[Grem] 'Háború' egy telexes cikkel indítva

[KEA]

> Az alábbi cikket azoknak ajánlom, akik nincsenek 100%-ig meggyőződve
> arról, hogy az orosz-ukrán háborúért a Nyugat a felelős.
> https://telex.hu/belfold/2025/01/02/buda-peter-interju-titkosszolgalat-haboru-oroszok-orban-bekemisszio-putyin-fico-trump

Itt egy másik gondolatmenet is, még Somkuti Bálint nyilatkozata kapcsán, 
tavaly novemberből.

=== === ===

Elméletben a konfliktusokról: miért kell harcolni? - Ukrajna és 1956

Kuruc, 2024.11.24. -- Doktor Faust
https://kuruc.info/r/7/281156/


Az utóbbi időben jelentős vitát – mi több, botrányt – generált különböző 
konfliktusok értelmezése. A vita középpontjában az orosz-ukrán háború és 
az '56-os forradalom állt, illetve a kettő (értelmetlen) 
összehasonlítása. Mivel a fenti elméleti kérdés is, ehhez szeretnék az 
alábbi gondolatébresztővel hozzájárulni.

A dolgok közepébe vágva, kezdjük Somkuti Bálintnak, az MCC azóta 
kirúgott szakértőjének november 4-i botrányos kijelentésével. A november 
4-i dátum 1956-hoz kapcsolódik, a szovjet hadsereg magyarországi 
inváziójának megindulásához, nemzeti gyásznap. Somkuti ezen a napon írta 
ki Facebookon, hogy “Aki a túlerőt nem tiszteli, az nem hős, hanem 
bolond!”. Ezt a kijelentését később arra javította le, hogy „Aki a 
túlerőt nem ismeri fel, az nem hős, hanem bolond!”

Az embernek eszébe jut ilyenkor az állatvilág. Most nem Somkuti kapcsán 
mondom, inkább például a méhekre gondolok. Egy méhnek a súlya 0,1 gramm, 
egy 80 kilós ember tehát nagyjából nyolcszázezerszer nehezebb egy 
méhnél. Mégis, ha a méhecske úgy érzi, hogy az ember fenyegeti, akkor 
támad, megcsíp, belénk szúrja a fullánkját, nem foglalkozik az 
erőviszonyokkal. Miért van ez? Vajon 80 millió év evolúció (amióta a 
méhek léteznek) csak arra lett volna elég, hogy a természet bolondot 
csináljon belőlük, mert nem ismerik fel a túlerőt? Ráadásul a többi 
állat is ilyen. Milyen harcias például a kakas! Az egész állat csak 4 kg 
körüli, fegyverként egy csőre van az ember ellen, mégis, ha úgy érzi, 
hogy megsértették a területét, akkor nekimegy az embernek, harcol, meg 
akar csípni.

Somkuti nemrég az Ultrahang műsorában (4:05-nél) próbálta meg tisztázni 
az álláspontját, amikor az alábbit mondta:

     Én csak annyit akartam elmondani, hogy van egy pont, amikor az 
önfeláldozásnak, az áldozatoknak a győzelem reményében van értelme, és 
utána már nincs. És az a vezető, vagy az, aki a győzelem reménye nélkül 
ontja a népnek a vérét [...], az nagyon súlyos felelőtlenséget követ el.

A fentiekből kiderül, hogy Somkuti alapvetően nem érti a konfliktusokat. 
Ő úgy képzeli, hogy akkor van értelme ellenállni, ha a nyerés esélye 
fennáll, de nem veszi figyelembe (nem tud róla?), hogy az elrettentés 
képessége is létezik. A védelempolitikában a stratégiai elrettentés 
célja definíció szerint az, hogy “az ellenfeleket meggyőzzük arról, hogy 
bármilyen agresszív fellépés számukra elfogadhatatlan következményekkel 
jár”.

Ez a definíció a válasz arra, hogy miért támad a méh (vagy bármilyen 
egyéb állat) nála nagyságrendekkel nagyobb ellenfélre is, ha fenyegetve 
érzi magát. Győzni talán nem tud, de az elrettentésre képes lehet. A 
legyeket például mindenki leüti, de a méheket az ember el szokta 
hessegetni, mert nem hiányzik egy csípés, és a vele járó fájdalom 
(hozzátéve, hogy egyébként sem akarnának leütni a szorgos méztermelő 
állatot). Az ember le tudná győzni a méhet, de nem éri meg a csípés, 
ezért békén hagyják őket, működik az elrettentés¹.

