[Grem] XIV. Leó pápa: Krisztus gyógyulást hoz korunk elterjedt betegségére, a szomorúságra

[Emoke Greschik]

 XIV. Leó pápa katekézise: Krisztus gyógyulást hoz korunk elterjedt
betegségére, a szomorúságra
XIV. Leó pápa <https://www.magyarkurir.hu/xiv-leo> – 2025. október 22.,
szerda | 15:24
https://www.magyarkurir.hu/hirek/xiv-leo-papa-katekezise-krisztus-gyogyulast-hoz-korunk-elterjedt-betegsegere-szomorusagra
Október 22-én délelőtt a Szentatya a kedvezőtlen időjárás ellenére a Szent
Péter téren tartotta az általános kihallgatást, amelynek keretében
folytatta a *Jézus Krisztus, a mi reménységünk* című jubileumi
katekézissorozatát. Mai beszédének témája: *Krisztus feltámadása mint az
ember szomorúságára adott válasz*.

*A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a
jelen lévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és
az apostoli áldással zárult. *

*Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.*

Kedves testvéreim, jó napot kívánok, Isten hozott mindnyájatokat!

Jézus Krisztus feltámadása olyan esemény, amelyet sosem lehet eleget
szemlélni és elég mélyen átelmélkedni: minél mélyebben foglalkozunk vele,
annál inkább lebilincsel bennünket, mint egy vakító, mégis lenyűgöző fény.
Ez az életnek és az örömnek olyan kitörése volt, amely az egész valóság
értelmét megváltoztatta: negatívból pozitívvá tette, ámde nem látványosan,
még kevésbé erőszakosan történt, hanem szelíden, rejtetten, mondhatni
alázatosan.

Ma arról elmélkedünk, miként gyógyíthatja Krisztus feltámadása korunk egyik
betegségét: a szomorúságot. A szomorúság – ez a mindent átható és elterjedt
kór – sok ember mindennapjait kíséri. Az ember bizonytalanságot érez,
olykor mély kétségbeesést, mely elárasztja belső világát, s mintha eloltaná
benne az öröm legkisebb szikráját is.

A szomorúság megfosztja életünket értelmétől és erejétől, így életünk irány
és cél nélküli tengődéssé válik. Ez a ma oly gyakori tapasztalat eszünkbe
juttatja Lukács evangéliumának híres elbeszélését az emmauszi
tanítványokról (vö. Lk 24,13–29). Csalódottan és csüggedten mennek el
Jeruzsálemből, maguk mögött hagyják a Jézushoz fűzött reményüket, akit
keresztre feszítettek és eltemettek. A történet bevezető részében ez az
epizód az emberi szomorúság paradigmájaként jelenik meg: eltűnik a cél,
amelybe annyi energiát fektettek, és megsemmisült mindaz, ami életük
lényegének tűnt. Reményük szertefoszlott, és csüggedtség telepedett
szívükre. Minden összeomlott rövid idő alatt: pénteken és szombaton,
események drámai egymásutánjában.

A paradoxon valóban jelképes: ez a szomorú, a vereség fájdalmát hordozó
visszatérés a mindennapokba éppen a világosság győzelmének, a beteljesedett
húsvét napján zajlik.

A két férfi hátat fordít a Golgotának, a keresztre feszítés rettenetes
színhelyének, amely még mindig elevenen él szemükben és szívükben. Minden
elveszettnek tűnik. Vissza kell térniük korábbi életükhöz, lesütött
szemmel, remélve, hogy senki sem ismeri fel őket.

Egyszer csak egy vándor szegődik a két tanítvány mellé, talán egy a sok
zarándok közül, akik a húsvétra felmentek Jeruzsálembe. Ő a feltámadt
Jézus, de ők nem ismerik fel. A szomorúság elhomályosítja tekintetüket,
elfelejteti velük az ígéretet, amelyet a Mester többször is elmondott: hogy
meg fogják ölni, de a harmadik napon feltámad. Az idegen odalép hozzájuk,
és érdeklődik, miről beszélgetnek. A szöveg azt mondja, hogy ők „szomorú
arccal megálltak” (Lk 24,17). Az itt használt görög melléknév teljes
szomorúságot jelent: arcukon a lélek bénultsága tükröződik.

Jézus meghallgatja őket, hagyja, hogy kiadják magukból csalódottságukat.
Majd nyíltan és határozottan megfedi őket: „Ó, ti balgák, milyen nehezen
tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek” (Lk 24,25), és az Írások
alapján kimutatja, hogy a Messiásnak szenvednie, meghalnia kellett és fel
kellett támadnia. A két tanítvány szívében ismét fellobban a remény tüze,
és amikor leszáll az este, és elérik úti céljukat, meghívják titokzatos
társukat, hogy maradjon velük.

Jézus elfogadja a meghívást, és asztalhoz ül velük. Majd kézbe veszi a
kenyeret, megtöri és odanyújtja nekik. Ebben a pillanatban a két tanítvány
felismeri…, de ő azonnal eltűnik szemük elől (vö. Lk 24,30–31). A
kenyértörés mozdulata felnyitja szívük szemét, és újra megvilágosítja
kétségbeeséstől elhomályosult tekintetüket. Ekkor minden világossá válik: a
közösen megtett út, a gyengéd, mégis erőteljes szó, az igazság fénye.
Azonnal öröm tölti el őket, újra erő járja át fáradt tagjaikat, a múlt
emléke újra a hála forrásává lesz. Sietve visszatérnek Jeruzsálembe, hogy
mindent elmeséljenek a többieknek.

„Valóban feltámadt az Úr” (Lk 24,34). Ebben a *valóban* határozószóban
emberi történelmünk biztos beteljesedése tükröződik. Nem véletlen, hogy ez
az az üdvözlés, amellyel a keresztények húsvét napján egymást köszöntik.

Jézus nem szavakban támadt fel, hanem tényekben: saját testével, amely
megőrzi a szenvedés nyomait: örök pecsétjeként irántunk tanúsított
szeretetének. Az élet győzelme nem üres szó, hanem valóságos, konkrét tény.

Az emmauszi tanítványok váratlan öröme legyen gyengéd figyelmeztetés
számunkra, amikor utunk nehézzé válik. A Feltámadott az, aki alapjaiban
változtatja meg látásmódunkat, és reménnyel tölti el szomorúságtól üres
szívünket.

A szív útjain a Feltámadott ott van velünk és értünk. Tanúsítja, hogy a
halál vereséget szenved, hirdeti, hogy az élet győz, a Golgota sötétsége
ellenére is. A történelem még sok jóban reménykedhet.

A Feltámadás felismerése azt jelenti, hogy új szemmel tekintünk a világra:
visszatérünk a fényhez, hogy felismerjük az Igazságot, aki megváltott és
megvált bennünket. Testvéreim és nővéreim, maradjunk éberek nap mint nap a
feltámadt Jézus húsvétjának csodálatában! Egyedül ő teszi lehetővé a
lehetetlent!

*Fordította: Tőzsér Endre SP*

*Fotó: Vatican Media*

*Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20251022/ea782059/attachment.html>