[Grem] Új emberré kell válni. Beszélgetés Simon Dávid soproni iskolalelkésszel

[Rita Kunsay-Sipos]

https://romkat.ro/2025/08/26/uj-emberre-kell-valni-beszelgetes-simon-david-soproni-iskolalelkesszel/?fbclid=IwY2xjawMbxmBleHRuA2FlbQIxMABicmlkETBDb3RHeXdOT25rSGF3TldoAR4_oC6Ysw4UM12P2rASrkfolM3dXgDwyrRK1hFKRHVmsgaVIVpXg8ZD7pySNQ_aem_cim_-ZAI2-eUYJO86ohmvgÚj
emberré kell válni. Beszélgetés Simon Dávid soproni iskolalelkésszel
Szerző:
Szerk. <https://romkat.ro/author/szerk/>
 -
2025. augusztus 26.
0
<https://romkat.ro/2025/08/26/uj-emberre-kell-valni-beszelgetes-simon-david-soproni-iskolalelkesszel/#respond>
1466
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-5-Medium.jpg>

A nagyváradi egyházmegyéhez tartozó Tasnádszántón tartott gitártábor idei
meghívott előadója a magyarországi fiatalok körében jól ismert Simon Dávid
volt, aki épp most vált szolgálati helyet, Győrből Sopronba költözik, hogy
ott is iskola- és egyetemi lelkészi szolgálatokat lásson el. A
tasnádszántói templomban elmondott megérintően szép és lelkesítő másfél
órás tanúságtétele (mert valójában az volt) és egy gyönyörű szentségimádás
után hívta őt mikrofon elé Ozsváth Judit, hogy a jó Isten dicsőségét szépen
példázó életútjáról, ifjúságneveléssel és sok mással kapcsolatos
szemléletéről beszélgessenek. Simon Dávid tíz évi kábítószerfogyasztás után
találkozott igazán az élő Istennel. Ozsváth Judit interjúját olvashatják.

*Kérlek, foglald össze, milyen volt az igazi megtérésed előtti életed!*

Egészen röviden: tizennyolc éves koromig vasárnapi keresztény voltam.
Emlékeim szerint kilenc évig jártam katolikus iskolába. Mindig hittem Isten
létezésében, így szocializálódtam, ezt a családból hozom. Aztán amikor
látszott, hogy nincs elég tehetségem a kosárlabdázáshoz, amit nagyon
szerettem, egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Igen, a
kosárlabda nagy szenvedélyem volt sokáig. Így az egyetemen kínomban,
unalmamban, meg azért, mert valahogyan ezt a fajta életvitelt láttam
vonzónak a rapes klippekből, elkezdtem napi szinten, majd lassan egész nap
szívni a füvet, szerencsére a szintetikus drogoktól féltem, azoktól
megóvott az Isten, de pont elég kárt okozott bennem a marihuána…
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-7-Medium-rotated.jpg>
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-12-Medium-rotated.jpg>

*Milyen hiány kielégítésére kerestél így gyógyírt?*

A boldogságot kerestem és az érzéki kielégüléstől vártam azt. Az érzéki
kielégülés valamiféle örömöt ad, de ez az öröm olyan, mint a kámfor,
jön-megy, elillan. Rengeteg időt töltöttem játéktermekben is, az egyik
eufóriától szaladtam a másikig. Mihaszna, léha életet éltem, ami lényegében
arról szólt, hogy megpróbáltam az agyam jutalmazásközpontjába valahogyan
dopamint csiholni. Bennem nagyon sokáig fel sem vetődött, hogy az Isten
engem boldoggá akar tenni. Az Istenre én úgy gondoltam, mint valakire, aki
még jól jöhet, ha nehéz helyzetbe kerülök. De az, hogy ő tegyen engem
boldoggá, sajnos föl sem merült bennem. És mivel nem volt semmi életcélom,
nem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel, ezeknek a kis apró érzéki
örömöknek éltem, és ezeknek váltam a rabjává. És hogy milyen volt? Az
elején minden érdekes, izgalmas, lenyűgöző, lehengerlő, csak ugye ahogyan
emelkedett az ingerküszöböm, ezek egyre kevesebbet adtak. Ami régebben még
lélegzetelállító volt, az egy idő után már csak az unaloműzésre, fájdalom
csillapítására volt jó. Az ember az elején azért kábítószerezik, mert
tetszik neki, mert nagy élményt nyújt számára, de egy idő után már csak
megszokásból vagy tényleg azért csinálja, hogy elterelje a lelki nyomoráról
a figyelmet. Az elején minden ilyen dolog sokat ad, aztán egyre kevesebbet,
majd az ember lassan mindent elveszít. Még a lelkét is. És hát milyen ez az
élet? Isten nélkül az élet szürke és lassan siralomházzá válik. Mert ha az
Isten az élet, de nem csak a biológia szintjén, hanem metafizikailag is,
akkor az a lélek, aki elszakad az Istentől a bűnnel, azzal, hogy nem
törődik vele, előbb megbetegszik, majd haldoklik, végül meghal. Ha ebben az
állapotban éri a halál, akkor lényegében örökre elvész, az Isten nélkül
való öröklétbe kerül, ami a pokol. És nyilvánvaló, a lélek állapotának
romlásával együtt az ember egyre üresebbnek, élettelenebbnek,
közömbösebbnek, levertebbnek érzi magát. Én nem voltam depressziós, de
egykedvű, rezignált igen. Minden mindegy volt. Nagyon rosszul nem voltam,
de jól meg egyáltalán nem. A szerencsejáték, a füvezés, imott-amott a
lányok, a kosárlabda, a szórakozás, a fesztiválok kötötték le az
eszméletemet, s ez az egész amolyan vegetálás volt. Teljesen céltalan élet.

