[Grem] Trump kormányzása

[KEA]

Moldova György: Joszif Sztálin szárnyvasút

https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MOLDOVA/moldova00482a/moldova00488/moldova00488.html


Egyik este a téri őr nyitva felejtette az öntözőkutat, reggelre a víz 
vastagon beborította az egész kiskört, és még másnap este sem lehetett 
rálépni a sáros utakra. Mint nagy esők után, most is beszorultunk a 
kocsmába, a téri őr gondatlanságát emlegettük, majd a beszélgetés az 
emberek hanyagságára, nemtörődömségére terelődött át. Bozó, a 
szállítómunkás figyelmesen meghallgatta történeteinket, kivárta, amíg 
mindenki végére ér a mondanivalójának, csak aztán szólalt meg:

– Életem során, kedves uraim, már sokfelé megfordultam, sok 
csirkefogóval akadtam össze. Emlékszem rá, mikor egy magyar eladott 
harminc mázsa timsót étkezési sónak; ismertem Bubajt, a cigányt, aki a 
háború idején kirabolt egy dohányraktárt, és egyetlen fillér nélkül, 
csak a cigarettákat osztogatva beutazta a félvilágot; találkoztam azzal 
a bandával, mely sorra járta a falvakat, és az utcák páros házszámait 
kicserélte a páratlanokkal – persze, nem ingyen; mégis azt kell 
mondanom, hogy ha az életemben látott összes linkséget egy halomba 
raknám, akkor sem érnének fel a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének 
még a lába ujjához sem.

1951 nyarán a vasútépítőkhöz kerültem, néhány kisebb vonaljavítási 
munkán dolgoztam, utoljára Hódmezővásárhely alatt. Még nem is értünk a 
munka végére, mikor váratlanul N. dunántúli bányavárosba rendelték az 
egész brigádunkat. Hiába tiltakoztunk, hogy a pályaszakasz teljesen 
leromlik, ha nem fejezzük be a javítását, sőt félig készen még a korábbi 
forgalmat sem tudja lebonyolítani, vezetőink központi utasításra 
hivatkoztak, és még azt sem voltak hajlandók elárulni, hogy milyen 
célból irányítanak át minket N.-be. A kis bányavárosban, legnagyobb 
megdöbbenésünkre, már száz és száz vasúti lakókocsi állt, valamennyi 
telezsúfolva munkásokkal, becslésem szerint az ország összes vasútépítő 
brigádjainak legalább a felét összegyűjtötték itt.

Már több mint egy hete ott rostokoltunk a város szélén, de még senki egy 
árva szóval sem mondta, hogy mihez kezdjünk. Az emberek unalmukban 
kártyáztak, és a környékbeli vízhordó lányokat hajkurászták, a 
lakókocsik közötti bozótban minden este szinte forrtak a bokrok. A 
várakozás második hetének közepén végre nagygyűlésre hívtak össze minket 
az n.-i futballpályán.

A beszédet egy magas, elegáns férfi tartotta, őt a minisztérium küldte 
ki hozzánk, mint országos vasútügyi felelőst – évekkel később egyszer 
még találkoztam vele, akkor már visszatért eredeti szakmájához: ismét 
fogtechnikus volt. Bejelentette: minket ért az a megtiszteltetés, hogy 
felépíthetjük a Joszif Sztálin szárnyvasutat. Ezen a vonalon szállítják 
majd a szenet N.-ből a sztálinvárosi kohókba. Fontos nemzetgazdasági 
érdek, hogy a szárnyvasút minél hamarabb felépüljön, határidőnek Sztálin 
elvtárs legközelebbi születésnapját, 1951. december 21-ét tűzték ki.

Egymásra néztünk: már alaposan benne jártunk a szeptemberben, tehát ezt 
a körülbelül egy évig tartó munkát két hónap alatt kell majd 
elvégeznünk, ráadásul olyan évszakban, mikor a hideg időjárás szinte 
lehetetlenné teszi nemcsak a földmunkát, de még a sínszerelést is. Egy 
öreg mérnök felállt, kérte, hogy vizsgálják felül ezt a tervet, és 
amennyiben van rá mód, halasszuk el a munka megkezdését tavaszra, a 
hátralevő időben a brigádok inkább fejezzék be az országban szanaszét 
befejezetlenül hagyott építkezéseket, melyek mind forgalmi dugókat 
okoznak, de az első sorban álló vezetők lehurrogták, a fogtechnikus 
felírt valamit ezüstszínű blokknoteszébe, másnap az öreg mérnök ott ásta 
az árkot a segédmunkások között.

