[Grem] Szülők és a közösségi média

[KEA]

Szülők és a közösségi média

Kuruc, 2025.02.14.
https://kuruc.info/r/6/284270/


Rokonaim, ismerőseim között a digitális világhoz, ezen belül is a 
közösségimédia-felületekhez (Facebook, TikTok stb.) való viszony 
problémás, ez általános jelenség. Különösen igaz ez gyermeket nevelő 
családoknál. Feleségemnek és nekem kicsi gyerekeink vannak, még nem 
óvodások, de nagyon nagy aggodalommal figyeljük a környezetünket, mert a 
családok többsége tanácstalannak tűnik abban, hogy hogyan kezeljék a 
helyzetet. A szokásos döntés, hogy a gyerekek is megkapják a 
technológiát, ez sok családnál nem önkéntes döntésnek tűnik, sokkal 
inkább feladás ez, a társadalmi nyomás eredményeként. A mi életünkben se 
tv, se Facebook, se Messenger, se okostelefon nincs egyelőre, de ránk is 
áradni fog a nyomás nemsoká. Mi aggódva próbáljuk feltérképezni a 
helyzetet, próbálunk gondolkodni, hogy mit kéne tegyünk; megosztanék 
néhány dolgot, amit eközben találtunk. Az írásom nem próbál megoldást 
találni, erre alkalmatlan vagyok. A probléma különböző vonásairól 
próbálok információkat bemutatni.

A közösségi média

Sok széles körben használt technológiai vívmányra jellemző egy ciklus. 
Van egy hőskor, aztán jön a széles körű használat, erre ráharapnak a 
pénzesek, mert pénzt kell csinálni a technológiából, ez pedig mindent 
tönkretesz.

Amikor 1804-ben Richard Trevithick megépítette az első gőzmozdonyt, az 
látványos segítséget jelentett egy ónbánya számára[1]. Egyértelmű volt a 
haszon, gyorsabb és könnyebb lett a munka a mozdonnyal. Az új 
technológiára természetesen üzlet épült. Évtizedekkel később, az 1800-as 
évek második felében az USA-ban a parasztság fellázadt, mert az addigra 
széles körben kiépített vasútvonalak kiszipolyozták őket, a gazdák 
nyereségéből hatalmas arányt szedtek le, ami megnehezítette a gazdák 
életét[2]. Ebben az esetben egyáltalán nem egyértelmű a vasút haszna 
szerintem. Egy kicsiben jó dolgot a nagy rendszerben, üzleti 
szemlélettel sikerült elrontani. A vasútvonalakat aztán kiszipolyozta a 
Rockefeller család mint legnagyobb megrendelő, de ez egy másik történet.
Hasonló folyamat szerintem megfigyelhető a világhálón futó programoknál 
is. Az első széles körben használt kommunikációs megoldás az e-mail 
volt. Ez a hőskorban normálisan lett megtervezve. Ha ma veszek egy 30000 
forintos használt számítógépet, fizetem az internetet, veszek egy 
domaint, felrakom a gépre az e-mail küldésére és fogadására használt 
programokat, akkor tudok e-mailt írni és fogadni. Az én tudtommal 
bírósági ítélet nélkül ma nincs központi szervezet, aki eldöntené, hogy 
kinek és mit küldhetek. Kéretlen levelekben reklámokkal persze bombázni 
fognak, de ezek nagy része nem akar semmi számomra csábítót eladni, 
pusztán szemét, mint a reklámújságok, és a spamszűrők ezeket egész jól 
kiszűrik. Az e-mail rugalmas, én egyelőre mindent el tudtam küldeni az 
ismerőseimnek, amit akartam. A legnagyobb gát, hogy ma már kevesen 
használnak e-mailt.

Jött aztán a közösségi média, ami szerintem nem sok valódi pluszt jelent 
a felhasználók számára, viszont szerintem a fő vonása az az, hogy pénzt 
tud csinálni abból, amire az emberek használják. Nem a technológia a 
baj, hanem a ráépülő pénzgyár, ami az emberek kihasználását tűzte ki 
célul. Nézzünk pár hátrányt, amit szerintem ez magyaráz. (Nem írok most 
a politikai és társadalmi hatásról, például a cenzúráról, az ebben a 
közösségben ismert tény. Nézzünk inkább egyéneket közvetlenül érintő 
problémákat.)
A felhasználók profilozva vannak az érdeklődési körük alapján, és 
célzottan kapnak reklámokat, ami soha nem látott sikerrel pénzköltésre 
ösztönzi őket. Mindez természetesen azért lett így felépítve, mert 
működik! Túl sok ember mondja azt, hogy rá nem működik, mert az 
önismeretünk bizony csal, de ha ennyi emberre nem működne, akkor a cégek 
nem lennének sikeresek. A közösségi média pénzköltésre ösztönöz, ez adja 
a piaci értékét. Vállalkozók elmondják, személyesen hallottam többtől, 
hogy nem tudnak túlélni, ha nem használják a Facebookot hirdetésre, mert 
azok a versenytársak, akik használják, azok elszedik az üzletet. A 
statisztikai adatokat gyűjtő és elemző statista.com oldal szerint 
Magyarországon a fiatalok fele vásárolt 2023-ban infuenszer által 
javasolt terméket[3], és szerintük a Facebook mellett az Instagram és a 
TikTok is megkerülhetetlen marketingcsatorna a cégek számára. Ha az 
emberek haszontalan dolgokat vásárolnak, vagy drágábban vásárolnak a 
szükségesnél, akkor pénzt veszítenek. Ezt mindenképp segítik a 
közösségimédia-oldalak, ebből élnek.

Ennél is nagyobb probléma szerintem az egyénekre gyakorolt pszichológiai 
hatás. Sok hatás van, ezek közül a legnyilvánvalóbb szerintem a 
függőség. Ahhoz, hogy a közösségi média mint reklámcsatorna működjön, 
ehhez népszerű kell legyen. Pont ennek megfelelően a tőzsdei befektetők 
minden közösségimédia-oldalnál részben az aktív felhasználók alapján 
árazzák be a részvényeket pl.[4]. A folytonos népszerűséget pedig 
függőséggel a legkönnyebb elérni. Közhely, hogy a közösségi média 
függőséget okoz 5] ugyanúgy, mint az alkohol, a cigi és a kábítószer. 
Számomra aggodalom a gyerekem lelkiállapota, a másik oldalon mind a 
reklámozó cégek, mind a befektetők, mind a közösségi média vezetősége 
örül, amikor a függő gyerekem nézegeti a tartalmat. A politika is örül, 
ha ők ebből adóbevételeket vagy megnövekedett GDP-t tudnak elérni, akár 
másodlagosan is: ha több túlárazott kacat fogy, nagyobb lesz az 
áfabevétel, sőt magasabb lesz a GDP is, lemegy a kölcsön-GDP-arány, 
lehet hitelt felvenni, ebből pénzt szórni, majd választást nyerni. A 
legtöbb társadalmi értéket meghatározó NGO-hálózat is örül a közösségi 
médiának, mert hatékonyabban tudják az embereket befolyásolni. Itt 
tenném a megfigyelést, hogy az e-mail a közvélekedés szerint nem okoz 
függőséget, a közösségi média viszont igen.

