[Grem] (Ungváry Krisztián ex-történész)

[KEA]

A Hálózat - Mező Gábor Hivatalos Oldala, 2023.11.09.
https://www.facebook.com/100057637561539/posts/772477984683447/


Ungváry Krisztián ex-történész, avagy Rákosiék és Kádárék legjobb 
tanítványa. Az ÁVH-hoz bejáró Vásárhelyi Miklós és a konkrétan ÁVH-s 
Kanyó András után ő lett Mindszenty (naivan remélve) legismertebb 
„mítosz-rombolója”. Persze finomabban, ügyesebben, de teljesen 
nyilvánvaló szándékkal. Síppal, dobbal, nádihegedűvel.

–
2023, valahol Magyarországon. Belép a riporter az idősebb kutatóhoz. 
Leülnek. A riporter felvesz az asztalról egy régi propaganda-cikket 
Mindszenty József bíborosról. „Ezen dolgozik?”, kérdezi. „Érdekel, 
hogyan járatták le?” – kérdez vissza a kutató, majd hozzáteszi, „Még 
mindig piszkálják”.

Gyakorlatilag ezzel a jelenettel kezdődik most befejezett 
játékfilmes-dokumentumfilmünk, amely nem Mindszenty máig tartó 
lejáratásáról, hanem az átmentett ÁVH-s tisztekről, a Kádár-diktatúra 
máig romboló hatásáról, az elsinkófált rendszerváltásról, a média 
kommunista, posztkommunista megszállásáról és az Antall-kormány ezért is 
[de nemcsak ezért, ne vegyük el számtalan hibájukat, vállalhatatlan 
lépéseiket, illetve lássuk az eleve megoldhatatlan egyenletet] bukásáról 
szól.

A forgatókönyvet nagyjából két éve írtam meg, de nem tévedtem nagyot 
ezzel a jelenettel. Most olvasom, hogy két „Y betűs” »kiválóságunk«, 
Nyáry Krisztián író és Ungváry Krisztián „történész” bemutatja utóbbi 
Mindszenty Józsefet lejárató könyvét. Persze, e jelző (lejárató) ellen 
lehet, és talán fognak is tiltakozni, de mi rutinosak vagyunk, mind a 
politikát, mind Ungváry karakterét és történetét jól ismerjük: ez a 
könyv a „mítoszrombolás” ürügyén készült, de teljesen más a célja. 
Mindszenty még mindig ellenség. Túl nagy tekintélye volt. Túlságosan 
nagy fáklya volt. Túlságosan nagy hazafi volt. És sohasem volt 
megalkuvó. Ráadásul láthatóan fontos az Orbán-kormánynak – tehát: 
lerombolandó szobor.

Szakmájukkal kapcsolatban csak Ungvárynál használtam az idézőjelet, mert 
Nyáry lehet író – nem tudom megítélni, mert semmit sem olvastam tőle 
néhány átfutott bejegyzésen túl, amelyek nem érintettek meg –, de 
szegény Ungvárynál feltétlenül élnünk kell ezzel a megkülönböztetéssel.
Ungváry nem történész, hanem botrányhős, aki valamikor akkor tört meg 
teljesen, amikor magából kifordulva síppal ment el tüntetni március 
15-én [helyett: oktober 23-án], megzavarva a nemzeti ünnepet. Ez 
önmagában megmagyarázhatatlan, védhetetlen, csak Ungváry „hagymázas” (ez 
később nyomatékot kap) világában értelmezhető. Mindezt persze magyaros 
viseletben, nevében az Y betűvel, mert ez így hatásos, ez így 
provokatív. Ő ennek a korszaknak a kicsi, jóval sárgább és savanyúbb 
Esterházy Pétere. Így neveld az Y-betűsödet – célozhatnék az ismert EP 
szövegre.

Ő erre van. Ezért futtatják, építgetik a médiában. A liberális kurzus 
»nemesi társutasa«. A kádári propaganda Pethő Tibora. Folytassam a sort? 
Lehet végtelenül.

Mostani könyvükkel kapcsolatban ezt írják az ajánlóban: „Ungváry 
részletesen megvizsgálja Mindszenty politikájának sarokköveit, 
antiszemitizmusának építőelemeit [hiszen vannak, még építőelemei is 
vannak], nacionalizmusát [az nyilván önmagában rossz egy CEU-s 
ex-történész könyve szerint], hagymázas álmait [már ezért a jelzőért 
párbajra hívnák szerencsétlen szerzőt a harmincas években].