Nagyon sok embernek sajnos nincs szubjektív életcélja. Sokan csak jól
akarják érezni magukat például utazgatva, szórakozva, vásárolva, az életet
élvezve. De azok sincsenek nagyon kisegítve, akiknek van szubjektív
életcéljuk. Meg kell találni az objektív életcélt, amely minden ember
számára ugyanaz: egyesülni az Istennel, azaz átistenülni, és halálunk után
az Isten boldogító színelátására jutni. Ehhez engednünk kell Istennek, hogy
bennünk élhessen. Azok, akiknek már van szubjektív életcéljuk, úgy
tűnhetnek, hogy sínen vannak, ők akarnak valami értelmeset az életben,
például családot, karriert. De Isten nélkül ők is el vannak veszve, mert
Isten nélkül mindenki elveszett. Most olvastam az egyik szentnél, talán
Athoszi Porfiriosz atyánál, hogy ostoba az az ember, aki azt hiszi, hogy
Isten nélkül bölcsen tudja kormányozni az életét. Mert ha igaz az, hogy a
bölcsesség forrása az Isten, a bölcsesség lelke a Szentlélek, akkor aki
eltávolodik az Istentől, az homályba kerül és egyre több rossz döntést hoz.
Aki nem hagyja, hogy az Isten vezesse, azt majd valamilyen mértékben a
démonok vezetik. Ha viszont elkezdünk Istennel együtt élni, akkor elkezd ő
elvezetni minket a mi szubjektív életcélunkhoz is. A feladatunk tehát az,
hogy Isten segítségével találjuk meg ezt a szubjektív életcélt. Nem az a
kérdés, hogy én mi akarok lenni, hanem az, hogy az Isten mit szeretne, hogy
mi legyek. Nekem nem volt semmilyen célom, csak úgy éltem, bele a nagy
semmibe. A kárhozatot leszámítva sehová sem tartott az életem. És szörnyű
alakká váltam. Mert aki nem hagyja, hogy az Isten formálja, azt majd
formálja a gonoszlélek.
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-16-Medium.jpg>
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-13-Medium.jpg>

*Említetted, hogy közel kilenc évig katolikus iskolába jártál. Ez nem
segített a célok megtalálásában?*

A katolikus iskola engem nem segített közelebb az Istenhez. Mondjuk a mi
időnkben az osztálymiséken és a hittanórákon kívül és az évi közös litánián
és rózsafüzéren kívül nem voltak nagyon lelki programok, ahol
megérinthetett volna minket az Isten. Nem voltak lelkigyakorlatok,
zarándoklatok, dicsőítések, nem vittek minket sehova. Az én koncepcióm
éppen ezért az volt, hogy vigyük a középiskolás diákokat olyan programokra,
ahol megérintődhetnek. Például felkínáltuk a végzős diákoknak, hogy
elzarándokolhatnak öt napra Međugorjéba. A végzős osztályok diákjainak
nyolcvan százaléka mindig le akart jönni, olyan jó híre lett Međugorjénak
az iskolában. Sokan megtértek ezeken a zarándoklatokon, voltak protestáns
testvérek, akik utána katolizáltak.

Sajnos a családból kevesen hoznak hitet, komoly hitéletet, pedig a család
az evangelizáció elsődleges színhelye. Ismerem a vallásgyakorlással
kapcsolatos magyarországi statisztikákat: 66 százalék hisz Isten
létezésében, 29 százalék imádkozik naponta vagy hetente többször, és nyolc
százalék jár rendszeresen szentmisére vagy istentiszteletre. És ennek a
nyolc százaléknak a tíz–húsz százaléka imádkozik napi félórát vagy többet.
Ez a teljes populáció egy-két százaléka lehet. Tehát ennyi lehet nagyjából
a megtért keresztény, akinek Isten tényleg egy erőteljes tényező a
mindennapjaiban. Ilyen közegből érkeznek a katolikus iskolák diákjai is.
Hisznek Istenben, de nagyon kevésnek van számottevő kapcsolata vele. Nekik
kell fölkelteni az érdeklődésüket… Lehet ezt tenni értelmi úton is, hogy
azt vesézzük ki, miért valószínűbb, hogy van Isten, mint az, hogy nincs. Ez
nagyon jó, órákat el is tudunk tölteni vele, tetszik is a gyerekeknek.

