[Grem] Csurka István: Az elfogadhatatlan realitás

[KEA]

Az elfogadhatatlan realitás

MIÉP, 2016. január 19. -- Csurka István
http://www.eredetimiep.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=8552:2016-01-19-09-58-58&catid=41:hirek&Itemid=63


A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a 
nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami 
egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a 
realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az 
emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a 
realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták 
el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és 
vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a 
társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és 
megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét… Az elfogadott realitásban 
csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

„Elfogadni a realitásokat” – jó évtizede áramlik oda-vissza ez a 
politikai jelszó a telekommunikáció szennyezett és itt-ott eldugaszolt 
csatornáiban. A mindennapi ember pedig, aki hallja ezt, és aki kénytelen 
együtt élni az úgynevezett realitásokkal, hiszen tetemes részüket ő maga 
hozta létre mint termelő erő vagy mint sztrájkoló hazafi, egyre 
gyámoltalanabb lesz ettől a rossz szagú áramlástól. A fülének éppen az a 
szokatlan, hogy most erre biztatják. Eleddig éppen fordítva volt. Minden 
valamire való fórumról azt a felszólítást hallotta, hogy ne fogadja el a 
realitást, hanem változtassa meg a világot, teremtsen jobbat.

Az következik ebből, hogy feltétlenül rosszhiszeműnek kell tartanunk 
mindazokat a központokat, ahonnan ma a realitások elfogadásának 
szükségszerűségét hirdetik? Nem. Annál is inkább nem, mert a realitások 
elfogadását a hirdető hatalmak magukra nézve is kötelezőnek tartják. S 
még azt a tényt is nehéz elvitatni tőlük, hogy egy olyan bölcsességet 
ajánlanak, ami régi idők óta benne van a történelemben. Olyan ez, mint 
valami jóindulatú figyelmeztetés: ne tessék fejjel a falnak menni. Az 
emberiség mindig is együtt élt realitásaival. A polgári vagy a paraszti 
élet józanságát mindig is jellemezte a lehetőségek pontos számbavétele, 
az „addig nyújtózz, ameddig a takaró ér” filozófiájának elfogadása.

Ez a mostani realitásjelző azonban más jellegű.

Ez egy lefegyverző jelszó. A kezdeményezőkészséget akarja elvenni az 
embertől, akire ráirányítják. Együtt élni a realitásokkal ma a szabadság 
hiányának különböző fokozatait jelenti.

Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Olyan súlyos 
korlátozottságok halmazát, ami már végzetes lehet az emberi természetre 
nézve.

A realitás az, hogy az ember beteg?

Európa nagyon beteg?

Hát, igen. A mai ember realitása az, hogy elhízott szívével nem lehet 
alpinista, visszeres műlábával nem lehet futóbajnok, kábítószeres 
agyával nem lehet fejszámoló művész. Ez a realitás. Tehetünk szép 
sétákat kies parkokban, örvendezhetünk atlétáink sikereinek a 
televízióban, és jegyet válthatunk a cirkuszba, ahol a fejszámoló művész 
produkálja magát. De a teljes élettől, a cselekvéstől, a csúcsok 
meghódításától megfoszt bennünket az a realitás, amit elfogadtunk.

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a 
nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami 
egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a 
realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma.

Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem 
fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik 
nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak 
lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem 
végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és 
megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét.

Mindabban, ami ma történik a világban, vagy talán legyünk szerényebbek, 
Európa életében, az a legszörnyűbb, hogy a történelemnek ez az eddig 
működő napenergiája kihunyni látszik. A realitás elfogadása – 
megmerevedés. A világ belebénul az elfogadott realitásba.

A Nyugat, ahogy innen látszik – valljuk be: irigylően sóvár szemmel –, a 
Pénz bűvöletében élő, önkielégítő társadalommá vált, s mintha teljesen 
elherdálta volna azt az egykori képességét, hogy a társadalomszervezés 
mintájává váljék. Az árubőség nem azonos az ember felszabadításával, és 
a liberális demokrácia sem sokkal több egy könnyed francia 
szalonvígjátéknál egy olyan ember szemében, aki a rivaldán túlról nézi, 
és aki vérrel váltotta meg a jegyét az előadásra. Nekünk itt úgy tűnik – 
meglehet tévedünk –, hogy a Nyugat erőit az önfenntartás gondjai kötik 
le, s amit még szét tud sugározni a világba, az egy divatcikk: a 
„fogyasztói ember”. Erkölcsileg tulajdonképpen csak egy szánalmas 
negatívum. S ha pedig – eliszonyodva – más irányba néz az ember, délnek, 
keletnek, akkor éhezést lát, nyomort és kiszolgáltatottságot. S hiába 
bizonyítja be a közgazdász, hogy a kettő között nincs okozati 
összefüggés, a keresztény lélek – Európa fundamentuma – nem fogadhatja 
el a jóléti társadalomnak ezt a kegyetlen díszletét.