Utóbbi felvetés azért is érdekes, mert Ungváry azon a bizonyos sípos 
botrány-okozáson kapott egy vagy két pofont vagy öklöst, nem tudom, 
kitől, nem tudom, mit tett érte. A politikai paletta két szélén álló, 
fizikai vagy szellemi csürhe mindig jól kiegészítette egymást. Sokszor 
akad, aki él a pofonra ingerléssel. Egymásból is élnek.
A verekedést és a verést támogatni nem tudjuk, nem lehet, de 
kétségtelen, hogy provokatív viselkedésével Ungváry tett is érte. Ami 
természetesen nem teszi menthetővé az agressziót: ez nem megoldás. Ha 
ott valaki kihívja, és Ungváry Nagy Ervinként maga megy házhoz a 
pofonért, az más ügy. De ez így szörnyű volt. Másrészről a provokátor 
elérte azt, amit akart, bár eredetileg nyilván nem akart vérző fejjel 
téblábolni, de a vért nem véletlenül nem törölte le, és utána is olyan 
büszkén járt-kelt a sebesülésével, mint egy ötvenhatos. Lett hírértéke. 
Hasonló ez a tipikus bolsevik rendbontáshoz, odamegy, leköpi a rendőrt, 
aztán világgá üvölti fájdalmát, amikor kap egyet a gumibottal.
Akkor (vagy előtte és ez csak utólag vált emlékezetes pillanattá?) 
valami kétségtelenül megtört Ungváryban. Én sajnálom, mert minden 
tévedésével és tudatos manipulatív akciójával (lásd például a 
Mindszentyt amúgy az ő szövegével – összeférhetetlen, káros volt az 
Egyháznak – támadó Paskai László bíboros időzítetten publikált 
ügynök-ügyét) együtt értékes munkát is végzett, fáradhatatlanul. Nincs 
gond a mítoszrombolással. A propagandával annál több. De volt ennél lejebb.
Először is összeállt egy posztkommunista bomlasztóval, bizonyos Meruk 
Józseffel, az MSZP hírhedt háttéremberével, akinek pályafutását Ungváry 
fiatalon maga elemezte volna kajánul mondjuk a Magyar Narancsban. 
Helyette megtettem én.

Ezzel a lépéssel – hogy összebútorozott egy ilyen vállalhatatlan 
árokásóval - sokunk szemében kiírta magát a történészek közül. Az 
állambiztonsági múlt kutatójaként teljesen hiteltelenné vált, de ahogyan 
nézem, váltott is. Ha megemlítem a nevét értelmiségi körben, általában 
fintorognak vagy mosolyognak. Ezt nyilván ő is tudja, talán ez is hajtja 
előre, egyre lefelé.

Gondolhatta, hogy akkor már mindegy, és élve a lehetőséggel, vad 
NER-ellenes botrányhőst faragott magából, faragtak belőle. Ő lett a 
történészek Noárja, Nagy Erwinje, Pukli Tivadarja (elnézést, ha az ő 
neve pontosan már nincs meg), afféle őrült, »valóságsós«, jól élő 
„szabadságharcos”, az ellenzéki médiában, a könyvkiadók által futtatott 
„Rúzsa Sándor”.

Belső átalakulása kétségtelenül érdekes lehet, de ez inkább már a 
pszichológia terepe. Humánus emberként sajnálhatjuk, tevékenysége 
viszont nagyon káros. Sok naív, gyanútlan olvasó (főleg fiatalok) azt 
hiszi, hogy ő valamiféle „független”, esetleg konzervatív, polgári 
kritikus, holott ugyanazt a lejáratást végzi, amit egykor Vásárhelyi 
Miklós, a Szabad Nép, vagy később Kádárék Népszabadsága és a számtalan 
propaganda-kiadvány, tévés alkotás, még később az ex-ÁVH-s Kanyó András. 
Csak máshogy. Hiszen ez a lejáratás, a propaganda lényege, hogy akár a 
kígyó, levedli bőrét és átalakul.

Könyveit reklámozzák, a könyvesboltokban előkelő helyre rakják, írásait 
az Index, a Telex és a többi médium publikálja, és így építik fel belőle 
a korszak – mondjuk – Hanák Péterét. Az Y betűs lelkiismeretet.
Hanák Péter említése nem céltalan. Ungváry beteljesítve sorsát, illetve 
végzetét, eljutott a CEU-hoz, ahhoz a szervezethez, amelyet közismerten 
Soros György alapított, és amelynek Történelmi Tanszékét az említett 
Hanák vezette. Hanák – ahogyan a Mindszentyt a Szabad Nép vezető 
propagandistájaként lejárató Vásárhelyi Miklós – igen közel állt az 
ÁVH-hoz, bár Ungváry erről sohasem fog írni (hiszen már régóta egy 
brancsba tartoznak, azonnal repülne a CEU-tól, és mehetne vissza megint 
a jobboldalra vagy középre), állambiztonsági dokumentum van arról, 
hogyan vett részt ifjú sztálinista törtetőként az idősebb, jobboldalinak 
vagy egyszerűen ellenségesnek tartott történészek megfigyelésében, 
tönkretételében.