Aztán van a megérintettség útja. A történelem során rendkívül sok ember
számolt be arról, hogy megtapasztalta Istent. Lehetséges, hogy ennyi ember
a saját élményei tekintetében téved? A tanúságtételeket hallgatva, ha
hitelesnek tartják őket, talán megindul a fiatalok lelke. Nagyon sok
tanúságtételt nézetek hittanórákon és sok tanúságtevőt hívtam az iskolába
is. Sokat foglalkozunk a csodákkal is. Rendkívül sok jól tanúsított csoda
van: eucharisztikus csodák, romolhatatlan testű szentek, könnyező
kegyképek, stigmatizált szentek, csodálatos gyógyulások stb. S ha egy csoda
igaz, akkor Istennek léteznie kell. Én úgy jöttem ki kilenc év után a
katolikus iskolából, hogy nem emlékszem arra, hogy hallottam volna –
például – az eucharisztikus csodákról… És nem tudom, hogy volt-e szó Pió
atyáról, a guadalupei Szűzanyáról… Ha szó is lehetett róla, biztos, hogy
nem volt hangsúlyos.

A gyerekeknek érdekes, élményszerű dolgokra van szükségük, nem száraz
ismeretekre csupán. Nálunk 37 órája van hetente egy kilencedikesnek, és
neki ezek mellé nem hiányzik egy újabb tantárgy, amire sokat kell készülni.
És ha őt az nem érdekli, nem hisz benne, akkor körülbelül olyan lesz
számára, mint amilyen nekem a kémia volt. Nem értettem, nem érdekelt, nem
akartam tanulni. Ezért komolyan mérlegelni kellene, hogy egy megtérő, majd
megtért embernek milyen tudásra van szüksége ahhoz, hogy Istennel éljen.
Neki elsősorban arra van szüksége, hogy arról beszéljenek neki, hogy hogyan
tudja tartani az élő Istennel a kapcsolatot. És ehhez elsődlegesen nem az
egyháztörténelem meg fundamentális teológia kell neki. A múltkor például
megkérdeztem az – úgy hiszem – hatodikos ministránsomat, hogy miről
tanultak hittanórán. Azt mondta, a cezaropapizmusról. És elmondta, hogy az
mit jelent. Csak ezzel nem tudom, hogy mennyivel jutott közelebb a jó
Istenhez… Aztán egy hittantanár elmondta nekem, hogy az egyik középiskolás
hittankönyvsorozatban egyetlen egy lecke van az imáról… Négy év alatt egy
lecke az istenkapcsolat ápolásának elsődleges eszközéről, ami nélkül nincs
keresztény élet… Furcsa ez nekem.

Szerintem a katolikus iskolákban a hitébresztés, és a lelkiéletre nevelés a
legfontosabb. Mondok egy példát ide. Három tizedikes évfolyamnak
szerveztünk egy kétnapos elvonulást. Előzetesen egy kisebb, ún.
parázscsoportot hoztunk létre, akiket a jezsuita Elek László képzett ki,
hogy lelkigyakorlatok tartásában segítsék a pedagógusokat. Ezeken az
elvonulásokon esténként volt szentségimádás dicsőítéssel, ami alatt a
gyerekek kérhették, hogy imádkozzunk felettük. A 30 résztvevőből 20–25
között volt azoknak a száma, akiknek istenélményük volt. Az egyik osztály
testületileg megfordult, onnan vált érdeklődővé… Aki találkozik az élő
Istennel, megváltozik a hittanórához való hozzáállása.

Međugorje, ahogyan mondtam, nagyon „sokat hoz a konyhára”. Ott nagyon sokan
megérintődnek. Most nyár elején sikerült lemennem 41 kilencedikessel is,
akik közül több mint 30 megérintődött. Sok szép beszámolót hallok mindig
Međugorjéból hazafelé jövet. A buszon mindenkit kiszólítok a mikrofonhoz,
hogy minimum öt mondatban, maximum nyolc percben beszéljen a
tapasztalatairól. Elképesztő egy ilyen megosztást végighallgatni, a
zarándokút csúcspontja mindig ez szokott lenni. Amikor én először voltam
Međugorjéban ifjúsági találkozón és hazafelé a buszon hallgattam a
tanúságtételeket, már megfogalmazódott bennem, hogy minél több embert le
kell vinni oda. Minden buszra föl kellene ültetni öt ateistát, aztán
megnézni, hogy amikor leszáll, ateista-e még, azután, hogy meghallotta,
hogy negyven embernek milyen istenélménye volt. De volt már olyan, aki a
szombathelyi Lélek Fesztiválon tért meg, a Forráspont is nagyon szokott
nekik tetszeni, vagy Nagymaros.