Jordan Peterson kanadai pszichológia professzor egyik előadásában beszél 
arról, hogy ha egyazon faj egyedei közötti konfliktusról beszélünk 
(mindegy, hogy az valamilyen emlős, madár vagy ízeltlábú), akkor igaz 
az, hogy egyik állat sem támadhatja meg alapos ok nélkül a másikat, 
akkor sem, ha az egyik jóval erősebb. Ennek az az oka, hogy ha mondjuk 
egy erősebb medve harcba keveredik egy gyengébbel, hiába győz az 
erősebb, akkor is jelentős esélye van arra, hogy megsérül. Ez pedig 
ahhoz vezet, hogy amikor legközelebb egy magához hasonlóval kell 
megküzdenie, már rosszabb eséllyel fog indulni, ami a végét jelentheti.²
A fenti az országokra is igaz, egy erősebb ország sem támadhatja meg 
csak úgy a gyengébbet, ha az utóbbi jelentős veszteséget tud neki okozni 
(és ezzel a győztes rosszabb pozícióba kerül másokkal szemben), mivel 
ekkor nem fogja megérni. Sokszor mégis kialakul a konfliktus, ami annak 
is függvénye, hogy az erősebb fél hogyan méri fel az erőviszonyokat, 
mivel gyakran nem lehet tudni előre, hogy a gyengébb ország valóban 
rendelkezik-e az elrettentés képességével (tehát, hogy mennyire tudja és 
mennyire hajlandó megvédeni magát), ezért ezt a képességet időről időre 
tesztelik³.

A fentire szolgáltat példát a szovjet-finn háború (más néven a téli 
háború) 1939. november és 1940. március között. A szovjet népesség 
akkoriban 200 millió fő körül volt, a finn 3,7 millió fő körül. A 
szovjet haderő az internet szerint 3000 tankból és 3800 repülőgépből 
állt, a finn 30 tankból és 130 repülőből. Itt már egyből fel is 
tehetnénk a kérdést, hogy miért harcoltak a finnek, ha Somkuti elveit 
követve “az áldozatoknak a győzelem reményében van értelme”?! Nos, nem 
azért, mert a finnek úgy gondolták, hogy van mondjuk 1% esélyük nyerni, 
és akkor “próbáljuk meg, hátha”. Nekik a nyerési esélyektől függetlenül 
az elrettentési képességet kellett bizonyítani.

Ezzel kapcsolatban képzeljük el az ellenkezőjét, hogy a finnek nem 
harcolnak. A Szovjetunió küld egy táviratot, hogy holnaptól fél 
Finnország az övék, a finnek pedig kivonulnak, átadják a területet, 
mivel úgysem nyernének. De mi van, ha másnap küldenek egy újabb 
táviratot, hogy az ország másik felére is igényt tartanak, akkor onnan 
is kivonulnak?! Nem jut eszembe olyan példa, amikor valaki a saját 
területét csak úgy, ellenállás nélkül átadta volna.

Ami a téli háborút illeti, a túlerőben lévő szovjetek nyertek, de ezt 
mindenki csak pürrhoszi győzelemként szokta emlegetni, miután a finnek 
sikeresen bizonyították, hogy rendelkeznek az elrettentés képességével. 
A szovjeteknek nagyjából 127.000 katonája elesett, 265.000 megsebesült, 
valamint 1200-3500 közötti tankot és 261-515 közötti repülőgépet 
veszítettek. A finneknek nagyjából 23.000 katonája esett el és 40.000 
sebesült meg. Tehát el lehet mondani, hogy a szovjeteknek nem érte meg a 
területszerző kaland, amit eredetileg a Blitzkrieg mintájára indítottak, 
és néhány nap alatt szerettek volna befejezni.

Somkutinak annyiban van igaza, hogy van egy határ, ahol már a védekező 
félnek sem éri meg tovább harcolni. Ha mondjuk a finnek a 18 és 60 év 
közötti férfiak nagy részét feláldozták volna, ami utána demográfiai 
katasztrófához vezet, akkor ezt kellene mondani. De ennél jóval kevesebb 
áldozattal is be tudták bizonyítani, hogy képesek olyan veszteségeket 
okozni, hogy ne érje meg őket megtámadni.

