<div dir="ltr"><h3 class=""><font size="1"><a href="http://egyhaz.blog.hu/2013/04/03/elfogyunk_mi_az_ok?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201304">http://egyhaz.blog.hu/2013/04/03/elfogyunk_mi_az_ok?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201304</a><br>
</font></h3><h3 class=""><a href="http://egyhaz.blog.hu/2013/04/03/elfogyunk_mi_az_ok" rel="bookmark">Elfogyunk? Mi az oka?</a></h3>
<p>Biztosan
vannak olyanok, akik nem találják véletlennek, hogy az egyházakra
vonatkozó népszámlálási adatokat épp Nagycsütörtökön hozták
nyilvánosságra. A vélt tapintatlanság azért gyanítható, mert a három
nagy népegyház jelentős létszámcsökkenéssel volt kénytelen szembesülni.
De az is lehet, hogy „odafent” gondolták úgy, a bűnbánat napján érdemes
nyilvánosságra hozni a keserű valóságot bemutató adatokat.</p>
<p><b>A római és görög katolikusok fogyása tíz év alatt 31 %, a
reformátusoké 29 %, az evangélikusoké 30 %. </b>Lehet, hogy minden harmadik
keresztyén elveszett 2001 óta<b>? Vagy más okokat kell keresni a fogyás
mögött? </b>Jelent az valamit, hogy 144 %-kal nőtt azok száma, akik nem
kívántak nyilatkozni felekezeti hovatartozásukról? Igazuk lenne azoknak a
politikai és társadalmi csoportoknak, akik az egyházakat sokkoló adatok
láttán felkiáltottak: „Mi megmondtuk!”.</p>
<p><a id="more5190375" name="more5190375"></a></p>
<p>Az adatok megjelenése után <b>gyorsan megjelentek az egyházi vezetők magyarázatai. <a href="http://evangelikus.hu/cikk/g%C3%A1ncs-p%C3%A9ter-megsz%C3%A1ml%C3%A1ltattunk-%C3%A9s-h%C3%ADj%C3%A1val-tal%C3%A1ltattunk" target="_blank">Gáncs Péter, evangélikus elnök-püspök megszólalásában</a></b>
a médiumok azt a félmondatot emelték ki, ami így szól: „<b>a közel négy
évtizedes istentelen agymosás lélek- és közösségromboló hatását nem
lehet két évtized alatt jóvátenni…”</b>. Pedig Gáncs püspök beszélt sok
másról is, például az egyházak hitelvesztéséről. Mondandójának
nyilvánvaló lényege az önvizsgálat. <b>A református honlapon Csepregi
Botond</b> <a href="http://reformatus.hu/mutat/8067/" target="_blank">elemezte a statisztikai adatokat</a>.
A cikk megszólaltatta Duráczky Bálint szociológust, aki egyebek között
arról beszélt, h<b>ogy 2001-ben más volt a kérdés, mint 2011-ben, az
ezredfordulón inkább jogi kapcsolatra, míg 2011-ben érzelmi kötődésre
vonatkozott. </b>A <b><a href="http://uj.katolikus.hu/cikk.php?h=1934" target="_blank">katolikus püspöki kar közleménye</a>
két dolgot emel ki: az informatikai rendszer sokáig nem fogadta el, ha
valaki katolikusnak vallotta magát, másrészt más volt a kérdés, mint
2001-ben.</b></p>
<p>Nyilván, valamennyi megszólaló mondott igazságokat, mondott olyan
körülményeket, amelyek befolyásolták az eredményt. Mindazonáltal
elgondolkodtatott református lelkész barátom megállapítása. Azt mondta,
hogy míg tíz éve meglepődtek, hogy hol vannak azok a reformátusok, akik
annak vallották magukat, de nem szerepelnek a gyülekezeti
nyilvántartásokban, most pedig megközelítően azok az adatok köszöntek
vissza, amelyeket az egyház is nyilvántart.</p>
<p>Keressük hát tovább az okokat. Gáncs Péter arról beszélt, hogy húsz
év alatt nem lehet orvosolni negyven év egyházromboló politikáját. Ha
ehhez hozzátesszük, hogy <b>a liberális, ateista sajtó offenzívája épp az
elmúlt tíz évben erősödött az internetes felületek támogatásával,</b> ha
hozzávesszük azt <b>a rengeteg cikket, ami az egyházban (is) jelenlevő
rosszat hangsúlyozza, de elhallgatja az egyházak pozitív társadalmi
szerepvállalását</b>, akkor igazat kell neki is adni. De ne feledjük, a
keresztyén felekezetek – eltekintve a baloldali kormányok
kellemetlenkedéseitől – ugyancsak több lehetőséggel rendelkeztek a
tömegkommunikációban és építkezésben. Tény az is, hogy <b>más volt a kérdés
a két népszámlálás során.</b> Míg 2001-ben sokan úgy vallották magukat
katolikusnak, reformátusnak, vagy evangélikusnak úgy, hogy csak a
népegyház keretei között tartoztak oda, hiszen meg lettek keresztelve,
addig <b>2011-ben a kérdésre inkább azok válaszoltak, akik nem csupán