Egyszerűen vinni kell a gyerekeket, ami rengeteg idő és energia, és nagy
probléma sok helyen, mert nagyon nagyok az iskolák, nagyon sok osztály van.
Amúgy azt szoktam mondani, hogy minden programot egy gyerekért csinálunk.
Ha egy elindul az Isten felé, akkor már megérte… A koncepcióm tehát az,
hogy istenélményhez kell juttatni az embereket. Mindig figyeltem, mi hozza
a megtéréseket. És mit látok? A nagy dolgok az Alfa-kurzus, a Cursillo, a
Szentélek-szeminárium, a zarándoklatok, a lelkigyakorlatok, a dicsőítések
kapcsán történnek. Persze nem kell mindig élményeink legyenek, de egy első
élményre szükség van, hogy az ember komolyan vegye az Istent és lendületet
szerezzen, vagy hogy kitartson az istenkapcsolatában. Azt is tudni kell,
hogy ezeket az élményeket az Isten mindig azoknak adja, akik plusz
erőfeszítést tesznek érte. Fogmosás közben még kevés embernek volt
istenélménye. Egyházunk kezében sok jól működő eszköz van, csak használni
kell őket. Sajnos nem mindig élünk velük… A múltkor szólt valaki, hogy
Szentlélek-szemináriumon szeretne részt venni ősszel Budapesten, de nem
volt könnyű találnunk neki… A győri Örökimádás-kápolnába imaszolgálatot
vállalt testvérek révén is hihetetlen sok beszámoló jut el hozzám, hogy
milyen sokat ad nekik az Úrral való csendben időzés. A 2006-os *Sacramentum
caritatis* kezdetű apostoli buzdításban XVI. Benedek pápa kérte, hogy
minden nagyobb városban legyen örökimádó kápolna. Sajnos nem vettük
komolyan… Pedig ahol örökimádó kápolna van, ott megtérések vannak. A
karizmatikus megújulással kapcsolatban nekem nagyon jó tapasztalataim
vannak. Nagyon sok „karizmatikus” testvér igazán elhivatott – tűz van
bennük, tenniakarás.

*Az elmondottakból körvonalazódik, hogy rövid papi szolgálatodnak melyek az
igazi pillérei. Összefoglalod itt őket?*

Márk evangéliumában azt olvashatjuk az apostolok kiválasztásánál:
„Tizenkettőt rendelt, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s
hogy elküldje őket hirdetni az igét.” Nekem a vele lenni a legfontosabb,
az, hogy engem elsősorban arra választott ki az Úr, hogy vele legyek az
imában, hogy mind jobban benne legyek. Nekem ez a legfontosabb, valamint
az, hogy erre hívjam el az embereket. Négyéves pap vagyok, s eddigi
szolgálatom középpontjában az emberek komoly istenkapcsolatra való
meghívása áll. A fő üzenetem az, hogy el kell jutnunk odáig, hogy legalább
napi egy órát imával töltsünk. Minden nap el kell mondani a szentolvasót,
olvasni kell minden nap a Szentírást. El kell kezdenünk legalább napi fél
órát csendes imával tölteni. Az üzenetet meghallók egy része válaszolt a
meghívásra. Nem is kevesen. Sokan azért nem élnek mély lelkiéletet, mert
nincsenek elhívva rá… Aztán olyan programokat kezdtem szervezni, amelyeken
megérintette őket az Isten. Elkezdtük a Szentlélek-szemináriumot, mert azt
tudtam, hogy kell csinálni, és egyből küldött is embereket az Isten. És
valahogy lehetővé tette azt, hogy sok busznyi embert levigyek Medjugorjéba.
Az volt a szerencsém, hogy Győrben még relatíve sok a pap, így könnyű volt
helyettest találni. Köszönet a bencés és a karmelita atyáknak a
segítségért! Lehetővé tette az Isten, hogy sok embert le tudjak vinni arra
a helyre, ahol igazán megérintődnek. Persze, azt nem úgy kell elképzelni,
hogy a buszon lévő összes ember, aki korábban nem imádkozott, onnantól
kezdve mind élete végéig kitart állhatatosan az imádságban, de mindig
vannak ilyenek szép számmal. És ezekkel lehet kezdeni az evangelizálást.
Talán Szent VI. Pál pápa mondja, hogy az evangelizáció elsődleges eszköze
az imádság, a mások megtéréséért mondott imádság. Aztán talán Kentenich
József atya mondja, hogy manapság a hitetlenek egy bibliát olvasnak: a
hívők életét. Az életpélda tehát rendkívül fontos. A harmadik a
tanúságtétel. Nem kell a világi testvéreknek vitákat megnyerniük, mert
vitával szinte lehetetlen bárkit is meggyőzni. Nekik vagy azt kell
elmondaniuk, hogy ők hogyan találkoztak az Istennel vagy azt, hogy mit tett
bennük vagy velük vagy általuk az Isten. Negyedik dolog pedig, hogy olyan
helyre kell elhívni őket, ahol megérintheti őket az Isten. Például el kell
hívni őket egy zarándoklatra, Szentlélek-szemináriumra, Cursillóra,
dicsőítésre vagy lelkigyakorlatra.
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-2-Medium.jpg>
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-9-Medium.jpg>

*Említetted, hogy a misszionálást és az evangelizálást is komolyabban
kellene vennünk…*

