[Grem] Szept.5. Kalkuttai Szt. Teréz anya (20.sz.) ünnepe

[Emoke Greschik]

 Kalkuttai Szent Teréz
Kultúra <https://www.magyarkurir.hu/kultura> – 2024. szeptember 5.,
csütörtök | 6:00
https://www.magyarkurir.hu/hirek/kalkuttai-szent-terez-20210905200349


1997. szeptember 5-én hunyt el a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend
alapítója, a már életében is szentként tisztelt Teréz anya. Agnes Gonxha
Bojaxhiut 2016. szeptember 4-én avatta szentté Rómában Ferenc pápa.
Liturgikus emléknapja égi születésnapjának évfordulója, szeptember 5.

Az albán nemzetiségű Teréz anya 1910. augusztus 27-én született Agnes
Gonxha Bojaxhiu (ejtsd: Ányesz Gondzsa Bojadzsiu) néven Üszküb városában
(ma Szkopje, a Macedón Köztársaság  fővárosa).

Édesapja, Kolle Bojaxhiu építési vállalkozó volt, édesanyja, Drana otthon
nevelte három gyermeküket. Agnes kilenc éves volt, amikor édesapja meghalt.
Az édesanya jelentős szerepet töltött be az egyházközség életében, a
jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nála szegényebbek
megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember
kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, és arra tanította
gyermekeit: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert
szegény.

A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült. Agnes állami iskolába
járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv
jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport
1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték,
ahonnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A
kongregáció tagjainak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal
Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba.
Kapcsolatba került ezért a kalkuttai főegyházmegyében is szolgálatot végző
írországi Loreto-nővérekkel.

Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek
szenteli életét. Iskolatársnőjével együtt felvételét kérte az
angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét
viselte. Hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát
Dardzsilingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat 1931. május 25-én. A Teréz
nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett
tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi
életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt
előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek,
mint Lisieux-i Szent Teréz, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak,
mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária
Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember
10-én vonattal indult Dardzsilingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt,
mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek
utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte,
és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen úgy érezte,
nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban,
és amit a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben érez. Tisztán
észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek
között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”.

Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán
kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé
terjesztették, és XII. Piusz pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt:
szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete
alatt. 1948 augusztusában Teréz anya levette a Loreto-nővérek ruháját és
fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment,
az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint
ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel
lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedbeli
iskolájának megnyitására.

1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet
Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész
Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965 februárjában
pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt
szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy
orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők
valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben.
Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24
órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből,
szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt
nem fogadhatnak el.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, rengeteg más díj és
kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. Kérésére nem
tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az
éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a
ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem
tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim
közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz
elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről
vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásában is fontos helyet
foglaltak el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér
és a Szentatya között. II. János Pál csodálattal követte Teréz anya
munkáját, és 1986. február 3-án, Kalkuttában meglátogatta a Szeretet
Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte e
látogatás napját. A Szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a
remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan
ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hridayban az emberi szenvedés
misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a
találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa avatta
boldoggá 2003. október 19-én, a szentek sorába pedig Ferenc pápa
iktatta 2016. szeptember 4-én
<https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-hordozzuk-szivunkben-az-o-mosolyat-es-ajandekozzunk-meg-vele-mindenkit>.
Liturgikus
emléknapja szeptember 5., égi születésnapjának évfordulója.

A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már több mint négyezer apáca és
négyszáz szerzetes tartozik. Gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió
önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük
Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a
betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt
ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a
világ minden országára és az „élet minden sebesültjére”.

*Istenünk, te Kalkuttai Szent Teréz anyát arra hívtad, hogy a kereszten
szomjazó Fiad szeretetére a legszegényebbek iránt való áldozatkész
szeretettel válaszoljon. Közbenjárására add, hogy szenvedő testvéreinkben
mi is Krisztust lássuk és szolgáljuk. Aki veled él és uralkodik a
Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.*

*

Raghu Rai, a Magnum Hírügynökség fotóriportere 1970 márciusában fényképezte
Teréz anyát. A fényképek elkészítése kapcsán egy albumban közölt saját
visszaemlékezését tette közzé a Vigilia Facebook-oldala.

1970-ben kezdtem fényképezni Teréz anyát, amikor ő még nem volt nagyon
ismert. Miután négy napig fotóztam őt, megkért, hogy a következő nap ne
jöjjek, mert húsvét lesz, „én pedig nem akarom, hogy bárki is megzavarja a
csendet azzal, hogy itt mászkál”. Ettől kissé megdöbbentem, de próbáltam őt
jobb belátásra bírni: „Kedves Anya, ön azt mondja, hogy amikor Krisztus
szenvedett, akkor nem lehetett ott, hogy ápolja Őt, ezért minden szenvedő
ember az ön Krisztusa kell, hogy legyen, akiket együttérzéssel és
szeretettel szolgálhat. Ez azonban csak az ön történetének egyik fele, és
én tovább szeretnék menni ebben a sztoriban. A történet másik fele ugyanis
az, amikor ön csendben imádkozik, kapcsolatban lép Istennel és
megfiatalodik a lelke. Én soha nem láttam Őt, de amikor ön imádkozik, akkor
olyan, mintha megpihenne az ön tekintetében. Ezért, ha nem fotózhatom le a
sztori második részét, akkor az befejezetlen marad. Akkor pedig hogyan
oszthatom meg az Ő kegyelmének dicsőségét másokkal?” „Rendben, eljöhet
holnap reggel 6 órára – mondta – de csak azzal a feltétellel, hogy egy
helyben fog ülni és onnét készít fényképeket.” Ezt a lehetőséget szívesen
elfogadtam.

Másnap Teréz anya bevitt a kápolnába, az első emeletre és maga mellé
ültetett, majd imádságba merült. Szembe kellett azonban helyezkednem vele
ahhoz, hogy meg tudjam ragadni a kapcsolatnak ezt a pillanatát. Ígéretem
ellenére ezért felkeltem, és körbe-körbe járkáltam, hogy el tudjam
készíteni a megfelelő fényképeket. Mikor az ima véget ért, lesétáltam a
lépcsőn és vártam Teréz anyát… Mikor megérkezett, mintha Krisztus állt
volna mögötte, miközben a napfény simogatta a lábait. Készítettem róla még
néhány képet, ahogy lejött a lépcsőn. És ekkor eljött az elszámolás ideje,
úgyhogy összefontam a kezeimet és így szóltam: „Kedves Anya! Bocsásson meg,
hogy nem tudtam betartani az ígéretemet, és nem maradtam a helyemen ülve.”
Ekkor megragadta mindkét kezemet, a szemembe nézett és így szólt: „Az Úr
adta önnek ezt a megbízást. Ezért biztos vagyok benne, hogy helyesen
cselekedett.” Ebben a pillanatban áldottnak éreztem magam.

(*Magnum Contact Sheets*, edited by Kristen Lubben, Thames & Hudson, 2019,
207.)

*Forrás: Katolikus.hu, Vigilia*

*Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240905/5b39f745/attachment.html>