[Grem] Fekete István: Az ima

[Emoke Greschik]

Fekete István: Az ima
https://szentferencalapitvany.org/fekete-istvan-az-ima/ .

*Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az
ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.*

*– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott,
az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és
gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.*

*Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette,
ahol elcsitultak **a zűrzavaros vágyak**, lassúra vált a lépés, tompán
koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig
megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem
könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A
kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak
az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.*

*Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára
zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos
csendje, ahol szinte érezni lehetett az **elhagyott** otthonok felé szálló
gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a
**halál **felé induló férfiak lelkéből.*

*Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik
káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az
igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és imádságban akár
ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.*

*Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a
szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész
nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy
„szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a
harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem
halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a
nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.*

*Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek
páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi,
mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon.
És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni
kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a
dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig
az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban,
csendben és viharokban: ima, ima. És **most mégis* *mind több helyen **hallom,
olvasom, hogy valaki **imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja
a kirándulást és a táncot**. **Préda lett **ez a szó, melyet magyar
paraszttól sohasem hallott senki, és **elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb*
*.*

*Mindenki **„imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét…
**megszentségtelenítve
**egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a
félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs
semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.*

*Ne **imádj hát mindent**, édes Magyarom, ne **szórd **lelked aranyát,
nyelved szépségét **a rombolás disznai elé, **ne imádj **semmit**, csak az
Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs **az a vihar, mely
elpusztíthatna, **ha veled van az imádság és veled van az Isten.*

*Fekete István*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20250127/11f6af53/attachment.html>