Meg kell találnunk azokat az üzeneteket, amelyek megfogják az embereket.
Jelenleg azt tapasztalom, hogy a mennyország nem nagyon hozza lázba az
emberek többségét, különösen nem a fiatalabb generációhoz tartozókat.
Viszont mindenki boldog akar lenni. Sienai Szent Katalin azt kapta az
Istentől: „Én tudom egyedül betölteni az embert”. Nálam ez az üzenet
működik. Vagy az, hogy csak az Isten adhat békét az embernek. Vagy az, hogy
Jézus meg akar szabadítani a félelemtől, a szorongástól, attól, ami
megnyomorítja a lelkedet. Hogy Jézus gyógyítani akarja a lelkeket! Ezek az
üzenetek itt és most kínálnak megoldást az emberek belső nyomorúságára. Én
ezeket használom. A másik probléma, ami miatt – szerintem – nem sikeres az
evangelizációnk, ebben a szentírási szakaszban rejlik: „Aki bennem marad,
és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek” (Jn
15,5). Ha nincs „termés” az életünkben, a lelkünkben, nem vagyunk eléggé
benne. Mert a termést ő hozza általunk. Nélküle nincs termés. Komolyabban
kell venni az imát, szorosabb szimbiózisban kell élnünk Krisztussal! A
másik oka annak, hogy nincs növekedés, véleményem szerint az, hogy nem
élünk – például – a Cursillóval, Međugorjéval, a Szentlélek-szemináriummal
és egyebekkel, pedig a Szentlélek megadta nekünk ezeket. Aztán vannak
helyek, ahol a szentségkiszolgáltatáson kívül nincs semmi. Győrben
kéthetente tartottunk dicsőítést, ahová el lehetett hívni a rokonokat,
barátokat is. Így eljöttek olyanok, akik még életükben nem voltak
dicsőítésen, és ott maradtak, mert megragadta őket az Isten. De ha nincs
dicsőítés, nincs Szentlélek-szeminárium, nincsenek imacsoportok,
kisközösségek, akkor nincs hova hívni az embereket, nincs hova integrálni
őket. Akkor legfeljebb ennyit lehet mondani: „Gyere el misére, az jó lesz”.
„De hát emlékszem, én tizennégy évesen jártam és dögunalom volt, nem adott
semmit” – válaszolhatják… Nagy kérdés tehát, hogy van-e hová elhívni az
embereket, s ha van, akkor imádkozni kell értük, hogy érintse is meg őket
az Isten, ha eljönnek.

*Sok mindenről szólsz, de a saját igazi megtérésed történetét még nem
ismertük meg…*