Ma már Nyugaton nem készül új életprogram. Ma már a Nyugat sem tud 
hivatást ajánlani fiainak. Nem születik új társadalomminta, nem tör fel 
új eszme. Ma már a Nyugat nem kezdeményező fél.

Ez ellen azt szokás ellenvetni, hogy ez azért van, mert a század 
vezéreszméi mérhetetlen pusztulást okoztak. Ez igaz. Csakhogy a visszája 
még nincs felmérve, az, hogy mekkora pusztítást okoz az eszme nélküli 
élet, az elfogadott realitás. Ez talán nem is azzal pusztít, hogy megöli 
az élőket, hanem azzal, hogy nem is engedi megszületni a 
megszületendőket. Meg azzal, hogy az egyes ember életteljesítményeit 
leredukálja.

A Kelet, benne most már a mi közép-európai térségünk is, vagyis az ún. 
szocializmus a maga szörnyű sebeinek az eltakargatásával és 
nyaldosásával van elfoglalva. Nézzünk szembe a tényekkel: a század nagy 
tragédiája, amely eddig, ameddig még volt remény a be nem következésére, 
a nemzedékek sorának adott élethivatást, reményt az üdvözülésre, 
mégiscsak itt következett be azzal, hogy az új és jobb társadalom 
megalkotásának reménye szertefoszlott.

Ez a tragédia milliók életét fullasztotta értelmetlenségbe.

Itt ez a realitás. S hozzá még a nyomor és a kiszolgáltatottság 
realitása. A napról napra élés állatiassága.

S minden égtáj és minden társadalmi formáció közül talán itt, 
Közép-Európában látszik meg leginkább, hogy mivel jár az emberre és a 
társadalomra nézve, ha beletörődik a realitásokba. Magyarország, amely 
szabadságharcai és forradalmai révén éppen arról volt híres, hogy 
időnként megkérdőjelezte a realitásokat, a szörnyű megleckéztetés, a 
magára hagyatottság keserű tapasztalata után most élen jár a realitás 
elfogadásának üzletkötésében. S lám, ezzel együtt listavezető a 
népesség-fogyásban, az öngyilkosságban, az alkoholizmusban és a 
vicctermelő kedvetlenségben. Aki itt jól körülnéz, láthatja, hogy milyen 
pillanatnyi anyagi és szolgáltatásbeli előnyökkel jár a realitás 
elfogadása, s egyben azt is, hogy az emberi természet milyen súlyos 
deformálódásaival is. Az AIDS-vírusnak itt még alig van áldozata, annál 
több a realitás-vírusnak.

Aligha tehetünk hát bölcsebbet és tisztességesebbet annál, mint hogy egy 
kulturális konferencia kapcsán, amelyik a politikai realitások alapján a 
kulturális együttműködés lehetőségeit kutatja, rámutatunk arra a 
veszélyre, ami a politikai realitások mindenható szükségszerűségekként 
való tudomásulvételéből származik.

A realitás elfogadása maradjon meg egyszer s mindenkorra a politikai 
tárgyalóasztalokon. Mi pedig lépjünk át rajta.

Mert a realitás elfogadása számunkra legrövidebb út a végső 
elsivárosodáshoz. És ugyanakkor szögezzük le, hogy nem igaz az a tétel, 
miszerint a végső katasztrófát csak a realitások elfogadásával lehet 
elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső katasztrófa.

Epiktetoszra, a sztoikus bölcselőre hivatkozunk. Elődjét, példaképét, 
Diogenészt idézte, amikor leírta: „Egyetlen eszköz van a szabadság 
elérésére: ha készek vagyunk meghalni”.

Igen, a realitás elfogadása a ridegebb kontraszelekció, amelyik szép 
lassan megfosztja hőseitől, szentjeitől, mártírjaitól, apostolaitól és 
költőitől az emberiséget. A realitásban nincs Shakespeare, nincs Goethe, 
nincs Victor Hugo, nincs Tolsztoj és nincs Petőfi Sándor.

Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján. (1986)

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.