Az alkoholista apuka családja és a kocsmáros között van érdekellentét, 
mert azért valakinek jó az, hogy apuka iszik. Ugyanígy, a közösségi 
média esetében is van egy hatalmas érdekellentét a magánember és minden 
más szereplő között, mert azért valakiknek jó, amikor egy gyerek függő. 
Ebben a harcban a két oldal ránézésre nem egy súlycsoport, és ahogy 
írtam a bevezetőben, az én ismerősi körömben a magánemberek tipikusan 
vesztesként jönnek ki a helyzetből. Hatalmas a nyomás, számomra úgy 
tűnik, hogy nem megküzdeni, hanem elszaladni lenne a logikus. A 
következőkben bemutatok néhány idézetet egy könyvből, ami szerintem 
mindezt alátámasztja.

A gyerek
2024-ben megjelent egy könyv az USA-ban The Anxious Generation (kb. A 
szorongó nemzedék) címmel, a szerző Jonathan Haidt, egy New York-i 
egyetemen dolgozó szociálpszichológus. Sajnos a könyvet eddig magyarra 
nem fordították le, de én ajánlom minden szülő számára, ha tud olvasni 
angolul (vagy spanyolul, finnül, dánul, németül esetleg hollandul), vagy 
hajlandó fordítóprogramokkal bíbelődni. A könyv honlapjáról, majd a 
könyvből is szeretnék néhány bekezdést ide a képességeim szerint, 
valamint a DeepL segítségével lefordítani.

A honlapról:


     Több mint egy évtizednyi stabilitás vagy javulás után a 2010-es 
évek elején a serdülők mentális egészsége mélyrepülésbe kezdett. A 
depresszió, a szorongás, az önkárosítás és az öngyilkosság aránya 
meredeken emelkedett, a legtöbb mérés szerint több mint kétszeresére. Miért?

     Jonathan Haidt szociálpszichológus A szorongó nemzedék című 
könyvében ismerteti a tényeket a tinédzserek mentális betegségeinek 
halmozódásáról, amely számos országot egyszerre sújtott. Ezután a 
gyermekkor természetét vizsgálja, többek között azt, hogy a gyerekeknek 
miért van szükségük játékra és önálló felfedezésre ahhoz, hogy 
kompetens, virágzó felnőttekké érjenek. Haidt bemutatja, hogy a 
“játékalapú gyermekkor” hogyan kezdett hanyatlani az 1980-as években, és 
hogyan törölte el végleg a “telefonalapú gyermekkor” megjelenése a 
2010-es évek elején. Több mint egy tucat olyan mechanizmust mutat be, 
amelyekkel a „gyermekkor nagy átrendeződése” beavatkozott a gyermekek 
szociális és neurológiai fejlődésébe, és amelyek az alvásmegvonástól 
kezdve a figyelem töredezettségén, a függőségen, a magányon, a szociális 
fertőzésen, a szociális összehasonlításon és a perfekcionizmuson át 
mindenre kiterjednek. Megmagyarázza, hogy a közösségi média miért 
károsítja jobban a lányokat, mint a fiúkat, és hogy a fiúk miért 
vonultak vissza a való világból a virtuális világba, ami katasztrofális 
következményekkel jár önmagukra, családjukra és társadalmukra nézve.[6]

Említettem, hogy a közösségi média függőséget okoz, Haidt itt szociális 
és idegrendszeri fejlődési problémákról ír, de még ennél is rosszabb a 
helyzet. A közösségi média, illetve a tartalmakat oda feltöltők olyan 
pszichológiai eszközökkel tudják a gyerekeket befolyásolni, vagyis 
nevelni, a jó és rossz értékrendjüket olyan hatékonyan tudják 
befolyásolni, hogy ennek nincs versenytársa.

     A közösségi médiaplatformok ezért a leghatékonyabb megfelelőségi 
motorok, amelyek valaha is léteztek, amelyeket feltaláltak. Ezek képesek 
alakítani a serdülők mentális modelljeit az elfogadható 
viselkedésformákat, míg a szülők sikertelenül küzdhetnek hogy 
gyermekeiket rávegyék, hogy egyenesen üljenek vagy abbahagyják a 
nyafogást. A szülők nem használhatják a konformizmus előítéletének 
erejét, ezért gyakran nem tudnak mit kezdeni a közösségi média 
szocializációs erejével szemben.[7]

A közösségi média tehát olyan intenzív hatást fejt ki a gyerekek 
lelkére, amivel a szülők nem tudnak versenyezni, ezt maga a mechanizmus 
garantálja. A szerző a konformizmus mechanizmust említi (itt lehet erről 
többet olvasni). Az én értelmezésemben azzal állunk szemben, hogy a 
gyerek a közösségi média világában lát egy értékrendet, amiben hozzájuk 
hasonló fiatalok milliói hisznek, otthon meg lát két öreg 
szerencsétlent, a szüleit, akik nem értenek egyet. Ki fog nyerni vajon? 
Tegyék meg tétjeiket…
Ugyanezt a hatást láthatjuk ebben a Bezzeganya-cikkben, csak a másik 
oldalról, itt a gyerekektől tudjuk meg, hogy tényleg így működik mindez.

     Nemrég olvastam egy kutatásról, amit tizenhétezer amerikai 
tinédzser körében végeztek. Kiderült, hogy kétharmaduk nem meri 
elmondani a véleményét, ha az eltér a többségétől, mert félnek attól, 
hogy emiatt kevésbé kedvelik majd őket.[8]

Korrektnek tűnik a Bezzeganya-cikk címe is: “Amikor a lájkok 
fontosabbak, mint a vélemény”.

