[Grem] Hogy mi a kötelessége egy kereszténynek Pride-ügyben? Megpróbáljuk összefoglalni – röviden

[KEA]

Hogy mi a kötelessége egy kereszténynek Pride-ügyben? Megpróbáljuk 
összefoglalni – röviden

Ezt kínálja a nagyszabású Büszkeség-menet? Egy szombat délután 
felolvadhatsz a tömegben, hogy aztán másnap reggel már megint szorongj, 
hogy ki hol mit gondol rólad?

Mandiner, 2025.06.30. -- Francesca Rivafinoli
https://mandiner.hu/kultura/2025/06/hogy-mi-a-kotelessege-egy-keresztenynek-pride-ugyben-megprobaljuk-osszefoglalni-roviden


A „Pride” a szabadságról szól, meg arról, hogy nem kell bujkálni, hogy a 
szerelem szabad, hogy a boldogság mindenkinek jár – hallhattuk az elmúlt 
napokban; „adódnak teológiai érvek a részvétel mellett és ellen is” – 
merengett közben a Szemlélek szerzője.

Egynémely naivabb keresztény pedig már vette is a cókmókját, hogy maga 
is ott meneteljen,

együtt a papból lett coachcsal, aki szerint a nagybetűs Büszkeség 
menetén részt venni egyenesen muszáj.

Csakhogy ott a kevésbé látványos apró betű: a Szemlélek által 
megszólaltatott, eredetileg teológus végzettségű házaspár, akiknek 
legidősebb fia homoszexuális párkapcsolatban él, elmeséli, hogy

a fiú korábban egyházi iskolába járt, a „coming outja” után azonban 
átesett a ló túlsó oldalára, és a hitét azóta sem gyakorolja;

egyidejűleg pedig ők, a szülők is hanyagolni kezdték az 
istenkapcsolatukat. „Talán a fiunk dolga miatt, az utóbbi években a 
vallás háttérbe szorult az életünkben” – mondja az anya. Keresztény 
ember vélheti-e az effélét üdvös és ünnepelendő fordulatnak?

Közben a párkapcsolatban élő korábbi pap ismét kifejti, hogy ő megy 
vasárnaponként misére, de máig is (immár évek óta) mindig „tíz perccel 
kezdés után” érkezik, és elsőként távozik.

Merthogy nem szeretne „kellemetlen helyzetbe hozni másokat”

– nem mintha konkrét rossz tapasztalatai lennének, csak állítása szerint 
még nem jutott el odáig, hogy kipróbálja az időben érkezést. Mi inkább a 
dolga a keresztény embernek: az-e, hogy „jól van ez így” jelszóval vele 
együtt meneteljen a széles sugárúton, vagy inkább az, hogy

felebaráti szeretettel és legalább egy kósza imával segítse őt a szűk 
ösvényre és a megtartó közösségbe való visszatérésben?

Már csak azért is, mert látszódik itt némi zavar. Adott szülők 
meggyőződése, hogy a fiuk kiteljesedett életet él és boldog – de 
valamiért mégis kerülik azóta a templomot, noha senki nem áll ott az 
ajtóban, hogy zord tekintettel rákérdezzen, vajon a kedves hívő összes 
családtagjának életvezetése megfelel-e az egyház tanításának, mert ha 
nem, akkor ki lesznek prédikálva, de nagyon durván. A korábbi pap 
következetesen kihagyja a misék elejét és benne a 
lelkiismeret-vizsgálatot, mert úgy véli,

kellemetlen helyzetbe hozna valakit, ha ott állna valamelyik padban és a 
többi hívővel közösen megvallaná, hogy nem bűntelen

– a Büszkeség menetén viszont bujkálás nélkül, mintegy kötelességeként 
vesz részt, mintha ott fel se merülne a megbotránkoztatás lehetősége. 
Ugyanő a Facebookon ma már a korábbi szavaival szöges ellentétben 
sugallja szexuáletikai kérdésekben az „elnyomó, rigorózus egyház” kontra 
„örömteli, szabad szerelem” hamis ellentétpárját – pedig sanszos, hogy 
nem én vagyok az egyetlen hívő katolikus, akit az efféle zavarkeltés 
szomorít el,

nem pedig az, ha rendezetlen kapcsolatban élő testvéreink is ott ülnek 
már harangozáskor a templomban. Sőt.