Áttérve 1956-ra, nézzük először a forradalom kirobbanásának okait. A 
történészek írásaiból és a forradalmárok beszámolóiból is az köszön 
vissza, hogy a kommunisták olyan elviselhetetlenné tették az életet, 
hogy az akkoriak nem láttak más választást. Máthé Áron történész 
november 4-én, a Pesti Srácoknak adott interjúban úgy fogalmaz: 
“Mindenki meg akart szabadulni a diktatúrától, attól a rémálomtól. 
Csinálták, amit a szívük diktált – nem lehetett másként.”

Szerintem a forradalom céljaival kapcsolatban két dolog összemosódik. A 
magyarok meg akartak szabadulni a judeobolsevik terrortól, amit a 
forradalmárok a szovjetek kiűzésével szerettek volna elérni. A 
függetlenedés azonban a szovjet geopolitikai érdekek miatt nem jöhetett 
létre, nem győzhettünk a világ legnagyobb szárazföldi hadserege ellen, 
így a forradalom elbukott. Ez az egyik dolog. A másik viszont, hogy a 
judeobolsevik terror fenntartása egyáltalán nem volt elengedhetetlen 
geopolitikai érdek, ezt a zsidó vezetőkből álló magyarországi 
kommunisták végezték a saját szakállukra, amiben az etnikai alapú 
ellenségességnek volt szerepe. Velük szemben az elrettentés működött, 
tehát itt elérte a célját a forradalom.

A magyarok a lakosság szükségtelen terrorizálásáért visszavágtak: néhány 
ÁVH-st felakasztottak vagy agyonlőttek, a harcokban a kommunistáknak 722 
áldozata és 1540 sebesültje volt, a szovjeteknek pedig ideiglenesen 
visszavonulót kellett fújnia. A Szovjetunió hírneve ugyancsak hatalmas 
csorbát szenvedett a világban. Ennek eredményeként a forradalom után a 
rendszer maga is megváltozott. Az ÁVH-t megszüntették, Rákosi külföldre 
takarodott, a róla elnevezett korszakot pedig felváltotta a 
gulyáskommunizmus, és mi lettünk a “legvidámabb barakk”. Minden magyar 
élete jobb lett, de ehhez az 1956-os forradalmárok önfeláldozása kellett.

A pesti srácok olyanok voltak, mint azok a régi utcagyerekek, akik 
tudták, hogy ha valaki rájuk száll, akkor úgy is vissza kell ütni, ha az 
ellenfél erősebb, mert különben bármit megtehetnek vele.
Ami az ukrán háborút illeti, itt már a kiinduló helyzet és az eredeti 
célok is mások.

Oroszország a konfliktus előtt többször hangot adott annak, hogy Ukrajna 
nyugati érdekszférába sodródását olyan stratégiai fenyegetésnek tekinti, 
amely az orosz állam létét is veszélyezteti. Amennyiben Ukrajna teljes 
mértékben a nyugati érdekszférába kerül, az olyan következményekkel járt 
volna, mint az ukránok NATO csatlakozása és nagymértékű felfegyverzése, 
rakéták telepítése az orosz határra, gazdasági problémák okozása 
(például a gáz és kőolaj szállításnál), valamint Amerika innen szervezte 
volna a színes forradalmat Moszkvában. A nyugati médiában gyakran 
hallhattunk olyan magyarázatot, amely szerint Oroszország a cári 
birodalmat (vagy a Szovjetuniót) akarja újraéleszteni területszerző 
kalandokkal. Nekem az első magyarázat tűnik meggyőzőbbnek, ha a 
területről lenne szó, ennyi erővel Kazahsztánt vagy Mongóliát is 
elfoglalhatták volna.

A fenti azért fontos, mert adódik a kérdés, hogy miért harcol Ukrajna? 
Ha ugyanis az oroszoknak nem a terület, az élettér vagy bármi hasonló 
kellett, hanem Ukrajna nyugati érdekszférába sodródását akarták 
megakadályozni, akkor ebből adódik, hogy Ukrajna pedig azért harcol, 
hogy nyugati érdekszféra legyen. Ha szépen akarnánk fogalmazni, akkor 
azt kellene mondani, hogy Ukrajna a szuverenitásáért harcol. De milyen 
szuverenitásról beszélhetünk akkor, amikor a nyugatbarát rezsim a 
Majdan-puccs után került hatalomra, és Victoria Nuland szerint Amerika 5 
milliárd dollárt költött az ukrán színes forradalomra? A zsidó Porosenko 
és utódja, Zelenszkij, mint ukrán elnökök, már csak ez alapján sem 
tekinthetők olyan legitim vezetőknek, akik valóban az ukrán érdekeket 
képviselik.