Régen volt a gyereknek egy baráti köre, osztálytársai, ez mondjuk 50 
ember, ráadásul ezek hasonló kulturális világból származtak, és 
nagyjából közös értékrendben éltek. Néztek persze filmeket, olvastak 
könyveket, de a mai információáradathoz képest ez nagyon fapados volt. 
Ezekkel versenyeztek a szülők. Amikor a gyerek valami őrültségben hitt, 
akkor a szülőnek volt esélye az érveivel elgondolkodtatni a gyereket. Ma 
ezek helyett sok millió ember a vetélytárs, a kultúra pedig lehet bármi, 
amit a pénzemberek szeretnének. Egyértelmű, a gazdagok és az általuk 
fizetett influenszerek csak azért tudnak beférkőzni a gyerekek világába, 
mert a közösségi média ezt lehetővé teszi. Ezek mind ki lennének zárva a 
gyerek magánéletéből, ha ezek a technológiák nem léteznének. Ha a Haidt 
által leírt pszichológiai törvények igazak, akkor a hatás ellen 
garantáltan tehetetlen a szülő. Egy influenszer bolond sok millió 
bolondot csinál, és pont ezért fizetik. Ennek is nyilván eredménye amúgy 
a brutális generációs szakadék, ami a családokban hatalmas feszültséget 
okoz[9].

Nézzük akkor az egyik közösségi médiában felbukkanó újdonságot, a like 
gombot, amit a Bezzeganya-cikk címe is említett. Mára mindenki 
elfogadta, hogy a like gomb az életünk része. Mi is a like gomb? 
Technikailag egy klikkszámláló, ártatlannak tűnhet mindez. Sajnos Haidt 
szerint ennél sokkal mélyebb stratégia húzódik az egész mögött.

     Az emberek képesek maguk is érzékelni a kiválóságot, de sokkal 
hatékonyabb mások megítélésére hagyatkozni. Tegyük fel, hogy a 
közösségedben a legtöbb ember azt mondja, hogy Frank a legjobb íjász. Ha 
fontos neked az íjászat, akkor „felnézel” Frankre, még akkor is, ha soha 
nem láttad őt nyilat lőni. Henrich azt állítja, hogy az emberek azért 
válnak ennyire tisztelettudóvá (sztárallűrökké) a tekintélyes emberek 
iránt, mert motiváltak arra, hogy közel kerüljenek a tekintélyes 
emberekhez, hogy maximalizálják a saját tanulásukat, és a saját 
presztízsüket növeljék a társulással. A tekintélyes emberek pedig 
megengedik, hogy egyes csodálóik közel kerüljenek hozzájuk, mert az 
odaadó kísérők és követők csoportja megbízható jelzést jelent a 
közösségnek, hogy magasan állnak a presztízsrangsorban.

     A Szilícium-völgyben működő platformtervezők közvetlenül ezt a 
pszichológiai rendszert célozták meg, amikor számszerűsítették és 
megjelenítették minden egyes poszt sikerét (like-ok, megosztások, 
retweetek, kommentek) és minden egyes követőt, akiket szó szerint 
követőknek neveztek el. Sean Parker, a Facebook egyik korai vezetője 
elismerte egy 2017-es interjúban, hogy a Facebook és az Instagram 
alapítóinak célja az volt, hogy létrehozzanak egy „társadalmi megerősítő 
visszacsatolási hurkot ... pontosan azt a fajta dolgot, amit egy hacker, 
mint én magam, kitalálna, mert kihasználod az emberi pszichológia egy 
sebezhetőségét.” A programozók tehát a presztízst mások kattintásai 
alapján számszerűsítették, ezzel meghekkelték a pszichológiánkat. Olyan 
módon, ami katasztrofális hatással volt a fiatalok szociális 
fejlődésére.[10]

Azt én tenném hozzá, hogy ez függőséget is okoz, arra ösztökéli a hőseit 
a közösségi médiában kereső gyereket, hogy a közösségi média állandó 
látogatója legyen, hisz ott vannak a hősök. Ez volt a cél, és a cél, 
mint mindig, szentesíti az eszközt.
A következő bekezdésben a kiválóság és a presztízs közötti ősi kapcsolat 
megszakadása azt jelenti, hogy nem a kiváló embereké lesz a presztízs, 
hanem azé, aki a like-gyűjtésben jó. Sok like, magas presztízs. Silány 
emberek is tudnak sok like-ot gyűjteni, ők is mintává tudnak válni a 
gyerekek számára, így a silány emberek nevelik fel a következő generáció 
egy részét.

     A közösségi médiaplatformokon a kiválóság és a presztízs közötti 
ősi kapcsolat minden eddiginél könnyebben megszakítható, így a fiatalok 
a virtuális világban a tevékenységükkel híressé vált influenszerek 
követésével gyakran olyan beszédmódokat, viselkedési és érzelmi formákat 
tanulnak meg, amelyek az irodában, a családban vagy más valós 
környezetben visszafelé sülhetnek el.[11]

A pszichológiai megfigyelés, hogy a fiatalok mintát és hősöket keresnek, 
ebbe épült bele a közösségi média. A közösségi média számlálója dönti 
el, hogy ki a hős, hogy ki a minta.
Az eddigieket összefoglalva tehát:

     A presztízsalapú közösségi médiaplatformok meghekkelték a serdülők 
egyik legfontosabb tanulási mechanizmusát, elvonva idejüket, figyelmüket 
és másoló magatartásukat a különböző szerepmodellektől, akikkel mentori 
kapcsolatot alakíthatnának ki, ami segítené őket abban, hogy sikeresek 
legyenek a valós közösségekben. Ehelyett a 2010-es évek elejétől kezdve 
a Z generációs lányok milliói kollektíven a legerősebb tanulási 
rendszereiket egy kisszámú fiatal nőre irányították, akiknek a jelek 
szerint a legfőbb kiválóságuk a befolyásolandó követők gyűjtése. 
Ugyanakkor sok Z generációs fiú a társadalmi tanulási rendszerét a 
népszerű férfi influenszerekre irányította, akik a férfiasság olyan 
vízióit kínálták nekik, amelyek szintén meglehetősen szélsőségesek és 
potenciálisan alkalmazhatatlanok voltak a mindennapi életükre.[12]

Ne feledjük, ahogy az előzőekben idéztem, ha a gyerek közösségi médián 
lóg, akkor az olyan pszichológiai mechanizmusokkal tud a gyerekre hatni, 
amivel a szülő, de a tanár sem tudja felvenni a versenyt.

