[Grem] Bánki M. Csaba: A Pride lényege nem a másság elfogadása, hanem a normalitás tagadása és a nyilvánosság

[KEA]

Bánki M. Csaba: A Pride lényege nem a másság elfogadása, hanem a 
normalitás tagadása és a nyilvánosság

Megkérdeztük Bánki M. Csaba pszichiátert, az MTA doktorát, mit gondol a 
Pride-ról, illetve arról, hogy mi a különbség erőszakos történetek 
mesélése és a Pride átélése között.

Manbdiner, 2025.03.22. -- Szilvay Gergely
https://mandiner.hu/belfold/2025/03/banki-m-csaba-mta-doktor-pszichiater-a-pride-lenyege-nem-a-massag-elfogadasa-hanem-a-normalitas-tagadasa-es-a-nyilvanossag


Mire büszke igazából a Pride? Nem arra, hogy a homoszexuális, leszbikus 
emberek ugyanolyan értékes polgárai a hazának. Nem arra, hogy tehetséges 
alkotók, művészek, tudósok, figyelemreméltó egyéniségek is akadnak 
közöttük. Nem is arra, hogy felnőttként – a törvényeket betartva, mint 
mindenki más – a legjobb belátásuk szerint élhetik a maguk életét, 
alakíthatják speciális érzelmi és intim kapcsolataikat, és ezek miatt 
sem szégyenkezniük, sem félniük, sem rejtőzködniük nem kell – mondta a 
Mandinernek Bánki M. Csaba pszichiáter, az MTA doktora.

Hozzátette: pedig mindezt időnként (alkalmas helyen és módon) akár el is 
lehetne mondani. Hogy „büszkélkedni ” is indokolt-e vele, jó kérdés:

mivel állítólag LMBTQ-nak lenni nem elhatározás kérdése, ezért nem 
szégyen – de ha nem saját teljesítmény, akkor bizony nem is érdem, nem 
is dicsőség!

A Pride azonban – fejti ki a Mandinernek Bánki – nem az LMBTQ-emberek 
egyenlőségét és szabadságát, hanem a botránykeltés „szabadságát” 
ünnepli. Ahogy a heteroszexuális szerelem, úgy a homo-leszbikus-queer 
szerelem se a nyilvánosság elé való, nem köztereken és felvonulásokon 
szokás művelni fényes nappal, főleg nem a szokott provokatív és 
botrányos módon, a legcsekélyebb tekintet nélkül az ott lakókra. Ez nem 
a „másságról” szól: ha színhetero „szexmunkások” demonstrálnák a maguk 
mesterségét az Andrássy úton, az a látvány ugyanúgy sértené az ott lakó, 
vagy a felelőtlenül odavitt gyermekek egészséges, normális fejlődéshez 
való jogát.

A mutatvány lényege ugyanis – hangsúlyozza a szakember – egyik esetben 
sem a „másság” elfogadó védelme, hanem a normalitás tagadása,

  és mindenféle beteges, torz, kihívó, természetellenes, akár agresszív 
– szado, mazo, mutogató, „voyeur”, „frotteur” stb. – viselkedés 
nyilvános ünneplése. Egyáltalán nem csak a „másféle” irányultság, hanem 
legalább ennyire a szex, mint puszta gimnasztika, mint bármiféle 
különösebb érzelem vagy személyes párkapcsolat nélküli mulatság – 
ráadásul nyilvános mulatság – ünneplése.

A hangsúly az MTA doktora szerint a nyilvánosságon van:

a Pride korlátozása vagy betiltása ugyanis semmi módon nem érinti a 
felnőtt LMBTQ-emberek meglévő jogait, életvitelét, kapcsolatait, 
magánéletét és mindennapjait. Nyomokban sincs benne „homofóbia”.

Mint mondja: „ha mindenáron tudós görög nevet akarnék adni neki, akkor 
talán ’szkandalofób’ (botránytól irtózó) törvénynek tudnám nevezni. Az 
EU persze várhatóan deklarálni fogja, hogy a „szkandalofóbia” ellentétes 
az „európai értékekkel”, hiszen a nyilvános botránykeltés alapvető 
emberi jog…”

Hozzátette: állítólag a Harmadik Birodalom egykori 
propagandaminiszterétől ered a mondás, hogy ha valamit elég sokszor és 
elég hangosan ismételnek, akkor a tömegek tudatában a legképtelenebb 
hazugság is „igazsággá” válik. A Pride évtizedek óta úgy lopakodott be a 
nyugati társadalmak életébe, mint a nagy vásárok vagy a nemzeti ünnepek: 
az emberek már észre se veszik, elfogadják és tudomásul veszik, jó 
mulatságként bámulják, sőt kézenfogva vagy nyakukba ültetve odaviszik a 
gyerekeiket. Nincs tiltó tábla, nincs korhatáros karika, nincs semmiféle 
figyelmeztetés a provokatív, gyermeki szemnek sokszor ijesztő maszkok és 
sminkek alatt szakadt ágyékkötőbe vagy egy szál fogcérnába öltözött 
bizarr testek vonagló XXX-imitációi körül – miközben ugyanezekben az 
országokban a fogkrémek vagy a pelenkák reklámjait 12 éven aluliaknak 
tilos látniuk.