Az ukránok tehát belementek egy olyan háborúba, ahol nem területet 
akartak tőlük elvenni, és a kialakult katasztrófa elkerüléséhez (ami 
egyre jobban az ukrán államiság megszűnésének irányába mutat) elég lett 
volna megegyezni az oroszokkal bizonyos politikai és katonai 
kérdésekben, valamint lemondani a nagyobb nyugati orientációról.
Ha egy országot megtámadnak, általában győzni szeretne, de minimum a 
támadó felet elrettenteni. Mivel az oroszok a saját államuk létét látták 
fenyegetve, így a háborútól még a súlyos veszteségek tudatában sem 
lehetett volna őket elrettenteni, ugyanakkor az ukránoknak nem is ez 
volt a célja, hanem győzni akartak, kiszorítani az oroszokat. Hogy ez 
így volt, azt nem csak a hivatalos ukrán verzió mondja, hanem például 
ukránbarát balti és skandináv jobboldali szervezetektől is ez köszön vissza.

A háború elején Ukrajnának volt egy NATO által kiképzett, jól felszerelt 
hadserege, harci tapasztalatokkal. Az orosz kémeket nyugati 
titkosszolgálati segítséggel kiszűrték, és azt is tudták, hogy háború 
esetén nagymértékű nyugati segítségre számíthatnak harci eszközökben, a 
világ legjobb hírszerző ügynökségének, a CIA-nek az információ 
szolgáltatására, továbbá a kollektív nyugat brutális gazdasági 
szankcióira és teljes kommunikáció háborújára az oroszok ellen. Ha 
esetleg az a példa is a szemük előtt lebegett, hogy pár évtizede az 
oroszok még alig tudtak győzni a csecsenek ellen, akkor joggal 
gondolhatták, hogy ilyen támogatással jó nyerési esélyeik lesznek.
A fentiek ellenére a valóság mégis az, hogy az ukránok tévedtek. A 
háború felőrölte az első ukrán hadsereget, majd egy második és harmadik 
újonnan összerakott, egyre kevésbé harcképes hadsereget is. Miután 
nyilvánvaló lett, hogy ukrán győzelemre nincs esély, tehát az eredeti 
cél meghiúsult, az eddigi veszteségeket is figyelembe véve eljött az a 
pont, ahol fel kellene adni a háborút. Bár az oroszoknak nem a terület 
kellett, a háború fenntartása és a keleti részek magukhoz csatolása az 
az eszköz, amivel megakadályozzák Ukrajna nyugati érdekszférába 
sodródását, így Ukrajna minden nappal egyre több életet és területet 
veszít, és egyre mélyebbre kerül.

Egyes elemzők szerint Zelenszkij már döntött a 18-25 év közöttiek 
besorozásáról, mindössze az új Trump-kabinet elindulására vár taktikai 
okokból. Amennyiben Trumpék megvonnák tőlük a támogatást, akkor 
Amerikára fognák a fiatalok besorozását. Ha ez megtörténik, azt csak úgy 
lehet majd értékelni, hogy az ukrán zsidó vezetés szándékosan 
gyilkoltatja le a fiatalokat, demográfiai katasztrófát okozva anélkül, 
hogy ez bármilyen érdemi katonai célt szolgálna⁴.

