[Grem] Fekete István Levél Bécsbe

[Emoke Greschik]

Kedves Zsuzsa!
Nagyon szépen köszönjük! Alább a szöveget ismét bemásolom, hogy könnyebben
olvasható legyen.
Köszönettel, szeretettel,
a Lista, Emőke

*Fekete István*

*Levél Bécsbe*

https://archiv.katolikus.hu/ujember/Archivum/2002.10.20/1101.html

Kedves Vilmos!

Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel
négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma
mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek
gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.

Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a
Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros
ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetűs,
szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohse szerettem.

Emlékszel ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg
Caffeehaus páholyában, s arról panaszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha
a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtót, nem lesz, aki továbbvigye
azt a lángot, amit te megőriztél Prsemislben, s utána Szibériában, s amit
én félvakon is jobban láttam, őriztem, s úgy látszott: vakok előtt
lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele.

Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van,
mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha
magában hordaná a beláthatatlan rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes
reménytelenségét.

És Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén, és látom a
villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot
kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de
világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.

Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet,
de nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi
értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a
mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.

Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk Hozzájuk, mégis igazam volt,
mert valóban nincs közünk hozzájuk, olyan mérhetetlen magasságban vannak
felettünk, a készülés és hallgatás, a bátorság és halálbamenés olyan
csodálatos dicsfényében, amire nincs szó, s amely előtt csak leborulhat
minden latolgató értelem.

Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve, Vilmos, nem tudom, és ha
visszagondolok a mi szájjártató nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra,
elszörnyűködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet
építeni, mert a mienkre nem lehetett.

A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az
eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem
beszéltek, nem szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak, és
meghaltak, és viszszanyertek mindent.

Te ott voltál Prsemislben, és láttál hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket
meghalni a monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán csak egy
fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad Tamásy altábornagyot egy utolsó
rohamban egy szál lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de mindez
céltalan bátorság és céltalan vérhullatás, oktalan hősködés ahhoz képest,
ami az elmúlt héten Budapesten történt.

Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak
halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén
egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a
hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet,
megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.

És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győzelmesen
élve maradtak.

Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az
örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán
csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és
lelki szabadság, a végtelenség szemléletében.

Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság
véres ostyája s én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni. nem lehet
semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, az egész Magyarországért,
imádkozni, imádkozni...

*(Megjelent az Új Ember 1956 november 4-ei számában.)*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20251023/68196c3e/attachment.html>