[Grem] A pápa engedélyezte a Međugorjéban kialakult kultusz gyakorlását – Kommentár a döntésről (2. rész)

[KEA]

A pápa engedélyezte a Međugorjéban kialakult kultusz gyakorlását – 
Kommentár a döntésről (2. rész)

Magyar Kurír, 2024.09.21.
https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-papa-engedelyezte-me-ugorjeban-kialakult-kultusz-gyakorlasat-kommentar-dontesrol-2-resz


Szeptember 19-én a Hittani Dikasztérium hivatalosan is megnyilvánult a 
Međugorjéban kialakult kultusz kapcsán. Az alábbiakban Kovács Zoltán 
mariológus, egyetemi tanár kommentárját olvashatják a vatikáni 
döntésről. Az írást két részletben közöljük.

A kommentár 1. részét IDE KATTINTVA olvashatják.

Az évszázadok óta működő kegyhelyeink, kedvelt zarándokcélpontjaink és a 
međugorjei, egyelőre nyilvános kultuszvégzésére legitimált hely 
„spirituális eredőjeként” tekintett természetfölötti jelenségek és az 
azokhoz kötődő üzenetek tartalma a személyes hit kategóriájába 
tartoznak, az isteni és katolikus hit részévé soha nem lesznek. 
Magánkinyilatkoztatásokat felismerhetünk bennük, de ezek tartalma a 
hitletétemény részévé soha nem lesz, ezért elfogadásukra sem kötelezhető 
senki. Még a hivatalosan elismert jelenések esetében sem, ennek egyik 
példája, hogy

     akár „Fatimai”, akár „Lourdes-i”, akár „Guadalupei” vagy „Loretói” 
titulusával találkozunk égi Édesanyánknak a liturgikus naptárban, ezek 
fakultatív emléknapok, megünneplésük nem kötelező.

Ne tévesszük szem elől azt sem, hogy Anyaszentegyházunk kétezer év óta 
több ezer olyan természetfölötti jelenségről tud, melyben a megdicsőült 
Szűzanya „megjelenését” feltételezték, ezekből azonban csupán néhányról 
született annak természetfölötti jellegére vonatkozó hivatalos, pozitív 
ítélet. Ország-, sőt világszerte ismert, kedvelt és látogatott 
kegyhelyeink jó részének létrejöttéhez nemritkán csodák, rendkívüli 
jelenségek (gyógyulás, megtérés, profetikus jelek) járultak hozzá – és 
sokszor kísérték is azok történetét – anélkül, hogy bárki is vizsgálta 
volna hivatalosan ezen jelenségek természetfölöttiségét. Az ősegyházi 
időktől kezdve sokszor a hívő érdeklődés vonzotta az embereket ilyen 
helyekre.

A Scheffczyk–Ziegenaus-féle Mariológia rámutat: a hitelesnek ítélt 
jelenség, üzenet „nem áll ellentétben a hittel és az erkölccsel, ezért 
terjeszthető, kultusz rendelhető hozzá, és a jelenés oka a természetes 
emberi ész számára elégségesen belátható módon természetfelettinek 
nyilvánítható” (308. old). Ez utóbbi legtöbbször nem történt meg, a 
kegyhelyek jó részének élete mégis virágzó, mivel a hitérzéket a 
Szentlélek leginkább a hívő élet gyakorlatában és nem a jelenségtan 
elméletében ragadja meg. Gondoljunk bele, hogy a kegyhelyeink egy 
részének eredettörténetében milyen gyakran szerepel valamiféle 
vélelmezett Mária-jelenés, ahhoz kapcsolódó üzenetek, esetleg csodás 
gyógyulások, ennek kézzelfogható jeleként nemegyszer valamilyen szent 
forrásvíz megtalálása, ahová aztán istenkereső emberek sokasága érkezik, 
egyre növekvő számban. Mirákulumos könyvek százai tanúsítják egy-egy 
(leendő) kegyhely egyre inkább kibontakozó életét, és ott 
imameghallgatások, csodás jelenségek százait.

     A hálatáblák sokasága is sokszor ilyen egyéni imameghallgatások 
tanúsága, de egyikre sincs apró betűkkel rávésve, hogy annak 
„természetfölötti eredete hivatalosan megállapítva”.