A fentiek miatt tehát teljesen értelmetlen 1956 és az ukrán háború 
összehasonlítása. Előbbi egy forradalom volt, utóbbi pedig egy háború, 
és a kezdeti célok is alapvetően különböznek. A magyarok korlátozott 
veszteséget szenvedtek, és eredményeket értek el, az ukránok esetén 
viszont a saját államiságuk megszűnése bontakozik ki a szemünk előtt, 
brutális emberi és területi veszteségekkel. Zelenszkijék úgy vezették 
neki Ukrajnát Oroszországnak, mint egy repülőgépet egy hegynek.
Visszatérve az MCC köréhez tartozó fideszesekre (Orbán Balázs, Somkuti, 
Kohán Mátyás), az egész botrány Orbán Balázs szeptember 25-i 
kijelentésével indult, aki szerint: “Pont 56-ból kiindulva mi 
valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 
évvel ezelőtt”. Hogy Orbán Balázs politikusként értelmetlen módon 
összehasonlítja Ukrajnát és 1956-ot, ez még előfordulhat. Somkuti esete 
viszont sokkal súlyosabb, mivel ő annak ellenére nincs képben, hogy 
közben az NKE Hadtudományi Doktori Iskolájának oktatója volt, és a 
legnagyobb szaktekintélynek kellene lennie az országban. Másrészt, 
amikor a “bolond” kifejezést használta az ellenállókra, akkor átlépett 
egy határt, aminek meg is lett a következménye.

Ezt a fideszes tudatlanságot és arroganciát mutatja, amikor az Orbán 
Balázs interjú másnapján Kohán Mátyás a forradalmárokat támadva azt 
írja: “Ennyi az üzenet, a hősiesség mellett ez 1956 másik tanulsága – 
hogy nem csak az a hős, aki a ruszki tankra kardot ránt, hanem az is, 
aki még az első fegyver eldördülte előtt elkerül egy elkerülhető vesztes 
háborút.”

Ez utóbbit már Huth Gergely sem hagyta szó nélkül, szerinte: “1956-os 
szabadságharcosok hősies önfeláldozásának kigúnyolása (vö. kardot 
rántani a ruszki tankra) az Eörsi László-Ungváry Krisztián-féle 
posztbolsevik történész-gazemberek erkölcsi mocsarába vezet.“ Ezután 
Huth rámutat, hogy az ellenállást világháborús veteránok vezényletével 
szervezték meg (amennyire a rövid idő alatt lehetett), barikádokat 
emeltek, gazdálkodtak a hadianyaggal, Molotov-koktélokat használtak, stb.

A fentiek miatt egyébként különösen fájó, hogy úgy tűnik Kohánból 
akarnak valamilyen Bayer-féle véleményvezért csinálni, amikor neki a 
cikkei alapján semmilyen jobboldali identitása nincsen. Ő csak fideszes. 
Külpolitikai újságíróként dolgozik a jobbliberális/cionista Mandinernél, 
társadalmi kérdésekben pedig általában nem is szólal meg. Huth szerint 
az MCC sikerkalauz lett: pénz, elismerés, menő karrierlehetőség. Csak 
éppen a nemzeti érzés hiányzik...

1956-ban azt tettük, amit kellett. A méheknek igazuk van, 80 millió év 
evolúció nem téved.

Dicsőség a hősöknek!

Megjegyzések:

¹Elméletben az elrettentés akkor működik, ha a várhatóan okozott kár 
szorozva a sikeres kivitelezés valószínűségével nagyobb, mint a támadó 
által elért haszon szorozva a sikeres támadás valószínűségével.

²Ezért van egyébként, hogy az állatok megpróbálják elkerülni az egymás 
közötti konfliktust, méregetik egymást, ágaskodnak, a béka felfújja 
magát, hogy nagyobbnak látsszon, a gyerekek is mindig a másik fölé 
ágaskodnak. A fokozatos eszkalációnak is ez az oka a nagyhatalmaknál: 
először fenyegetőznek, szankciókat alkalmaznak, hadgyakorlatokat 
tartanak, aztán jön a különleges katonai művelet, és végül a háború.

³De lehet a konfliktus oka valamilyen magasabb geopolitikai érdek is.

⁴A háború és a demográfia összefüggésében még a Biblia is állást foglal. 
Az 5Mózes 24:5 szerint: “Hogyha valaki újonnan vesz feleséget, ne menjen 
hadba, és ne vessenek reá semmiféle terhet. Egy esztendeig szabad legyen 
az ő házában, és vidámítsa a feleségét, akit elvett”. A népesség 
pótlására tehát a Biblia is megadja a lehetőséget, háború idején is, 
hogy valaki a feleségével legyen, és összehozzon 1-2 gyermeket. Egy 
háborút el lehet veszíteni, a görögöknek háromezer éves történelmük 
során számos vesztes háborújuk volt, de ma is köztünk vannak. A 
demográfiai katasztrófából viszont nem biztos, hogy van visszaút.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.