Most már elmondhatom, hogy akkor én és még sokan közülünk nem adtunk 
igazat az öreg mérnöknek. Tudtuk, hogy télen nem szoktak vasutat 
építeni, de fiatalok voltunk, és azt hittük, hogy nincs a világon semmi, 
ami felülmúlhatná a mi erőnket. Számtalan kedvezmény táplálta 
önbizalmunkat: magasabb fizetés, naponta háromszor kaptunk húst, este 
pedig fél liter bort.

Órákon belül megindult a munkagépek karavánja N. felé: lépkedő 
exkavátorok, melyeket eddig csak Sztálinváros építkezésén láttunk, 
bulldózerek, markológépek, földgyaluk, frissen csillogott rajtuk az 
olaj, látszott, hogy csak nemrégen bontották ki őket fedőrongyaikból. 
Azt mesélték róluk, hogy honvédségi gépek, egy háború esetére tették 
félre őket, most is csak a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének 
sikeréért vetik be, a munka végeztével mennek vissza ismeretlen 
tárolóhelyükre.

Bár az időjárás nem kedvezett nekünk – ebben az évben korán megjöttek a 
talajmenti fagyok, szikrázott a föld, volt olyan reggel, hogy három új, 
de rosszul megedzett lapát hajlott össze a kezemben –, az emberek 
munkájának mégis utol kellett érni a gépek tempóját. Még a legöregebb, 
az egész világot megjárt kubikosok sem láttak töltést, mely olyan 
gyorsan épült volna fel, mint a mi pályaszakaszunk – igaz, már itt, a 
földmunkánál elkezdődött a hihetetlen pazarlás és pusztítás.

Ha esett az eső, a teherautók kerekei elé kilométerhosszan deszkákat 
fektettünk le a töltésig. Mikor az autók belenyomták a sárba, senki sem 
ásta ki a deszkákat, hanem újakat raktak a tetejükbe, és ki tudja, 
hányszor ismétlődött ez meg, egész erdők süllyedtek el így. Saját 
szememmel láttam, mikor a dömperesek, akiknek csak a minél magasabb 
köbméter teljesítmény volt a fontos, hatvan új csákányra rászórták a 
földet, és mire hetek múlva elhordták ezt dombot, a csákányok úgy 
megrozsdásodtak, hogy alig lehetett szétfeszíteni egymáshoz tapadt fejüket.

Nem akarom magukat azzal untatni, kedves uraim, hogy elmondjam egy 
szárnyvasút felépítésének minden részletét, elég legyen annyi, hogy a 
földmunkák befejezése után egy ideiglenes, úgynevezett provizor-vágányt 
fektettünk le, ezen szállítottuk a betongyűrűket, szálvasakat és a többi 
pályaépítési anyagot. Rendes körülmények között mielőtt a végleges 
vágány a helyére kerülne, felszedik a provizor vágány síneit és 
tartozékait, de a Joszif Sztálin szárnyvasútnál erre sem jutott idő, már 
november közepén jártunk, és még mindig hátra volt a munka nagy része. A 
fogtechnikus úgy rendelkezett, hogy a munkatempó érdekében a 
provizor-vágányt ott kell hagyni a helyén, a gépek majd földet hordanak 
fölé, és erre fektetik rá a végleges síneket. Ott álltunk és néztük, 
hogy takarja be a göröngyökbe fagyott föld a vágányt, hogy pusztul el 
örökre ez a milliós érték.

Este a tűznél, míg a bográcsban fövő üres rizslevest néztük – hol volt 
már a naponta háromszori hús és bor, még az ételszállító teherautóinkat 
is elvették –, azon tűnődtünk, hogy megbüntetnek-e majd ezért a 
pazarlásért valaha is valakit? De úgy látszik, a siker mindent igazol, a 
szárnyvasút a határidő előtt két nappal elkészült, december huszadikán 
este vezetőink kalapszámra kapták a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat.

Sztálin elvtárs születésnapján került sor a szárnyvasút ünnepélyes 
felavatására, száz tengelyből álló szerelvény vitte az n.-i szenet 
Sztálinváros felé. Emlékszem: gyönyörű decemberi nap volt, az évszakhoz 
képest szokatlanul meleg, ki kellett gombolni magunkon a vastag 
pufajkát. Tíz órakor a miniszter átvágta a nemzetiszínű szalagot, és a 
vonat, mozdonyán Sztálin és Rákosi képével, útnak indult. Nem tagadom: a 
mellemet eltöltötte a büszkeség. Már az milyen nagy dolog, mikor az 
ember otthon kifarag egy kis széket vagy dobozt, hát még akkor egy ilyen 
friss, földszínű, hatalmas, sok kilométeres pályát felépíteni, amihez 
hozzájárult az én kezem munkája is!