Középkori-újkori eredettörténeteknek és a bennük szereplő, sokszor 
számunkra már nehezen beazonosítható embereknek, csodás elbeszéléseknek, 
jámbor legendáknak amúgy nem egyszerű utánajárni, azok részleteit 
vizsgálni. Erről a legtöbb helyen hivatalos ítélet nem született, a 
kegyhelyként való megalapítás nem azonos az ahhoz gyakran kötődő 
jelenségek természetfölttiségének kinyilvánításával. Az emberek a 
rendkívüli események és az azokhoz kötődő lelki tapasztalatok hallatára 
egyszerűen elkezdetek odajárni és másokkal is megismertetni az egyre 
inkább beimádkozott hely kegyelmi erőterét. Az Egyház elöljárói pedig 
egyszerűen engedték, hogy ennek folyamata kiforrja magát, és idővel 
nyesegetni kezdték a szinte törvényszerűen megjelenő emberi túlzások 
vadhajtásait, miközben hivatalosan is megszervezték az ott zajló 
szentségi pasztorációt, és idővel jogi aktussal kegyhelynek is 
nyilváníthatták ennek fórumát, búcsúkiváltságokkal és egyéb 
szabályzatokkal láthatták el. Zarándokhelyeink túlnyomó többségét 
illetően senki nem problémázott azon, hogy vajon tudományos vizsgálattal 
igazolható-e az eredettörténet vagy rendkívüli eseményének 
természetfölöttisége. Az ott folyó gyakorlatokat vizsgálva a 
Tanítóhivatal az idők során kijelölte a követendő utat, csak azt engedve 
tovább, ami a Katolikus Egyház tanításával és áhítatgyakorlataival 
lényegileg egyező. Azt se feledjük, hogy a legnagyobb, világszintű 
kegyhelyek szintén elindultak valahonnan, és ha meg is állapították 
egyes esetekben az ott tapasztalható jelenségek természetfölöttiségét, 
ennek elfogadására senkit nem köteleztek.

     A kegyhellyé válás ugyanis folyamat, mely több, mint jogi aktus: a 
Lélek működésének egyik eredménye.

Az sem kizárt, hogy Međugorje egy hasonló folyamat kezdetén áll, s bár 
még néhány „gyermekbetegséget” le kell küzdenie, mindenesetre szeptember 
19-én alapvetően „szép bizonyítványt” kapott az eddigi fejlődéséről, 
jelezve, hogy melyek a még javítandó, erősítendő pontok. Hogy hogyan 
tovább, azt jelölje ki a Szentlélek világosságára hagyatkozó kutatás és 
az általa vezetett és áthatott, helyben zajló és onnan kisugárzó 
lelkipásztori élet.

Azt is tartsuk szem előtt, hogy a 2024 májusi dikasztériumi 
megnyilvánulás óta változott a megközelítés. Míg korábban, az 1978-as 
szentszéki irányelvek mentén szokásosnak mondható volt, hogy egy-egy 
teológus vagy főpásztor „alacsonyabb szinten” nyilatkozzon egy-egy 
vizsgált jelenség természetfölötti jellegéről, az idei év tavasza óta ez 
gyakorlatilag a pápának lett fenntartva. Ettől függetlenül a megvizsgált 
helyeken zajló pasztorális valóság kaphat nihil obstatot, mely az Egyház 
jóváhagyásával biztosíthatja annak további kibontakozását, tudva: 
kompetens szakemberek azt vizsgálat alá vetették, és ha kell is 
alakítani, javítani rajta, az ott folyatatott gyakorlatnak lényegében 
nincs akadálya. Éppen a međugorjei jelenségeket vizsgáló 
„Ruini-bizottság” munkájában követhetjük nyomon: a szakemberekből álló, 
Međjugorjét vizsgáló csoport egy évtizednyi munka után, 2020-ban, az 
akkori hivatalosan bevett megközelítés szerint az 1981 nyári, kezdeti 
jelenségekről a természetfölöttiség fennállását (constat de 
supernaturalitate) saját hatáskörben megállapítva terjesztette fel 
vizsgálati eredményeit a Szentszéknek. Ma már világos, hogy a most 
megadott nihil obstat nem erről nyilatkozik. Szembetűnő az is, hogy míg 
az említett bizottság az általa pozitív – de a pápa által még nem 
elfogadott (!) – véleménnyel ellátott „első szakasz” utáni időszakra – 
tehát gyakorlatilag a 1981. július 1-jétől napjainkig terjedő, második 
periódusra – vonatkozólag még nem alkotott véleményt (ezért nondum 
decernendum minősítést írt), addig a mostani vatikáni megnyilvánulásból 
kiderül: a Szentszék most ezt, a napjainkig tartó szakaszt sem hagyta 
figyelmen kívül. A mostani nihil obstat tehát lényegében a međugorjei 
jelenségek eddigi teljes kurrikulumára vonatkozik (még idei, februári 
feltételezett üzenetet is idéz a dokumentum). Hogy miért épp a 
kezdetektől mostanáig tartó szakaszt tekintették a vizsgálat tárgyának, 
és hogyan viszonyul majd ezekhez az esetleges jövőbeni folytatás, erre 
bizonyára választ kapunk a továbbiakban.