Az elmélet alapján tehát beszélgetéssel, neveléssel nem tudjuk megvédeni 
a gyerekeinket a káros hatásoktól. Úgy gondolom, hogy a gyerekek közül 
sokan adottságok, esetleg korábban átadott értékrend miatt bizonyos 
eséllyel meg tudják védeni magukat, viszont ha beszippantja őket ez a 
világ, onnantól a szülő gyakorlatilag tehetetlen. Se a függőséget, se a 
kapcsolódó hatásokat nem tudjuk legyőzni. Hasonló ez ahhoz, hogy ha a 12 
éves gyerekem minden este egy üveg pálinkával felmehet a szobájába, 
akkor másnap kevés sikerrel kecsegtet az én papolásom arról, hogy milyen 
káros az alkohol. Felnőtt emberek se tudnak megbirkózni a függőségükkel, 
akár alkoholizmus, akár közösségi média, a gyerekek se fognak. 
Alkoholizmusnál tudjuk ezt az összefüggést, emiatt nem adunk a gyereknek 
pálinkát, a közösségi média esetében ez az összefüggés nem általánosan 
elfogadott.

Érdekes lehet még, hogy a szerző szerint mi az az életkor, ameddig a 
közösségi média a gyerekek számára rosszabb, mint a felnőttek számára.

     Úgy tűnik, hogy a kulturális tanulásnak is van egy hasonlóan 
érzékeny időszaka, amely néhány évvel később zárul le - még mindig a 
pubertáskorban. Yasuko Minoura japán antropológus olyan japán 
üzletemberek gyermekeit tanulmányozta, akiket a cégük áthelyezett, hogy 
az 1970-es években néhány évre Kaliforniában éljenek. Arra volt 
kíváncsi, hogy Amerika milyen életkorban alakította ki önérzetüket, 
érzéseiket és barátaikkal való érintkezési módjukat, még azután is, hogy 
visszatértek Japánba. A válasz, amit ő 9 és 14 vagy 15 éves kor között 
volt. Azok a gyerekek, akik ebben az érzékeny időszakban néhány évet 
Kaliforniában töltöttek, „amerikainak érezték magukat”. Ha 15 évesen 
vagy később tértek vissza Japánba, nehezebben tudtak újra alkalmazkodni, 
vagy „japánnak érezni magukat”. Azoknak, akik csak 15 éves korukban 
érkeztek Amerikába, nem voltak ilyen problémáik, mert soha nem kezdték 
magukat amerikainak érezni, és azok, akik jóval 14 éves koruk előtt 
visszatértek Japánba, képesek voltak újra alkalmazkodni, mert még az 
érzékeny időszakban voltak, és újra meg tudták tanulni a japán 
szokásokat. Minoura megjegyezte, hogy „az érzékeny időszak alatt egy 
kulturális jelentésrendszer az interperszonális kapcsolatok a jelek 
szerint az önazonosság kiemelkedő részévé válik, amelyhez érzelmileg 
kötődnek”.

     Mi történik tehát az amerikai gyerekekkel, akik általában 11 éves 
koruk körül kapják meg az első okostelefonjukat, majd tinédzserkoruk 
hátralévő részében az Instagram, a TikTok, a videójátékok és az online 
élet kultúrájába szocializálódnak? Az életkornak megfelelő, érzékeny 
időszakokra hangolt és azonos korú társaikkal megosztott élmények egymás 
utáni bevezetése volt a norma az elmúlt években a játékalapú gyermekkor 
korszakában. A telefonalapú gyermekkorban azonban a gyerekek a felnőtt 
tartalmak és tapasztalatok örvényébe kerülnek, amelyek nem meghatározott 
sorrendben érkeznek. Az identitás, az énkép, az érzelmek és a 
kapcsolatok mind másképp alakulnak, ha online fejlődnek, mint a való 
életben. Hogy mit jutalmaznak vagy büntetnek, mennyire mélyülnek el a 
barátságok, és mindenekelőtt mi a kívánatos - mindezeket az a több ezer 
poszt, komment és értékelés fogja meghatározni, amit a gyermek hetente 
lát. Minden olyan gyermeket, aki érzékeny időszakát a közösségi média 
intenzív felhasználójaként tölti, ezeknek az oldalaknak a kultúrája 
fogja formálni. Ez megmagyarázhatja, hogy a Z generáció mentális 
egészségi eredményei miért sokkal rosszabbak, mint az ezredfordulósoké: 
a Z generáció volt az első generáció, amely átesett a pubertáson és az 
okostelefonokon történő kulturális tanulás érzékeny időszakán.
     Ez a pubertással kapcsolatos hipotézis nem csak az én spekulációm; 
egy nemrégiben készült brit tanulmány közvetlen bizonyítékot talált 
arra, hogy a pubertás valóban érzékeny időszak a közösségi média által 
okozott károkra. Az Amy Orben pszichológus által vezetett csoport két 
nagy brit adathalmazt elemzett, és azt találták, hogy a közösségi 
médiahasználat és az élettel való elégedettség közötti negatív 
korreláció nagyobb volt azoknál, akik a 10-15 éves korosztályban, mint a 
16-21 éveseknél, vagy bármely más korcsoportban.

     Egy nagy longitudinális vizsgálatot is elvégeztek, hogy kiderítsék, 
vajon azok a brit tizenévesek, akik egy év alatt megnövelték a közösségi 
médiahasználatukat, rosszabb életminőségről számolnak-e be a mentális 
egészségükről a következő évi felmérésben. A pubertás csúcsévében lévők 
esetében, ami a lányoknál kicsit korábban következik be, a válasz igen 
volt. A lányok esetében a közösségi média használatának legrosszabb évei 
a 11-13. év voltak, a fiúk esetében a 14-15. év.

     Ezek az eredmények egyértelmű bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy 
a 13 év, amely a jelenlegi (és nem betartatott) minimális életkor a 
közösségi médiaplatformokon való fióknyitáshoz, túl alacsony. A 
tizenhárom éveseknek nem kellene végtelen számú posztot görgetniük 
influenszerektől és más idegenektől, amikor az agyuk ilyen nyitott 
állapotban van, és olyan példaképeket keres, amelyekhez rögzülhetnek. 
Személyesen kellene játszaniuk, szinkronizálniuk és együtt lógniuk a 
barátaikkal, miközben a szemük és fülük bemeneti adatfolyamaiban 
hagyniuk kellene némi helyet a szüleiktől, tanáraiktól és a 
közösségükben élő más példaképektől való társadalmi tanulásnak.[13]

Tehát összefoglalva, ez alapján az énkép kialakulásának szempontjából a 
gyerekek 9-15 éves korban a leginkább veszélyeztettek, ekkor a 
legvalószínűbb, hogy tartós kárt szenved a lelki fejlődésük.