Ideje ezen változtatni. A puszta védekezés már nem elég. Sőt újabban már 
a védekezésért is ránk támadnak, parlamenti füstgyertyákkal és utcai 
tüntetésekkel. Tényleg ott tartunk, ahol Albert Camus szavaival „a bűn 
az ártatlanság képében tetszeleg, és az ártatlanságot szólítják fel 
önigazolásra” – jelentette ki Bánki M. Csaba a Mandiner megkeresésére.

Ezt is ajánljuk a témában
Válasz Hodász Andrásnak: nem ugyanaz elképzelni egy véres bibliai 
történetet, mint átélni a Pride-ot

Más különbség is van a kettő között az előbbi javára és az utóbbi 
kárára. Reakció Hodász András Pride-posztjára.

A szakembertől azt is megkérdeztük, van-e különbség a véres bibliai 
történetek, népmesék hallása-olvasása és a „Pride-élmény” között? Mi a 
különbség az elképzelt és készen kapott erőszak, furcsaság közt?

Minden ilyen párhuzam alapvetően hamis, és – mivel ezzel egy legalább 
átlaghoz közelítő és úgy-ahogy olvasott ember tisztában van, ezért – 
tudatosan félrevezető és rosszindulatú – hangsúlyozta Bánki M. Csaba.

Kérdésünkre kifejtette: a mítoszok, az eposzok és a mesék gonoszai, 
sárkányai, boszorkányai, hidrái és medúzái, de akár fegyveres ellenségei 
is szimbolikusak, csak a fantáziában léteznek.

Egy szóban elmesélt történet egészen másképp hat a gyermeki agyra, mint 
a valóság

(vagy egy azt imitáló VR-szemüveg, egy 3D-mozi, vagy egy részletgazdag, 
élethű internetes videojáték). Nem kell magyarázni, hogy még a felnőtt 
közönség számára is mennyire alapvetően más egy Shakespeare-drámában 
végignézni a főhős drámai – habár erőszakos – halálát, mintha ugyanezt 
élőben, az utcán kellene végignéznie.

A legfőbb különbség azonban az – mutatott rá a szakember –, hogy a 
mesékben (mítoszokban, bibliai történetekben) a gonosz támad a jókra és 
az ártatlanokra: a sárkány rabolja el a királylányt, a boszorkány készül 
megsütni Jancsit és Juliskát, a farkas falja fel a nagymamát – a jó 
pedig csak úgy győzhet, ha elpusztítja a gonoszt.

A különbség jó és rossz között mindig, az első pillanattól az utolsóig 
(egyesek szerint túlságosan is) világos és egyértelmű. A hangsúly nem a 
véres részleteken, nem a szétszabdalt testrészeken, nem a sárkány 
levágott fejének utolsó hörgésén van, hanem pusztán a gonosz teljes 
megsemmisülésén.

A jó véglegesen győz, a gonosz megsemmisül, a gyermeki elme értékrendje 
tehát helyreáll – zárta szavait Bánki M. Csaba, megjegyezve: 
hagyományosan nem létezett fordított mese.

Bánki M. Csaba magyar pszichiáter, pszichofarmakológus kutató, a Magyar 
Tudományos Akadémia doktora, az MPT Biológiai Pszichiátriai 
Egyesületének elnöke. Az orvostudományok kandidátusa (1987), doktora 
(1994). Volt orvos és sebész. 1974 óta a nagykállói Pszichiátriai 
Szakkórházban (ma Sántha Kálmán Pszichiátriai Szakkórház) orvos, 
1980-2007 között osztályvezető főorvos, 2002-2007 között 
tudományos-oktatási igazgató, azóta ugyanott tudományos-oktatási 
szaktanácsadó. 1978-tól pszichiáter szakorvos, 1980-ban farmakológus 
képesítést nyert. 1984-1986 között a Duke Egyetem vendégprofesszora 
volt. 2007 óta címzetes egyetemi tanár. Kutatási területe a biológiai 
pszichiátria, a gyógyszerkutatás, az agyi transzmitterek, a depresszió 
és az öngyilkosság. Bánki M. Csaba tíz kötet szerzője.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.