És mit felelhetünk arra, hogy előfordulnak hibás üzenetek, és ettől még 
alapvetően jónak ítélhető az egész? Egy jól gondolkodó ember 
gondolatvilágában, igazságkeresésében is lehetnek zsákutcák, éretlen, 
rossz elképzelések, homályos szakaszok, túlzó, érzelmektől vezetett 
ítéletek, téves elgondolások, melyeknek talán még elhamarkodottan hangot 
is ad. De ettől még nem buta vagy rosszindulatú az illető, hanem egy 
úton lévő, fejlődőképes, tökéletlen ember, aki tévedéseit, hiányosságait 
hivatott korrigálni. Csupán ezen részletek alapján nem lehet 
emberségének egészét megítélni. Ha felismerünk egy-egy téves elemet a 
feltételezett üzenetekben, a magánkinyilatkoztatás nagy része azonban 
tartalmilag megfelelő, akkor ezeket meg kell hagynunk az alany privát 
gondolatának, elkülönítve azt a mások számára jó lélekkel nyilvánossá 
tehető, jó részektől. Egy másik példával élve: ha valakinek volt is a 
múltban egy gennyes foga vagy mandulája, de attól megszabadították, 
attól még bőven mondható, hogy ezek nélkül most egészséges ember. Lehet, 
hogy ezzel támadt néhány ezrelékes testi hiánya, de ettől még teljes 
értékű ember, sőt épp azért mondható akár egészséges embernek is, mert a 
kóros góc már nem mérgezi tovább. Ha ezeket sikerül idejében 
megkülönböztetni és kiszűrni, akkor mehet tovább az, ami egyébként jó és 
egészséges. És továbbra se feledjük:

     a felételezett üzenetek tekintetében nem dogmákról vagy 
doktrínáról, hanem magánkinyilatkoztatásról van szó.

Ha egészét és irányultságát tekintve jónak mondható a jelenség és a 
hozzájuk kapcsolódó üzenetek, akkor bár mindegyik feltételezett marad, 
mégis „mankót” ad azok kezébe, akik annak segítségével könnyebbnek, 
biztosabbnak érzik lépteiket a mennyei haza felé vezető úton. Akinek 
pedig az egyházi jóváhagyás után sem tetszik, továbbra sem köteles 
foglalkozni vele. Csak tartsa tiszteletben azok hívő gyakorlatát, akik 
ebben a saját lelki alkatukhoz illő, lelkiéletükben való 
előrehaladásukat hatékonyan előmozdító segítségre leltek!

Személyes tapasztalatként hadd emlékezzem vissza egy éppen 20 évvel 
ezelőtti eseményre. A római szeminárium végzős növendékeként volt 
szerencsém az egyházmegyei népmisszió keretében egy lateráni 
eucharisztikus konferencián a német szekció munkáját vezetni. A 
résztvevők közül többen a hivatalos stílusról egyszer csak meglepően 
közvetlen hangnemre váltva spontán tanúságot tettek arról, hogy papjaik 
az ő régiójukban, odahaza egyszerűen nem hajlandóak őket meggyóntatni, 
és a bűnbocsánat szentségében való részesedés örömét – bár ekkor még 
hivatalos zarándoklatot nem lehetett szervezni – Međugorje adta vissza 
számukra. Ez a néhány embertől származó megállapítás persze csupán egy 
apró morzsa abból, amit a szóban forgó hercegovinai plébánia gazdag 
szentségi pasztorációja biztosít a zarándokoknak, valami lényegesre 
mégis rámutat. A jó lelki gyümölcsök közül itt épp a gyónásra.