A kockázat mértéke

Elhiszem-e mindezt? Tudományosan nincs egységes álláspont Haidt 
meglátásaival kapcsolatban. Több tanulmányban foglalkoztak már kutatók a 
kérdéssel, például az Instagram által okozott esetleges mentális 
problémákról itt van egy tanulmány[14]. A következtetések vegyesek.
Van a nature.com oldalon egy cikk, amely konkrétan a Haidt által írt 
könyvet szidja[15]. Idézek ebből is.

     Haidt a könyvben grafikonokkal mutatja be, hogy a digitális 
technológiák használata és a serdülőkori mentális egészségügyi problémák 
együttesen növekednek. Az általam oktatott statisztikaórák első napján 
hasonló vonalakat rajzolok a táblára, amelyek látszólag összekötnek két 
eltérő jelenséget, és megkérdezem a diákokat, hogy szerintük mi 
történik. A hallgatók általában perceken belül bonyolult történeteket 
kezdenek el mesélni arról, hogy a két jelenség hogyan kapcsolódik 
egymáshoz, és még azt is leírják, hogy az egyik hogyan okozhatja a 
másikat. A könyvben bemutatott ábrák hasznosak lesznek abban, hogy 
megtanítsam a diákjaimnak az oksági következtetés alapjait, és azt, 
hogyan kerüljék el, hogy történeteket találjanak ki pusztán a 
trendvonalak nézegetésével.

     Kutatók százai, köztük én is, keresték a Haidt által javasolt nagy 
hatásokat. Erőfeszítéseink semmilyen, kis és vegyes összefüggések 
keverékét eredményezték. A legtöbb adat korrelatív. Ha időbeli 
összefüggéseket találtak, azok nem arra utalnak, hogy a közösségi média 
használata előre jelzi vagy okozza a depressziót, hanem arra, hogy a 
mentális egészségi problémákkal küzdő fiatalok gyakrabban vagy más módon 
használják ezeket a platformokat, mint egészséges társaik.

     Ezek nem csak a mi adataink vagy az én véleményem. Számos 
metaanalízis és szisztematikus áttekintés ugyanarra az üzenetre jutott. 
Egy 72 országban végzett elemzés szerint nincs következetes vagy mérhető 
összefüggés a jólét és a közösségi média globális elterjedése között. 
Sőt, a serdülőkori agy kognitív fejlődését vizsgáló Adolescent Brain 
Cognitive Development tanulmány, az Egyesült Államokban a serdülőkori 
agy fejlődését vizsgáló legnagyobb hosszú távú tanulmány eredményei nem 
találtak bizonyítékot a digitális technológiák használatával összefüggő 
drasztikus változásokra. Haidt, a New York-i Egyetem 
szociálpszichológusa tehetséges mesélő, de az ő meséje jelenleg a 
bizonyítékokat keresi.

Az első bekezdés karaktergyilkosság, eszerint olyan gagyi meglátásai 
vannak Haidtnak, amiket az első statisztikaórán szerzett ismeretek már 
érvénytelenítenek. Ez egy érzelmi hangolás, nem érdemi válasz; Haidt 
nyilván tisztában van a statisztika tantárgy legalapvetőbb szabályaival. 
Ettől függetlenül azt a szabályt is megtudja az olvasó innen, hogy a 
korreláció, vagyis az adatok együttállása nem igazol ok-okozati 
összefüggést, ami igaz. Jön aztán egy bizalmi kérdés, Haidt szerint van 
összefüggés, és a könyvében ezeket részletezi is, a nature.com cikk 
szerzője és az ő általa bemutatott tanulmányok viszont nem találtak 
összefüggést. Szerintem ez nem cáfolat! Az lenne a cáfolat, ha egyesével 
igazolná, hogy Haidt összefüggései hibásak, de ez nem történik meg. Van 
aztán a tyúk-tojás eset, a közösségi média használata okozza a 
depressziót, vagy fordítva. Ez a séma is túl sokszor jön elő tudományos 
vitákban sajnos. Összességében szerintem nem azt állítja a nature.com 
cikk szerzője, hogy garantált, hogy nincs összefüggés, hanem hogy ő és 
egyes kutatók nem találtak ok-okozati összefüggést, pedig kerestek.
Kapcsolódik ehhez a kérdéshez, hogy volt nemrég egy szenátusi 
meghallgatás, amelyen Josh Hawley kérdezte Mark Zuckerberget ebben a 
témában[16], ez kb így ment:

     Hawley: A nyitóbeszédében azt állította, hogy nincs összefüggés a 
mentális egészség és a közösségimédia-használat között, ugye?
     Zuckerberg: Fontos, hogy megnézzük a tudományos adatokat. Az 
emberek többsége úgy beszél erről, mintha ez már igazolva lett volna, de 
a tudományos publikációk többsége nem támaszt alá semmi összefüggést.
     Hawley: Tényleg? Hadd emlékeztessem a saját cégének a tanulmányára. 
Az Instagram megvizsgálta a platformjának a hatását tinédzserekre. Hadd 
olvassak fel néhány gondolatot a WSJ cikkéből minderről. (Itt a cikk, 
csak fizetős.) A tanulmány azt találta, hogy jelentős számú tinédzserre 
káros hatással van, főleg lányokra. Az Instagram háromból egy tizenéves 
lánynál súlyosbítja a testképpel kapcsolatos problémákat, és hozzájárul 
a tizenévesek körében a szorongás és a depresszió megnövekedett 
arányához. Ez az eredmény meglepő és konzisztens volt minden csoportban. 
Ez a maguk tanulmánya!

Zuckerberg következő válaszát nem írom ide, mert a mellébeszélés nem éri 
meg a gépelést, de nem is a vita a lényeg szerintem, hanem hogy 
Zuckerberg a tanulmány létét nem tagadta. Ehelyett értelmezési hibának 
állította be Hawley állításait, pedig Hawley elég egyszerűen 
megfogalmazott mondatokat idézett szóról szóra. Zuckerberg folyamatosan 
nyomta a marketingszöveget (piacvezető, biztonságos, úttörő technológia 
stb.), valamint azt állította, hogy Hawley kiforgatta a tanulmány 
jelentését. Az idézett mondatok és számok tehát minden jel szerint 
megjelennek a tanulmányban. Amit Zuckerberg állított, hogy “a tudományos 
publikációk többsége nem támaszt alá semmi összefüggést”, ez szerintem 
nagyon erős ferdítése az igazságnak[17]. Mondjuk inkább azt, hogy van 
ilyen és olyan vélemény is.