A megtérésem elején az ördögűzésről kezdtem nagyon sokat olvasni és ez
megerősítette a hitemet. Különben gyakran vannak ilyen megszállottságnak
tűnő megnyilatkozások Medjugorjéban. Volt olyan zarándoklat, hogy több
fiatal is azt mondta, hogy rájuk egy – talán – a megszállottságtól ordibáló
férfi volt a legnagyobb hatással, mert ha az ördög létezik, akkor Istennek
is léteznie kell. Szóval az ördögűzéssel kapcsolatosan olvasottak
megerősítették a hitemet. Aztán elkezdtem rengetek metafizikával
kapcsolatos filozófiai, teológiai könyvet olvasni, többnyire keresztény
könyveket, de elolvastam a Koránt, a buddhista tanításokat, meg olvastam
Senecát, Marcus Aureliust. Az egzisztenciális kérdések foglalkoztattak.
Megjegyzem, hogy tapasztalataim szerint nagyon kevés az az ember, akit az
egzisztenciális kérdések foglalkoztatnak. Pedig van-e annál fontosabb
kérdés, hogy létezik-e Isten, és ha igen, mi volt a célja az ember
teremtésével? Engem ezek kezdtek érdekelni: Miért vagyok itt? Mit kell
tennem? Ki vagyok én? Ki az Isten? De valószínű, ez is kegyelem. Engem
mindig a nagy kép érdekelt, a makró, a mikró nem. A két holisztikus
tudomány, a filozófia és a teológia kötött le, az intellektuális gőg föl is
ment bennem. Sienai Szent Katalint, Pio atyát olvastam, de semmiféle
változás nem történt bennem. Tetszett, érdekelt, azt mondtam, ez az
igazság, de amíg el nem kezdtem igazán imádkozni, semmi sem változott
bennem. Huszonkilenc éves koromig az volt az imaéletem, hogy „Én Istenem,
jó Istenem, lecsukódik már a szemem…”. És akkor kezdődött el a változás,
amikor 29 éves koromban elkezdtem napi két-három tizedet mondani a
szentolvasóból. Még a titkokat nem is tudtam, csak imádkoztam az egy
Miatyánkot és a tíz Üdvözlégyet. És már ettől elindult a lelki gyógyulás
bennem, már ettől jött az Isten. Ahogy elkezdtem imádkozni, egyre
gyakrabban arra gondoltam, hogy papnak kellene mennem. Az igazsághoz az is
hozzátartozik, hogy engem egy szerelmi csalódás lökött az Isten kezébe. De
így működik az Isten… Ő a nyomorúságot arra használja, hogy végre
rájöjjünk, hogy nélküle az élet nem megy. És tökmindegy, hogy az betegség,
anyagi krízis, gyász vagy egy szerelmi bánat. Mindenki tudja, hogy a
szerelmi bánat egy óriási nyomorúság. És ilyenkor, a nyomorúságban a lélek
megnyílik az Istenre. A szenvedés megnyitja az Istenre. Ezzel nem azt
mondom, hogy minden ember, aki szenved, megtér, mert vannak, akik azt
mondják, hogy nem létezhet Isten, ha hagyta, hogy egy ilyen csodálatos,
fantasztikus emberrel, mint amilyen én vagyok, megtörténjen az, ami
megtörtént. Vagy ha létezik is egy ilyen Isten, arra ő nem kíváncsi. Van
ilyen is, persze. De vissza hozzám… Akkor ott elkezdtem imádkozni, és szép
lassan egyre többet és többet imádkoztam. Ez mind az ő kegyelme volt.
Először lényegében azért kezdtem el imádkozni a rózsafüzért, mert tudtam,
hogy van és lehet mondani. Ennyi gyakorlati haszna mindenképpen volt a
katolikus iskolának, hiszen az osztályunk minden évben egyszer közösen
imádkozta a rózsafüzért. Itt egy érdekességet megjegyeznék: két öreganyám
és öregapám is nagyon imádságos volt, de soha nem hívtak oda, hogy
megtanítsák, hogyan kell imádkozni a rózsafüzért. És nem nagyon beszéltek
az Istenről… Nem kezdtek el arról beszélni, hogy mit tett az ő életükben az
Isten. Nagyon szomorú, hogy még olyan emberek se beszélnek a gyermeküknek,
az unokájuknak Istenről, akik az Isten közelében ének. Annyira szerettem,
amikor egyszer Maksó Péter atya azt mondta, hogy „Megmondom őszintén,
mostanában már nem vagyok hajlandó másról beszélni, mint az Istenről”. Egy
emberről onnan lehet tudni, hogy megtért, hogy elsősorban nem a politikáról
meg az időjárásról kezd el beszélni, hanem az Istenről. Arról, hogy vele
mit tett, a környezetében lévő emberekkel mit tett, hogy milyen igeszakasz
érintette meg… De hát van-e fontosabb dolog, mint egymást támogatni a
hitben? Biztos, hogy a személyiségbeli különbözőségek is meghatározóak
abban, hogy valaki milyen bátran beszél másnak a lelkéről és a hitéről, de
én úgy vélem, hogy aki találkozik az élő Istennel, azt az élő Isten arra
készteti, hogy beszéljen róla. Mert „nagy csodát tett velem az Úr”… És hát
el kell mondjam, hogy találtam egy kincset, de ez a kincs benned is ott
van, és ezt a kincset te is kiaknázhatod. Hát hogy lehet az, hogy nem
beszélünk erről? Hogy lehet az, hogy nincs tűz? Azt mondja Szárovi Szent
Szerafim, hogy a keresztény életünk célja a Szentlélek megszerzésében áll.
Olvassuk a Galata levél 5,22-ben az adományait: szeretet, öröm, békesség,
türelem, kedvesség, jóság… Aki Istennel él, annak apránként ezekben
növekednie kell. Mert az Isten csinálja a növekedést. És valójában az Isten
tesz minket szentté, a mi együttműködésünkkel. Az ember nem tudja szentté
tenni magát, csak a szent Istennek tud helyet adni magában, és megengedi,
hogy ő munkálkodjon benne. A leggyakrabban használt szó, amit hallottak
tőlem a négy év alatt a híveim, az az imádság. A gimiben is főként erről
beszéltem. Lehet, hogy beszéltek erről az én iskolámban is, de talán nem
nyomatták eleget. Pedig a legfontosabb üzenetet nyomatni kell. Ha az ima a
kulcs az Istenhez, azaz az ima és a szentség, akkor ezekről fő helyen kell
beszélni. Valójában elégséges-e a reggeli, az esti, az étkezési ima, a
vasárnapi szentmise, az évi egy-két gyónás egy felnőttnek? Tizenkétévesen
talán elég, de felnőttként ez nagyon kevés. Hol vannak azok az emberek,
akiket a reggeli, az esti, az étkezési ima, a vasárnapi szentmise, a
legalább évi egy gyónás megszentelt? Akiket ez a lelkiélet gyökeresen
megváltoztatott, átistenített? Sajnos nem tudjuk beismerni, hogy valójában
ez a fajta vasárnapi kereszténység még soha a senkit gyökeresen meg nem
változtatott. Pedig új emberré kell válni! Pál apostol erről beszél: az
óember meghal, az új ember megszületik benned, átalakulsz – ez a
metamorfózis az istenkapcsolat következménye. Sienai Szent Katalin azt
mondja: „Imádkozás közben tanulja meg a lélek levetni önmagát, és magára
ölteni Krisztust”. Sok dolgot tudnék mondani, hogy miért nem tudnék
protestáns lenni, de ha csak kettőt mondhatnék, akkor azt mondanám, hogy az
Eucharisztia és a szentgyónás miatt. Ezek nagyon-nagyon fontosak, de az ima
is létszükséglet. Oda kell szentelni az Istennek az időt. És persze itt is
lehet mondani, hogy minek olyan sokat imádkozni, ha oda se figyelünk? Hogy
nem lenne-elég egy kevés, jobban odafigyelve? Nem! Azért nem, mert az Isten
nagyra értékeli a küzdelmünket. Azért, mert az Isten nagyra értékeli, hogy
egyik legdrágább kincsünkből, az időnkből rááldozunk. És nagyra értékeli
azt, hogy tudunk a félóra ima mellett dönteni a félóra telefonsimagotás
helyett. Persze igyekezni kell mélyen imádkozni. Kell a minőségi idő is, és
a mennyiségi idő is. Nem igaz, hogy ha nem mélyedünk bele az imádságba,
például a szentolvasóba, az nem ér semmit. Az imádság és a böjt a
legnagyobb hiánycikk az egész egyházban. Az ima a kapcsolattartásnak az
elsődleges eszköze, tehát az ima fontosabb, mint a böjt, de a szentek azért
voltak olyan hatékonyak, mert az ima mellett még böjtöltek is. A
böjtölésnek, az aszkézisnek kétségtelenül multiplikátor hatása van a
kegyelem tekintetében. Ha tőlem azt kérné valaki, hogy rakjak le az
asztalra egy koncepciót azzal kapcsolatosan, hogy hogyan erősödjünk,
növekedjünk, újuljunk meg, én egy másodperc alatt el tudnám készíteni ezt a
koncepciót. Három betűből állna: ima. Kezdjetek el az Oltáriszentség előtt
lenni, imádkozni a szentolvasót és akkor minden új életre kél. Valójában a
Szűzanya el van könyvelve az inszomniás öregasszonyok imájának,
szentségimádás meg nagyon kevés helyen van. Ha akarnának se tudnának részt
venni rajta az emberek. Ha én lennék az egyház marketingese, csinálnék egy
nagy plakátot azzal a szöveggel, amit korábban már Sienai Szent Katalintól
idéztem: „Én tudom egyedül betölteni az embert”. És odaírnám az aljára,
hogy „Isten”… És aláírnám, hogy „napi egy óra ima, havonta gyónás, napi
szentírásolvasás, minél több szentmise”. És lennének olyanok, akik annyira
nyomorognak, hogy kipróbálják. De ha nincs egy egyértelmű üzenet, nem
tudják, mit tegyenek. Mert a legtöbb ember azt mondja: jó, de mit
csináljak? Mert elimádkozom a reggeli és az esti imát, elmegyek vasárnap
misére, és nem csak nagyböjtben gyónok meg, hanem adventben is… Sőt, lehet,
hogy azt gondolom magamról, hogy csúcskeresztény vagyok, mert gyerekkorom
óta hallom, hogy ezeket kell tenni, és én meg is teszem mindet. És még jön
valaki, aki meg akarja mondani, hogy ez kevés? Igen, kevés, mert mélyebb
istenkapcsolatra kell mindenkit elhívni!
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-17-Medium.jpg>