     Az Egyház mindenesetre most hivatalos ajánlást adott Međjugorjéhez, 
és mindenki maga dönt arról, él-e vele.

Ebben számunkra nem a természetfelettiség kutatása a lényeg, sokkal 
inkább az „eredmény”. Hogy egy, a kánai menyegzővel kapcsolatos képpel 
éljek – melyben épp Mária közbenjárása előzi meg Jézus első csodáját –, 
János evangélista sem kutatja annak részleteit, hogy tökéletesen tiszta 
volt-e a korsók vize, és hogy mégis hogyan zajlott fizikailag a 
vízmolekulák átalakulása borrá. Mondhatni: nem veszett el a 
természetfölöttiség kutatásában az örömhír továbbadásának kárára. Valami 
jó történt a násznép javára. Mégpedig Mária aktív közbenjárására és 
Krisztus kezei által. A megtérések, szentséghez járulások kimagasló 
száma nem lehet a gonosz műve és célja.

A hivatalos nyilvános kultuszvégzésben szembetűnő egy titulus: a Béke 
Királynője. Nem véletlen, hogy a dokumentum már a címében is 
szerepelteti és többször is kitér rá. Nagyon is központi szerepet kap ez 
a motívum a feltételezett üzenetek sorában, a dokumentum idézi is az 
egyik 2012-es üzenetet, melynek szövegében Mária így mutatkozik be. Ez a 
megnevezés, mely 1917 óta a loretói litánia invokációinak is része, ma 
különösen is aktualitális.

     Međjugorjében a délszláv háború idején is „bizonyított”, és ma is 
ezrek tapasztalata, hogy a Szűzanya milyen sokat tud tenni a külső-belső 
békéért, lényegében azzal, hogy Fiához, a Béke Fejedelméhez vezet, és 
vele együttműködve, nála értünk közbenjár.

Szembetűnő az is, hogy XV. Benedek pápa az I. világháború vérzivatarában 
emelte ki ezzel a titulussal Mária békességteremtő anyai szeretetét. 
XII. Piusz pápa a II. világháború kegyetlen veszteségei után emelte fel 
a hívő katolikus világ szívét és tekintetét Mária mennybevételének 
dogmájával (1950) a megdicsőült, de velünk élő Szűzanyára. Szent VI. Pál 
pápa a fatimai jelenések kezdetének 50. évfordulóján (1967. május 13.), 
a hidegháborús évek egyre feszülő atmoszférájában mutatott rá Máriában a 
„nagy jel”-re (Jel 12,1) – épp ezért Signum Magnum a dokumentum neve –, 
és állapította meg: „Mária korszakát” (II/6) éljük. A Szent II. János 
Pál pápa elleni merénylet dátuma – 1981. május 13. – sem tűnik hittel 
értelmezve a véletlen művének, és a Szentatyának a lövedéket eltérítő 
anyai kézről szóló tanúságtétele is megerősíti meggyőződésünket: Mária 
ránk is szeretett gyermekeiként tekint.

Az sem lehet talán véletlen, hogy

     ebben a súlyos konfliktusoktól feszülő és háborúktól sújtott mai 
világban, épp napjainkban kapunk ezzel a szentszéki döntéssel újabb 
bátorítást Ferenc pápa részéről, hogy felismerjük Mária diszkrét, velünk 
együtt zarándokoló anyai jelenlétét,

mellyel nem csupán Krisztus földi életében volt az üdvösség egyetlen 
Közvetítőjének (vö. 1Tim 2,5) édesanyja és hatékony munkatársa, hanem 
anyai tevékenységét ma is folytatja mindannyiunk üdvössége érdekében, 
mint a Béke Királynője.

Međugorje című kiadványunk megrendelhető az Új Ember online 
könyváruházban, illetve megvásárolható az Új Ember könyvesboltban 
(Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfőtől 
péntekig 9–18 óráig).

Fotó: Fábián Attila; Merényi Zita


-- 

Üdvrivalgással:
KEA.