Szerintem ezek alapján van kockázat, és emiatt a kockázatkezelés fontos. 
A modern világban egy megszokott csapda, hogy csak akkor reagálunk, 
amikor 100 százalékig igazolva van, hogy valami veszélyes. Írok egy 
példát arra, amikor ez a stratégia visszaütött.

Amikor Semmelweis Ignác kitalálta, hogy szüléslevezetés előtt az 
orvosoknak kezet kéne mosni, a baktériumokat még nem fedezték fel, így 
nem volt magyarázat, hogy miért kéne kezet mosni. Az orvostársadalom 
ennek megfelelően hókuszpókusznak, tudománytalan handabandának tartotta 
Semmelweis ötletét[18]. Amíg nem tudja igazolni Semmelweis az 
összefüggést, az csak korreláció, és nem ok-okozati összefüggés. Így 
aztán állítólag boncolásból mentek be orvosok szülést levezetni a halott 
vérével a ruhájukon, a kezükön, a rosszul végződő szülések száma pedig 
kórházakban az egekben volt. Normális ember szerintem bármit kipróbálna, 
hogy a halott és beteg csecsemők számát csökkentse, kezet mosni, tiszta 
ruhát venni olcsó és gyors, de a tudományban hívők csak a bizonyított 
összefüggésekre hajlandóak reagálni, ők ezt visszautasították. Ami nincs 
igazolva, az nincs igazolva! Így éveken keresztül ment a vita, a 
baktériumok pedig úgy is terjedtek, hogy az emberek nem fedezték fel a 
létüket. A mostani vitára is ez a válaszom: ha van kockázat, és nem 
igazoltan, de korreláció alapján kirívóan rossz az esetleges hatás, 
akkor védeni kéne a gyerekeket, nem addig kockáztatni, amíg a 
katasztrófa miatt végre hajlandó valaki elég pénzt és időt áldozni a 
probléma normális kikutatására, ha egyáltalán alkalmas erre a tudomány. 
Mondhatnánk, hogy a tudomány Semmelweis Ignác óta sokat fejlődött, de a 
Covid nem történt annyira régen, szerintem egy pár évtizedig ezt most ne 
feszegessük.

Végül megemlítem azt a véleményt is, hogy túldramatizálom az egészet. 
Vannak, akik a saját környezetükben néznek körbe, megállapítják, hogy 
Aladárka is mindig telefonozik, és milyen boldog kisgyerek. Viszont 
Aladárka pálinkától is lehetne boldog, ugye.

Én elfogadom, hogy valaki így él, valaki meg úgy. A baj számomra ott 
van, hogy ez számunkra kényszer lesz, és ez az igazi baj. Ha más szülők 
a vélemények ismeretében vállalják a kockázatot önként és dalolva, akkor 
ők ezt teszik, tegyék. Sajnos szerintem a szülők nagy részének nincs 
semmi tudása a problémáról, én pedig a gyerekeimet védeni szeretném, de 
sajnos nem fogom tudni, ez az én nagy bajom.

A társadalmi nyomás

Talán sikerült bemutatnom a problémát, ami alapján nem őrültség az, hogy 
köszönöm, én ebből nem kérek, ugyanezekért maradtunk ki a feleségemmel 
mindebből eddig is. Szembe fog viszont jönni a valóság, én tudom.

A pajtások

Olyan világban élünk, hogy a népesség túlnyomó többsége imád 
telefonfüggő lenni, és azt is szereti, hogy a gyereke is az. Régen a 
dohányzás ment úgy, hogy a nagy magáncégek mindenhol reklámozták a 
terméküket, ami a mai vélekedés szerint egészségügyi problémát okoz. Így 
mára hatalmas kampány van, hogy a népet átneveljék. Régen a magáncég 
magánpénzből rászoktatta a népet, ma az állam állami pénzből 
leszoktatja. Viszont fontos ebben a kérdésben, hogy nagyon sok idő volt, 
mire a politika a mai álláspontra jutott, pedig az egészségromlás mindig 
megvolt. Én amúgy nem cigizek, de számomra a cigi mint függőség jobbnak 
tűnik, mint a digitális függőség.

A gyerekeim játszótársai részben olyan gyerekekből kerülnek majd ki, 
akik már a bilin is okostelefonon pörgették a TikTok-videókat. Vannak 
szülők, akik szerint bátorítani kell a gyerekeket a digitális világban 
való részvételre, mert ebben a világban élünk, és így a gyerekek okosok 
lesznek. Néha az az érzésem, hogy ugyanezek a szülők 30 éve azt 
gondolták volna, hogy ha sokat néz a gyerek tv-t, akkor jó tv-szerelő 
lesz belőle. Az igaz, hogy a gyerekeknek el kell tudni igazodni a 
digitális világban, de ezt szerintem nem az adja meg, amit a gyerekek 
tipikusan csinálnak a telefonokon.

A probléma közösségi oldalát nézve, ebben a világban a gyerekemet azzal 
is tönkretehetem, ha nem engedem neki a digitális világot, és mint a 
szociálpszichológustól megtudtuk, azzal is árthatok neki, ha engedem. 
Igazi jó 22-es csapda, és nagyon sok szülő él ebben a csapdában. Van 
ismerősünk, akinek a gyereke utolsóként kapott okostelefont az 
osztálytársai között. Előtte hosszú hónapokig sírt az okostelefonért, 
amióta van neki, azóta a gyerek kezelhetetlen. Ismerősöm szerint az az 
időszak volt a jobb, amikor a gyerek sírt a telefonért. A gyerekkel nem 
beszéltem. Persze a szülő felspannolta a gyereket, ez is benne lehet. 
Meg az is, hogy náluk drámai a változás, mert nem 2 éves korától nőtt 
fel telefonnal.

Számunkra talán az tűnik valószínűnek, hogy pont a pajtások miatt idővel 
mi is beadjuk a derekunkat, és éveken át, vélhetően 16 éves koráig 
cenzúrázni fogjuk, hogy a gyerek mit láthat és mit nem. Pokol lesz 
mindez. Emellett a szokásos időkorlát a másik eszköz. A kamerát 
fizikailag tönkreteszem, hogy ne tudja magát fényképezni a gyerek, mert 
az egy másik átok. Más ötletem egyelőre nincs. Naponta csak 2 pohár 
pálesz, és az is csak szilva. Bár lenne ennél jobb megoldás.
Viszont tudom, hogy ha a szülők önként adnak a saját gyereküknek 
digitális kütyüket, ezt el kell fogadjam, ezzel együtt kell éljünk. Ez 
egy sajnálatos, de mégis elfogadható helyzet, ezzel nekem nincs 
morálisan bajom, csak a magunk számára lehetetlennek gondolom a problémát.