*Az imádság vezet el a Szentlélekben való élethez…*

A saját tapasztalatomból kiindulva én ezt így látom: az ember elkezdi
keresni az Istent és szentgyónás, szentáldozás, kötött ima, saját szavas
ima, röpima, csendes ima, dicsőítés, szentírásolvasás, lelki olvasmányok és
egyebek által próbál kapcsolódni hozzá. Ilyen módon lassan átitatja a
Szentlélek a lelkét. És Krisztus gondolatai, vágyai és érzései kezdik
uralni az ember belső világát. Ez organikusan és lassan történik. Tegnaphoz
képest nem érzed a változást, de egy év távlatában igen. És van, hogy a
környezeted sokkal inkább észreveszi, mint te… Azt tapasztalom, hogy ha
próbálom átadni az életemet Istennek vagy próbálok erősen kapcsolódni
hozzá, akkor elkezdi rendezni a belső világomat és az életemet. Elkezd
kigyógyítani magamból. Nem hallok egy másik hangot, nem érzem azt, hogy
beszél hozzám, de ahogyan egyesülök vele, az ő gondolatai egyre inkább az
enyémek lesznek. És elkezd „használni”, formálni. Az egyik tanúságtételben
valaki a Szentlelket a Csukás István egyik meséjében szereplő radírpókhoz
hasonlította. A radírpókot sem lehet látni, de a műveit igen. A Szentlelket
nem látom, de azt látom, hogy mit cselekszik bennem és általam.