Sőt, kutakodott is. Mit írt erről az ÁVH? „Az általános tájékozódás után 
elhatároztuk, hogy konkrét behatolást eszközölünk az Intézetbe. Hanák 
elvtárson keresztül megteremtettük a behatolás lehetőségét, és 
átkutattuk Benda Kálmán, Kenyeres László és Jászai Magda fiókjait, 
leveleiket, melyeket érdemesnek találtunk lefényképeztük. […]”.
Hanák elvtárs teljesen erkölcstelen ember lehetett, mert bár senki sem 
kérte fel erre, azért 1998-ban a következő szöveget olvashattuk tőle: 
„És bár valóban megvolt ez a tagozódás, de azért volt egyfajta belső, 
nem-kádári konszenzus ebben a nemzedékben. Egyetértettünk abban, hogy 
mindenféle megítélés alapja a szakmai teljesítmény minősége és egyfajta 
erkölcsi-elvi tartás vállalása. Ennek persze megvoltak a határai, sem 
módunk, sem jogunk nem volt senkitől hősi ellenállást követelni, de az 
például alapkövetelmény volt, hogy nem volt szabad belépni a pártba. Nem 
lehetett a pártközpont embereivel egyezkedni. Semmilyen módon nem 
lehetett az ÁVH-val kapcsolatot tartani.”

Hát neked nem sikerült éppenséggel, kedves Hanák elvtárs. Gondolom, ő 
sem volt párttag, ha nem volt, megtehette.

De miit gondoljunk egy olyan ember munkáiról, aki magával kapcsolatban 
is hazudik, aki azzal indította el a karrierjét, hogy tönkretett másokat 
(az egyik történész öngyilkos lett a mocskos játszma végén)? Nos, én az 
ilyen történész munkáit el sem olvasom. Nem érdekel. Aki emberként 
ennyire aljas, az történészként sem lehet hiteles.

De Hanák nemcsak emiatt ismert, ő, illetve felesége volt az, aki az 
Antall-kormány igen aktív lejáratóiként váltak ismertté. Neje inkább 
csak áldozatként.

A posztkommunista, liberális médiának köszönhetően futótűzként terjedt 
el a kilencvenes évek elején az a botrány, aminek semmi alapja nem volt. 
Ez volt a hírhedt Hanákné-ügy, miszerint az asszony állítása szerint 
lábon szúrták az otthonban a szélsőjobboldaliak. Bár a Nyilvánosság 
Klub, a média, illetve az SZDSZ hatalmas (Nyugatra is eljutó) ügyet 
trombitált az esetből, abból semmi sem volt igaz. A rendőrségi 
vizsgálat, sőt, a televíziós felvétel is megállapította, hogy az öt 
méter magasan található ablakig senki sem érhetett volna fel.
De nem ez volt az undorító a történetben. A zsidó származású, 
Holokauszt-túlélő, ex-kommunista Hanákné egy traumatizált, forrásaim 
szerint ekkoriban már idegileg teljesen szétesett, gyógyszerező asszony 
volt. Könnyen lehet, hogy ő valóban „átélte” a támadást.
De az őt körülvevők, például a férje vagy Demokratikus Charta elődjének 
tekinthető, függetlennek hazudott „Nyilvánosság Klub” és a többiek jól 
tudták ezt. Azzal is tisztában voltak, hogy nem lehet valakit öt méter 
magasan lábon szúrni kívülről (!) egy ablakon keresztül. De nem 
érdekelte őket az sem, ha hülyét csinálnak a szerencsétlen asszonyból.
A cél szentesítette az eszközt: lejáratni az Antall-kormányt, 
elhirdetni, illetve továbbra is hirdetni a veszélyes antiszemita vádat, 
amellyel ez a társaság azokat a Holokauszt-túlélőket traumatizálta újra, 
akiket amúgy képviselt, akiket amúgy folyamatosan hergelt. De ennyit 
Hanák Péterről, Vásárhelyi Miklósról és Soros Györgyről. Lépjünk túl a 
múlton.