Az oktatási rendszer

A szülők tehát szerintem hibáznak, de ez morálisan nem kifogásolható. 
Ami szerintem morálisan kifogásolható, az az a szerep, amit az oktatási 
rendszer játszik mindebben. Mivel a gyerekeim még itthon vannak, ma még 
élhetjük a szabad életünket. Az első kényelmetlen helyzet szerintem az 
lesz, amikor az óvónő kéri majd a Messenger-azonosítónkat, ami nekünk 
nincs. Ekkor az óvónő vélhetően mérges lesz rám. Így jártam, ha kell, 
majd felhív a számunkon, ez egy apró kellemetlenség lesz.
Az iskola, na az viszont vélhetően más világ lesz. Miközben a 
pszichológus szerint a gyerekek számára 9-15 év között kritikus, hogy 
kimaradjanak mindebből, ez lesz az az életkor, amikor az igazi 
feketelevest fogjuk megkapni. Van ismerősöm, ahol általános iskolában a 
tanár csak Facebookon adja meg a házit (ez főleg betegség, hiányzás 
esetén jelentős), de olyat is hallottam, hogy a 13 éves kor alatti 
diákokat kényszeríti a tanár Messenger- meg Facebook-regisztrációra. Ezt 
hallottam személyes ismerősömtől is, de olvastam cikket is, amiben ezt 
írta a szerző, tehát az eset nem egyedi.


     Ami a Facebook-regisztrációt illeti, itt is voltak félreértések. A 
gyerekektől 11 éves korukban, ötödik elején várta volna el az 
osztályfőnök, hogy rendelkezzenek Facebook-regisztrációval. Ezt a szülői 
értekezleten közölte, de páran már ott jeleztük, hogy ez törvénybe 
ütközik, mert csak 13 éves kor betöltése után lehetne regisztrálni. Ez a 
tanárnőt nem zavarta, közölte, hogy a gyerekek úgyis csinálnak maguknak. 
Persze hangsúlyozta, hogy ez nem kötelező, ha valakinek nincs, nem marad 
le semmiről, de ő „ott akarja tartani az osztállyal a kapcsolatot”. Mi 
két hónapig ellenálltunk, de aztán kénytelenek voltunk beadni a 
derekunkat, mert csak a gyerek életét nehezítettük meg vele. 
Elmagyaráztuk neki, hogy ez elvileg nem lehetne, de nincs más 
megoldásunk jelenleg. Viszont kénytelenek voltunk a 11 éves gyereket 13 
évesként regisztrálni, és mivel a születési dátum később nem 
módosítható, így jelenleg a 15 éves 17 a profilja szerint. (Jövőre pedig 
16 lesz, de 18-nak fog látszani, ami szerintem netes zaklatás ügyben nem 
a legjobb helyzet.)[19]

Elvárja a tanár még azt is, hogy a gyerek koráról hazudjon a szülő. A 
szülő persze lehetne okosabb is ebben a helyzetben, de ez most mindegy. 
A pszichológus szerint a 16 év a minimum kor, ameddig a gyerekeket távol 
kéne tartani a rendszertől, még a Facebook is előírja a 13 éves 
korhatárt, a tanár a 13 éves kort se bírja kivárni.

Erre amúgy szerintem nincs jogalap, valaki állítólag megkérdezte az 
Oktatási Hivatalt.

     Az iskola kényszerítheti-e a szülőt, vagy a gyereket, hogy a 
Facebookra/Messengerre regisztráljon?
     Nem.
     Ha nem, és nem regisztrál, érheti-e hátrány a gyereket amiatt, mert 
ő, vagy a szülő nincs ott a Facebookon/Messengeren?
     Nem.
     Ha elvileg nem érheti hátrány emiatt, de mégis éri, az igazgató 
után hova fordulhat a szülő panasszal?
     Ahogy előző levelünkben is említettük, a fenntartóhoz fordulhat.
     Ha a szülő szerint a tanár bosszút áll emiatt azzal, hogy rossz 
jegyet ad a gyereknek, hova fordulhat a szülő, mit tehet?
     Elsősorban az iskola igazgatójához fordulhat, majd az iskola 
fenntartójához, ezek után pedig az Oktatási jogok biztosához.
     A magyar állam által üzemeltetett Kréta programban van egy 
üzenőfal. Ha a tanár digitálisan szeretne üzeneteket küldeni, 
ragaszkodhat-e a szülő ahhoz, hogy a Kréta programban is tegye lehetővé 
az információk fogadását?
     A nevelési-oktatási intézmények működéséről és a köznevelési 
intézmények névhasználatáról szóló 20/2012 (VIII. 31.) EMMI rendelet 
szerint:
     5. § (1) A nevelési-oktatási intézmény házirendjében kell szabályozni
     (...)
     d) a tanulók véleménynyilvánításának, a tanulók rendszeres 
tájékoztatásának rendjét és formáit,
     A fenti rendelkezés alapján az iskola házirendje szabályozza a 
tanulók rendszeres
     tájékoztatásának rendjét és formáit.
     Felhívom szíves figyelmét arra, hogy az Oktatási Hivatal által 
kiadott jelen
     állásfoglalásához/tájékoztató levélhez semmiféle joghatás nem 
fűződik, ezért ezen
     állásfoglalásban/tájékoztatásban foglaltak a bíróságot vagy más 
hatóságot eljárása során nem köti.

Tehát ez az elvárás törvénytelennek tűnik a tanárok részéről. Bátorítok 
amúgy mindenkit, hogy kérdezze meg ugyanezt a megfelelő helyeken, 
legyünk tisztában a dolgokkal.

Természetesen a probléma gyökere ebben az, hogy a szülő alárendelt 
viszonyban van a tanárral szemben, mert a tanár adja az osztályzatot, 
így a törvénynek a szülő nem tud érvényt szerezni. Ki akar a gyerekével 
kitolni? A tanár pedig nyilván gondolhatja azt, hogy egy igazi 
felvilágosult modern tanár, akinek a legnépszerűbb 2022-es nyaralós képe 
alatt 10000 like díszeleg, egy ilyennek nehogy már egy idióta digitális 
analfabéta szülő mondja meg, hogy mi merre mennyi, ez pedig morális 
alapot nyújt számára a viselkedésével kapcsolatban. Előfordulhat bizony, 
hogy ahogy a szülő kekeckedik, úgy megy le az osztályzat, és mi szülők 
ezzel szemben nem tehetünk semmit. Erre nincs megoldás, és én még nem 
tudom, hogy ebben a helyzetben mit fogunk csinálni.