Félreértés ne essék, a történetekben nem a konkrét személyek a 
lényegesek – hanem ahogyan szemléltetik a Pride és a kereszténység 
viszonyát. A látványos büszkeség és kiállás közepette az egyik 
megszólaló évek óta attól tart, hogy a templomban valaki csúnyán fog rá 
nézni (pedig ha ilyen történne, valójában az lenne a legfelszabadítóbb,

hiszen aki a másikat kinézi a templomból, az máris bűnös maga is,

sőt, bűnösebb, mint a bűnbánati imát elmondó vámosok és utcanők); a 
másik megkérdezett pedig nem árulja el a barátainak, hogy a fia 
homoszexuális, nehogy „összesúgjanak” (a barátai!) a háta mögött.

Ezt kínálja a nagyszabású Pride? Egy szombat délután felolvadhatsz a 
tömegben, hogy aztán másnap reggel már megint szorongj, hogy ki hol mit 
gondol rólad?

Ezért kell hanyagolni azt a keresztény hitet, amelyik másról sem szól – 
Szent Péter és Pál apostolok ünnepe környékén meg aztán pláne –, mint 
hogy „ne aggodalmaskodjatok”,

hogy „elég neked az én kegyelmem”, továbbá hogy ha ezt a szűk utat 
választod, akkor százannyit kapsz már itt a földön, mint amit a világ 
ígér, plusz aztán az örök életet? Valóban ez az út volna a szorongás 
melegágya? „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda” –

hát van ennél szuverénebb módon megélt szabadság?

Lehet addig forgatni fel-le a Bibliát, míg valami „teológiai érvet” ki 
lehet erőszakolni belőle a saját akaratunk vagy vélekedésünk 
alátámasztására (legyen szó bármilyen tévút igazolásáról), de attól még 
ott állnak feketén-fehéren az olyan félreérthetetlen mondatok, mint az 
„Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem 
életét, az megtalálja”. Ha maga Jézus Krisztus állította, hogy Ő az út, 
az igazság és az élet,

akkor egy magát kereszténynek valló ember nemigen gondolhatja komolyan, 
hogy lárifári, a szentségeket gond nélkül el lehet hagyni,

arra a szűk és rögös útra képtelenség rálépni.

Mindeközben szép csöndben, illetve zsúfolásig telt templomban örök 
nyugalomba helyezték az életének 93. évében elhunyt, és egészen 
haláláig, kerekesszékben is hűségesen szolgáló Varjú Imre atyát, aki 
1951-ben volt képes papnak menni, ráadásul azzal az indokkal, hogy 
„boldog akartam lenni”.

Hogy aztán 1956 és 1959 között „államellenes izgatásért” börtönben üljön,

majd hol a kiskunsági tanyavilágban, hol a budavári Mátyás-templomban 
szolgáljon és építkezzen, szüntelen derűvel, szívós kitartással, minden 
megpróbáltatás, sőt, gáncsolás közepette. Nem menetelt a Pride-on – 
„csak” nagylelkűen segítette a rászorulókat, és építette-ápolta a 
sokszínű katolikus közösségeket.

Nem posztolgatott a Facebookra – „csak” példát mutatott,

nemzedékével együtt, ami újabb papi hivatásokhoz vezetett, és hívők 
egész generációit erősítette meg („mennyi szép szó, mennyi bölcs tanács, 
mennyi vidám beszélgetés” – emlékszik vissza valaki például az általa 
alapított iskolából). Egy cölibátusban leélt, gyümölcsöző, nehéz, de 
örömteli élet. Ha heteroszexuális keresztényeknél látunk ilyen példákat 
(és nem is csak papok és szerzetesek körében), akkor

meglehetősen csúnya homofóbia lenne azt feltételezni, hogy a 
homoszexuálisoknak ugyanez nem sikerülhet. Hogy nekik az igényesebb út 
nem való.

Amikor a farizeusok megkérdezték a tanítványoktól, hogy miért 
esznek-isznak együtt a vámosokkal és a bűnösökkel, Jézus azt válaszolta: 
„Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy 
megtérjenek.” Hogy megtérjenek – hangzik a kulcsszó. Ha van kötelessége 
a keresztény embernek Pride-ügyben, akkor bizonyosan nem az, hogy az 
árral együtt sodródva az énközpontú földi Büszkeséget ünnepelje – hanem 
hogy (a sokszínűség jegyében)

a ténylegesen felszabadító és megváltó, egyben valódi boldogságot adó 
alternatívát képviselje.

Hogy szorongó felebarátainknak valóban életük legyen és bőségben legyen.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.