Az öreg mérnök állt mellettem, aki ellenezte a téli építkezést, és ezért 
lefokozták segédmunkássá. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs 
igaza, megbocsátottam a fogtechnikusnak és a többi vezetőknek az 
embertelen, pusztító munkatempóért, arra gondoltam, hogy ilyen 
nagyarányú vállalkozásokat csak ilyen módon lehet keresztülvinni.

A szerelvény még el sem tűnt a szemünk elöl, mikor egy kanyarban 
váratlanul megállt. Ahányan voltunk, mind odafutottunk, és megdöbbenve 
láttuk, hogy a szerelvény alatt a sín úgy meghajlott, mint egy 
ugrálókötél. A töltés fagyos göröngyeinek nem kellett több, mint egy 
téli napsütés, felengedtek, és a vonat súlya összepréselte őket. Az 
egész pályatest szinte önmagától süppedt, olvadozott, ha a szerelvény 
valamilyen csoda folytán ki tudott volna keveredni a kátyúból, akkor se 
mehetett volna tovább egy métert sem. Megdöbbenve néztük, mozdulni sem 
tudtunk, csak az öreg mérnök kezdett őrjöngeni, puszta kézzel akarta 
feltépni a síneket. Végül is jöttek a vasutasok, szétkapcsolták a 
szerelvényt, daruk emelték ki a kocsikat, majd vontatók húzták őket 
vissza az állomásra.

Maguk most azt hiszik, uraim, hogy az illetékesek ezek után belátták, 
hogy nem lehet erőltetni a téli építkezést, és elhalasztották tavaszra. 
Sajnos, nem így történt. A munkát folytatni kellett, új határidőt tűztek 
ki, már nem emlékszem pontosan, hogy mit, talán úgy január végén kellett 
átadnunk a szárnyvasutat.

Ha van Isten, még ő is eltakarta a fél szemét, hogy ne lássa azt, ami 
most következett. Megint nem jutott idő arra, hogy szabályszerűen 
felszedjék a régi síneket, mielőtt az újakat lefektetnék, és mint a 
provizor-vágányra az első sínek, úgy került rá erre a pályatestre a 
második, vagyis most már három vasút állt egymás fölött. Nem is mertük 
felbecsülni, hogy milyen értékekre döngölik rá a gépek a földet! De fönt 
a fogtechnikus és a többiek csak azzal törődtek, hogy fokozzák az 
építkezés tempóját, például külön prémiumot tűztek ki annak a brigádnak, 
mely leggyorsabban tudja kiemelni és szétverni a hatalmas betongyűrűket. 
Az előző kudarcokból csak annyit tanultak, hogy most már vigyáztak: a 
föld ne kerüljön fagyosan a döngölők alá, a töltésen éjjel-nappal 
lángszórós katonai egységek dolgoztak.

Aztán egy nap – persze, megint határidő előtt – újból elkészült a Joszif 
Sztálin szárnyvasút. Ne kérdezzék tőlem, hogy avatták fel, én nem vártam 
be az ünnepséget, azon a napon, mikor felemelkedtem a sínek mellől, és 
láttam, hogy már minden csavar a helyére került, elnéztem messzire, hogy 
kanyarog a lángszóróktól perzselt, fekete töltés a hóval borított mezők 
között, leadtam a szerszámaimat, és végleg otthagytam nemcsak a Joszif 
Sztálin szárnyvasutat, de még a vonatépítőket is.

Évek teltek el, és nem hallottam semmit a Joszif Sztálin szárnyvasút 
felől. Egyszer, már 1954 tavaszán, Pusztaszabolcson vártam a 
csatlakozást, itt a váróteremben tudtam meg két bányász beszélgetéséből, 
hogy az n.-i bánya kapacitását rosszul becsülték fel, alig egy évvel a 
szárnyvasút felépítése után teljesen kimerült a szénkészlete, egy 
grammot sem tudott adni a sztálinvárosi kohóknak. Mivel az egész vonalat 
csak az n.-i szén kedvéért építették fel, a szárnyvasúton többé nem 
jártak vonatok, csak a környékbeliek hajtották rá kecskéiket és libáikat 
a sínekre, hogy lelegeljék a feltörő, magas dudvát.

--
Üdvrivalgással:
KEA.