*A Szentlélek kapcsol minket a Szentháromságba, s ez az igazi „otthonunk”.*

Így van. És ezért a legfőbb célunk a Szentlélek „megszerzése”. De van, hogy
éppen a vallásosságunk nem segíti ezt. Egy katolikus könnyen ráfuthat a
ritualizmus vakvágányára. Dolgokat csinál, mert megmondták, hogy csinálja
őket. Menni kell a misére, mert megmondták… Mondani kell a reggeli és az
esti imát, mert megmondták… Ez nem kapcsolat, ez a dolgok elvégzése
valamilyen célból: mert azt hiszi, így várja el az Isten vagy mert
előnyöket vár tőle vagy más okok miatt. A kapcsolatalapú kereszténység az
igazi kereszténység! Fontos, hogy az eszközöket, az imát, a böjtöt, a
jócselekedeteket, a szentségi életet, ne célként kezeljük, hanem
eszközökként, mert a cél az élő eleven szeretetkapcsolat az Istennel,
aminek a következménye az átistenülés, és ez magával hozza a lélek békéjét
és derűjét.
<https://romkat.ro/wp-content/uploads/2025/08/tasnad-18-Medium.jpg>

*Most egy ifjúsági programon vettél részt, és nagyon megérintően, szépen
szóltál a fiatalokhoz. Mit gondolsz mivel lehet megszólítani a mai
fiatalokat?*

Szerintem más-más üzenetekkel lehet megnyerni a középiskolás fiúkat és
lányokat, mert más lelkialkatúak. Azt látom, hogy a lányok sokkal jobban
meg vannak „reccsenve”. Én például olyan fiúval még nem találkoztam, aki
vagdossa magát. A fiúk ritkábban esnek depresszióba, ritkábban
pánikbetegek, küzdenek evészavarral, szorongóak, maximalisták, nálunk
inkább a lustaság a baj és az, hogy rabjaivá válnak a káros világi
élvezeteknek. A lányokat meg lehet szólítani azzal, hogy Jézus el akarja
venni a szorongásukat, a félelmüket, békét akar adni nekik. A fiúkat
nehezebb, mert a fiúk lelkileg kevésbé érzékenyek, őket viszont jobban
beszippantja a világ: a pornó, az alkohol, a fű, a videójáték – és ezekkel
elvannak jó ideig, mint a befőtt. Egy nagymintás kutatás szerint csonka
Magyarországon a férfiak a templomba járók 32%-át teszik ki. Miért? Mert a
férfi pragmatikus meg racionális. Mi a baj a férfiakkal? Semmit nem hisznek
el. Mi a baj a nőkkel? Mindent elhisznek. Az ásványok gyógyító erejét, a
számmisztikát, az asztrológiát az energiagyógyászatot stb. A fiúknak
elsősorban az értelmükre kell hatni, a lányoknak a lelkére. A fiatalokkal
mi a baj? Általában kell 30-40 év, mire az ember boldogságkoncepciója
összeborul, mint a kártyavár. A fiataloknak megvan a boldogságkoncepciójuk,
akár tudatosítják magukban, akár nem. Mert nagyon gyakran az életvitelük
elárulja a boldogságkoncepciójukat. Ennek össze kell borulnia. A 2019-es
nagymintás kutatás szerint Magyarországon a 14–29 éves korosztály a
legvallástalanabb, 3,5 százalék rendszeres templomba járóval. Hát ez
mondjuk kicsit rosszabb, mint a fele a teljes populációban mértnek. Miért
van ez így? Azért, mert jön a világ az újdonságaival, a szerelemmel,
szexszel, pornóval, fűvel, alkohollal, bulikkal, fesztiválokkal stb., és
ezekkel nem tud az Isten versenyezni. De nyilván ahogyan múlik az idő, ezek
egyre kevesebbet adnak, ahogy ezt én is megtapasztaltam. Egyre nagyobb lesz
a fiatalokban az üresség. És ezért én azzal szoktam megszólítani őket, hogy
ha nem Istentől várják a boldogságukat, akkor mitől? Pénztől?
Szórakozástól? Sikertől? Embertől? Kutyától? Karriertől? Hol vannak azok az
emberek, akik ezeken keresztül tartós boldogságra találtak? Aquinói Szent
Tamás a következőt írta: „Semmilyen teremtmény soha nem volt képes
betölteni az ember szívét. Egyedül Isten töltheti be azt végtelenül.” Az én
alapüzenetem a lányok felé az, hogy Krisztus békét akar adni nekik – mert
ők nagyon békétlenek. A fiúknak meg egy kérdés az üzenet: hol vannak, azok,
akiket a hedonizmus, a világ tartósan boldoggá tett? Sok ember, s köztük a
fiatalok is úgy nézik a dolgokat, hogy felteszik a kérdést: Miért éri ez
meg nekem? Miért éri meg nem szórakoztató dolgokat csinálni, mint például
imádkozni, szentmisén, lelkigyakorlaton részt venni? Mi hasznom lesz ebből?
Én erre hegyezem ki az elhívást: mi hasznod lesz belőle? Növekedni fog
benned a szeretet, a bölcsesség, a béke, az öröm, az életerő…

Ozsváth Judit
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20250916/46316480/attachment.html>