Ha tanár olvassa ezt, akkor közülük néhány valószínűleg azt gondolja, 
hogy neki se tetszik a Facebook meg a Messenger, de a szülőkkel már nem 
lehet máshogy kommunikálni, és már úgyis mindenki ezeket használja, a 
gyerekek is. Sajnos korcsoportra lebontva nem találtam adatot, de 
Magyarországon elvileg az internetet használó emberek kb. 80 százaléka 
használ közösségi médiát[20], tehát 20 százalék nem. Ezekből lehetnek 
sokan öregek, de szerintem aki öreg internetet használ, az is tipikusan 
Facebookot használ. Ha a tanár további családokat kényszerít közösségi 
médiába, ezzel ő olajat önt a tűzre, bünteti azt a néhány százalékot, 
aki szerintem akár valós magyarázattal kimarad. Az alárendelt viszony 
miatt erre a szülő már nem mondhat nemet. Én ezt nem tartom morálisan 
elfogadhatónak, ha az iskola házirendje, illetve a törvény mást mond, 
akkor pedig különösképp gyalázat ez, mert a tanár személyes visszaélése 
a hatalmával az, ami belekényszerít sokakat ebbe az őrületbe. Van még az 
az érv is, hogy a Facebookot ismerő szülők nem hajlandóak más 
rendszerben kommunikálni. Elmondom, hogy nekem se könnyebb beletanulni a 
Facebook-rendszerbe, mint más szülőnek a Kréta használatába, amiben 
(tudtommal) legalább like gomb nincs.

A politika

Az én információim szerint egyetlen nyugati ország van eddig, ahol a 
politika a közösségi média felületeken bevezette az éppen a Jonathan 
Haidt által javasolt 16 éves korhatárt, ez Ausztrália[21]. Én ezt jónak 
gondolom, ha az alkoholt és a cigizést tiltják a fiataloknak, szerintem 
ezt is kéne, mert van kockázat. Nem gondolom, hogy a gyerekek nem tudják 
a tiltást megkerülni, és a szülők is tudnak a gyereküknek segíteni 
ebben. Azt viszont ugyancsak igaznak gondolom, hogy ilyen törvényi 
környezetben az osztályfőnök nem jelenti be, hogy ő Facebookon tervezi a 
11 éves gyerekekkel a kapcsolatot tartani, és a gyerek se dicsekszik 
mindenki előtt azzal, hogy ő megkerülte a tiltást. Lehet, hogy képeket 
is kevesebbet töltenek majd fel magukról, így a Haidt által leírt 
problémák egy része szerintem csillapodik. Idővel kiderül, mert pár év 
múlva a statisztikusok nyilván megnézik a hatást, de persze a 
tanulmányok nem lesznek egységesek, mert semmiben nem azok.
Az, hogy a nálunk bevezetett intézkedés, a mobiltelefon tiltása az 
iskolákban eléri-e a csillapodást, szerintem kérdéses, mert nem azt 
tiltja, ami a probléma. Többet is tilt és kevesebbet is. Simán lehet 
amúgy, hogy ez a megoldás itt már megint olyasmi miatt született, hogy 
ha a politika kizárja a fiatalokat a Facebookról, akkor válaszul a 
Facebook kizárja a politikust a Facebookról, így ezt a félmegoldás 
szabályt hozták, amit hoztak.

Záró gondolatok

Ha minden így marad, akkor szerintem a gyerekek továbbra is nyomják és 
gyűjtik majd a like-ot, egy részüknek nem lesz baja, más részük függő, 
depressziós vagy idegbeteg lesz. Eközben a számlálók számlálnak, a 
felhasználók vásárolnak, a reklámozók reklámoznak és gazdagodnak, a 
befektetők nézik a számokat és gazdagodnak, a közösségimédia-vállalatok 
tulajdonosai győzködnek másokat és magukat, hogy ők nem tehetnek 
semmiről, és gazdagodnak. A gazdagok, köztük a reklámozók és a 
közösségimédia-vállalatok tulajdonosai is, a vagyonuk egy részét arra 
használják, hogy egy szerintük igazságos világra neveljék 
embertársaikat, így ők mindezt kihasználva, az NGO-kon keresztül a 
közösségimédia-felületeken, influenszerek megfizetésével befolyásolják a 
gyerekeinket, ennek eredményeként a generációs szakadék pedig 
szétszakítja a családokat. A tanárok egy része is függő, és 
belekényszerítik ugyanebbe a szerintem őrületbe a maradék néhány 
százalékot, legalábbis a gyerekes családokat. Én pedig panaszkodok, és 
próbálom majd a gyerekeim számára a problémát mérsékelni, mert mást nem 
tudok tenni. Késsel próbálkozok a pisztolypárbajban, sok sikert nekem.

(A szerző olvasónk.)

[1] 
https://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofBritain/Steam-trains-railways/
[2] 
https://eh.net/encyclopedia/the-economics-of-american-farm-unrest-1865-1900/
[3] 
https://www.statista.com/topics/6592/social-media-usage-in-hungary/#topicOverview
[4] 
https://corporatefinanceinstitute.com/resources/valuation/monthly-active-users-mau/
[5] 
https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2024/jan/02/social-media-addiction-teenagers-study-phones
[6] https://www.anxiousgeneration.com/book
[7] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 66. oldal
[8] 
https://bezzeganya.reblog.hu/elnemult-kamaszok-amikor-a-lajkok-fontosabbak-mint-a-velemeny
[9] 
https://mindsetpszichologia.hu/hogyan-ertsuk-meg-jobban-egymast-generacios-szakadek-a-csaladban
[10] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 66. oldal aljától
[11] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 67. oldal
[12] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 67. oldal alja
[13] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 70. oldal
[14] 
https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2451958821000695#sec5
[15] https://www.nature.com/articles/d41586-024-00902-2
[16] https://www.youtube.com/watch?v=FNaMjWCBdDU
[17] 
https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2451958821000695#sec5
[18] https://hu.wikipedia.org/wiki/Semmelweis_Ign%C3%A1c
[19] 
https://bezzeganya.reblog.hu/eroszak-buntetes-es-bosszu-ezert-jottunk-el-az-iskolabol
[20] 
https://www.statista.com/statistics/567326/predicted-social-network-user-penetration-rate-in-hungary/
[21] 
https://apnews.com/article/australia-social-media-children-ban-safeguarding-harm-accounts-d0cde2603bdbc7167801da1d00ecd056




-- 

Üdvrivalgással:
KEA.