A cél a lényeg. Ungváry célja lejáratni és hitelteleníteni az 
Orbán-kormányt, ehhez Mindszenty mocskolása csak eszköz. Az antiszemita 
vád pedig mindig jól bevált – bár napjainkban szerencsére már jóval 
kevésbé. De azért kell, mindig kell.

Maradva Mindszentynél. Mindszenty Józsefet ’45 óta lejáratják a 
propagandában. Volt ennek esztelen, sötét változata, az, amit 
Vásárhelyiék műveltek, és amelynek a végén az utolsó hercegprímást 
letartóztatták. Aszerint a propaganda szerint Mindszenty maga volt az 
Ördög.

Ebből a lejáratásból később, ötvenhat után is megmaradtak bizonyos 
elemek. Valamelyest finomodott, de a sarokpontok (fasiszta, nyilasbarát, 
összeférhetetlen, az amerikaiak embere, stb.) ott voltak. Zömmel korábbi 
ÁVH-sok, sztálinista áltörténészek, álújságírók írták ezeket, olyan 
sötétlelkű írógép-püfölők, mint Szabó László, Kanyó András, Hollós 
Ervin, Lajtai Vera, Bokor László és sok más, hasonló alak. Könyveik ma 
is kaphatóak az antikváriumokban.

Mindez a rendszerváltás felé közeledve már finomodott, akkor, ami 
vállalhatatlan és azonnal megcáfolható volt, azt inkább elhagyták, és 
maradtak az álnokabb, agyafúrtabban lejárató művek. Olyan emberek írták 
őket mint a már említett Kanyó András, aki ex-ÁVH-s tisztként Horthy 
Miklós és Mindszenty bepiszkolásából is kivette a részét „íróként”. Ő 
publikálta, hogy Mindszentynek a Savoyból hozták az ételt, olyan jó 
dolga volt a letartóztatásban. Kiváncsi vagyok, Ungváry hivatkozott-e 
rá, már bármit el tudok képzelni. Ha élne, akár új szerzőtársa is 
lehetne Meruk után. De akár az életre keltett Révai Józseffel is 
összeállhatna.

Lényeges, hogy sokáig viszonylagos „csend” volt. Sem pro, sem kontra nem 
írtak túl sokat Mindszentyről. Nagyjátékfilm azóta sem készült. De még 
látványos életrajzi film sem. Hallgattunk jobbára.

Sokaknak kényelmetlen volt és maradt. Mások mellett az egyház megalkuvó 
vezetőinek, a békepapoknak, de talán azoknak is, akik már bánták, hogy 
fiatalon annyi mindent összehordtak róla. Meg aztán, sokaknak nem 
kellett egy hős, egy tántoríthatatlan ember, aki sem Rákosival, sem 
Kádárral, sem az amerikaiakkal, de még a Vatikánnal sem (!) alkudott meg.

Majd megérkezett a sértett, láthatóan a falig elmenő Ungváry. Látta, 
hogy a fiatalabb generációk írni kezdek Mindszentyről, hogy megjelentek 
olyan történészek, mint Soós Viktor Attila, aki ellen nem nyerhet 
tudományos vitát. Ahhoz Ungváry túlságosan elfogult. Képzetlen. És nem 
egyháztörténész.

Mert keresgélhet annyit a volt történész Ungváry, amennyit akar, 
tódíthat, ferdíthet, kiemelhet, elhallgathat, azt nem tudja 
bebizonyítani, hogy Mindszenty nem volt hős. Mocskolódhat szegény, 
amennyit akar. Csak azt bizonyítja, hogy ő Rákosi és az ÁVH legjobb, bár 
megkésett tanítványa.

Vagy ez túlzás, és inkább talán Kádáré és a békepapoké? Mert mi is 
végkövetkeztetés? „Ungváry kelet-európai példákkal illusztrálja, hogy 
Mindszenty más utat is járhatott volna, hasznosabb szolgálatot téve 
egyházának”.

Igen, kedves, Ungváry Krisztián. Békepapként. Úgy lett volna hasznos 
Kádárnak, meg Vásárhelyieknek is, meg a Vatikánnak is. Próbálták is 
rávenni arra, hogy ne írja meg az Emlékiratait. Azt majd megírja Kanyó, 
Hollós, meg Ungváry.

De hiába próbálkozik. Az igazság győzni fog. Nekünk, megtörésre ítélt, 
szinte mindenüktől megfosztott magyaroknak Mindszenty, ahogyan Krassó 
György vagy Pákh Tibor: útmutató, fáklya. Egy morális lény. Valaki, akit 
nem falhatnak fel a cápák, a társutasok és az utazóhalak.

Zajongjanak bármennyit. Síppal, dobbal, nádihegedűvel.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.