belekereszteltettek egy felekezetbe, hanem meg is élik odatartozásukat.</b>
Ha a negyven éves vallásszabadságtalanságot veszem alapul, ehhez
hozzákeverem az elmúlt húsz év liberális értelmiségének profi
vallásellenességét, akkor akár elégedettek is lehetünk – még mindig
ennyien vagyunk. És igen, emlékezhetünk arra is, hogy <b>a nagy felekezetek
sorra panaszkodtak arra, hogy rossz az informatikai rendszer és nem
veszi figyelembe az alternatív meghatározásokat.</b></p>
<p>A kommunista hatalomátvétel után, különösen 1952-től kezdődően óriási
nyomás nehezedett az egyházakra, a papokra, lelkészekre, világi
munkatársakra és választott tisztségviselőkre. Az egyházak arcául
megjelenő püspököket (Mindszenty, Ravasz, Ordass) börtönbe vetették, a
protestáns egyházak belső közigazgatási rendjét átalakíttatták (a négy
evangélikus egyházkerületből csak kettő maradhatott), a hitéletet
beszorították a templomok falai közé. Hogy még a hatvanas, hetvenes
években is többen jártak templomba, mint napjainkban, az annak volt
köszönhető, hogy sokan egy az egyházak által meghatározott környezetben
nőttek fel és bár tettek engedményeket, de maradtak az egyház keretei
között. De <b>a kommunista, ateista propaganda, a hitoktatás
visszaszorítása, az egzisztenciális fenyegetettség megtette a hatását,
csökkent a keresztelések, bérmálkozások, konfirmációk száma.</b> A
<b>rendszerváltás körüli években </b>az látszott, hogy a társadalom újraépíti
magát, <b>nőtt az egyházi eseményeken résztvevők száma</b>. <b>Aztán lassan-lassan
győzött a fogyasztói társadalom, az egyházakat dühödten támadó
propaganda erősödött. És az egyházak sem voltak képesek hatásosabban
felmutatni értékeiket.</b></p>
<p>Ma a karizmatikus közösségek folytatnak csak intenzív missziót, a
nagyok, a népegyházi keretekben gondolkodó történelmi egyházak missziója
észrevehetetlen. Ezek belemerevedtek a hagyományos evangelizációs
keretekbe, nincs hatásos újítás megjelenésükben.<b> A történelmiekbe a
legritkábban kerülnek új megtérők, ezekbe beleszületnek a tagok. Csökken
a kötődés, gyakran hiányzik a hit, csak az identitás marad.</b></p>
<p><b>Végső soron ki hát a felelős a fogyásért? Mi magunk.</b> Minden
keresztyén <b>egyenként és csoportosan</b>.<b> A leghatásosabb misszió a hitvalló
élet. Ha a keresztyén ember saját életével mutat példát, ha a kívülálló
azt látja, hogy igen, ezek mások, ezek jobbak, ezek birtokában vannak
valaminek, ami az élet lényege</b>. De rendre elbukunk. Vitáink, harcaink és
több egyháztagunk súlyos, nyilvánosságra került bűne visszaüt. A világ,
a világi sajtó nem azt az állhatatos munkát látja, amit a keresztyén
karitatív szervezetek végeznek, nem azt írják meg, hogy önkéntesek
tömegei segítenek szabadidejükben másoknak, nem az egyházi iskolák magas
színvonaláról tudósítanak. Jobban eladható a pedofil papok esete, az
egyházaknak adott „elképesztő” anyagi támogatások botránya.<b> A szekuláris
társadalom tagjainak beadható, hogy az egyházak konzervatívok, nem
haladnak a korral és ellenzik az abortuszt, meg a válást, pláne a
homoszexuálisok házasságát.</b> Mert az egyházak nem haladnak a korral –
olvassák a fejünkre! <b>A liberális kettős mérce nem is akarja tudomásul
venni, hogy ha ezeket az elveket az egyházak feladnák, akkor éppen az
evangéliumi gyökereiket dobnák szemétdombra. </b>Nem veszik tudomásul, nem
ezt kommunikálják, inkább hatnak a 21. század emberének elanyagiasodott
vágyaira, individualista érdekeire.</p>
<p>Krisztus nem hagyja veszni egyházát – valljuk. De ha mi magunk nem
gondoljuk újra egyházaink helyzetét, önmagunk életét, akkor velünk
együtt végképp marginalizálódik az egyház. És ebben nem az a gond, hogy
évszázados épített örökség jut ebek harmincadjára. Nem az, hogy egyre
kevesebb egyháztag, egyházfenntartó lesz. A legnagyobb bűn, amit az
egyházak és tagjaik csökönyös, a gyökeres változásokat elutasító
magatartása okoz, az pont a lényeg elhanyagolása. Ha mi elbukunk, akkor
ki lesz, aki hirdeti tovább az evangéliumot? Azt a húsvéti örömhírt,
hogy „Jézus feltámadt! Valóban feltámadt!”</p>
</div>