[Grem] BÉRI LÁSZLÓ RENÁTÓ atya: AMIT MONDOK, ANNAK LEGELSŐ CÍMZETTJE ÉN VAGYOK

[Erzsébet Becker]

Kedves Lista!
Béri László Renató nem atya már, elbocsátották a papságából, saját
kérésére!!
Az információ hivatalos helyről, a legilletékesebbtől van,aki eleget tett
Béri László kérésének.
Sajnos, egy pappal kevesebb megint...
B. Zsóka

Rita Kunsay-Sipos <ritakunsay at gmail.com> ezt írta (időpont: 2024. febr.
24., Szo, 9:02):

>
>
>
> https://szemlelek.net/beri-laszlo-renato-amit-mondok-annak-a-legelso-cimzettje-en-vagyok/
>
> BÉRI LÁSZLÓ RENÁTÓ: AMIT MONDOK, ANNAK LEGELSŐ CÍMZETTJE ÉN VAGYOK
> Írta:
>  Hodász András <https://szemlelek.net/author/andras/>
>  -
>  2023.05.09.
> Renátó atyát nem kell bemutatnunk: előadásait, podcastjeit ezrek
> hallgatják, lelkinapok és táborok népszerű vendége. Életéről, hitéről,
> tanításáról kérdeztük, és arról, hogy hogyan került a karmelita rend
> kötelékéből a Kaposvári Egyházmegye egyik plébániájára.
>
> *– Népszerű előadó vagy, az ország legismertebb karmelita szerzetese, és
> most a hírek szerint mégis valahol a határ közelében vagy plébános. Mi
> történt?*
> – Köszönöm a felminősítést, mert – mondhatnám, hogy hála a Jóistennek, de
> – plébános nem vagyok: kisegítő lelkészként szolgálok. Aki ismeri a
> katolikus hierarchiát, az tudja, hogy ez a hierarchia legalja, és én ezzel
> jelen pillanatban tökéletesen elégedett vagyok. Azt hiszem, a történetből
> annyi mindenképp elmondható, hogy 2021 novemberében kényszerűen el kellett
> hagynom a karmelita rendet.
>
> *– Ez azt jelenti, hogy nem te szeretted volna elhagyni?*
> – A közösségi körülmények hatására kellett eljönnöm, nem egészen saját
> döntésből, bár a végső szót nekem kellett kimondanom. Így kerültem
> Homokkomáromba, Nagykanizsa mellé. Azért oda, mert ott van a Nyolc
> Boldogság Közösség, akikkel én már hosszú évek óta jóban vagyok, és mivel a
> karmelita rend elhagyása után nem nagyon volt hova mennem, ezért őket
> kérdeztem, hogy befogadnának-e egy időre. Aztán egy nagyon érdekes véletlen
> folytán a kaposvári püspök atya, Varga László meghallotta, hogy az ő
> egyházmegyéjében vagyok, és örömmel felajánlotta, hogy felvesz, és kisegítő
> lelkészként Homokkomáromba helyez, hogy ott a rendem elhagyásának
> nehézségeit túl tudjam élni, talpra tudjak állni, újra tudjak kezdeni.
> Ezért alakult végül így. Nagyon sokat segített nekem az elmúlt másfél évben
> a falusi csend, a nővérek, és a Nyolc Boldogság Közösség szeretete és
> befogadása, Püspök atya támogatása, a nagykanizsai Jézus Szíve Plébánia
> plébánosának és káplánjának támogatása, akikhez én egyébként jogilag
> tartozom, meg ahova bejárok misézni most is, hetente kétszer. Az elmúlt
> időszak nagyon sokat segített abban, hogy lezárjam az életemnek egy
> bizonyos szakaszát, és neki tudjak lendülni annak, ami most előttem áll.
>
> *– Azért elég éles váltás a szerzetesi közösség után egy plébánia. Hogy
> élted ezt meg?*
> – Eleinte elég volt nekem, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem érnek
> fájdalmak, ahol nem ér bántalmazás. A plébániát úgy éltem meg, mint egy
> menekültszállást, ahova egy háború sújtotta országból eljövök, és örülök,
> hogy nem lőnek, és nem nézem, hogy mennyire komfortosak a körülmények, mert
> egyelőre örülök, hogy élek. Most, másfél év után már egyre kimondottabban
> érzem, hogy ez a plébániai közeg talán nem mindenben az én világom.
> Igazából megvallva sosem volt a lelkipásztorkodás közel a szívemhez.
> Szerzetesként pappá szenteltek, az egy dolog. Nem is volt ez soha
> ellenemre, de ha visszanézek, akkor én szerzetesként is minimális
> lelkipásztori munkát láttam el – lehetett volna többet, de én magam sosem
> akartam. Most meg érzek egy kis nehézséget, hogy jobban a lelkipásztori
> dolgokról szól az életem. Tehát nagyon nagy váltás volt: a túléléshez, az
> újjászületéshez paradicsomi állapot és maga a tökéletesség, a hosszú táv
> kapcsán viszont van bennem egy útkeresés. Érdekes, hogy a noviciátusban a
> Renátó nevet választottam – amit aztán felvettem a személyi igazolványomba
> is –, ugyanis újjászületettet jelent: most is egy újjászületési folyamatban
> vagyok benne, valahol a szülőcsatorna közepén.
>
> *– Ahogy te is mondtad, hogy nem annyira lelkipásztori, klasszikus
> plébánosi szolgálat a tiéd, úgy én is azt tapasztalom, hogy ha mondjuk
> beírom a nevedet a Youtube-ra, akkor rengeteg előadást dob fel, ahol nagy
> termekben, sok ember előtt beszélsz. Téged szeretnek! Szeretnek hallgatni,
> mondhatni sztárelőadó vagy. Korábban is hallgattam tőled sok mindent, és ha
> meg kellene fogalmazni, hogy mi jellemző rád előadóként, a formabontó
> megfogalmazásokat emelném ki. Vannak nagyon jó témáid, és a témáiddal
> kapcsolatban nagyon meghökkentő mondatokat tudsz mondani. Miért szereted
> ezeket? Sok pap úgy ad elő, hogy szinte szó szerint a katekizmust ismétlik.
> Tőled meg nem ezt halljuk. Direkt keresed a botrányt?*
> – Nagyon jó kérdés, mert igazából az, hogy én úgy fogalmazok meg dolgokat,
> ahogy, az sohasem volt tudatos döntés a részemről, sohasem volt egy
> kommunikációs stratégia tudatos választása. Sokkal inkább valami olyasmi
> ez, ami abszolút én vagyok, ami nagyon belülről jön.
>
> Sosem féltem attól, hogy sajátos módon közelítsek meg bizonyos keresztény,
> teológiai vagy spiritualitásbeli témákat.
>
> Bár egyébként én az élet több területén nem tartom magam egy túlságosan
> bátor embernek, ezen a területen soha nem volt bennem aggály.
>
> *– Sosem lett ebből baj? Nem kerültél emiatt az inkvizíció látókörébe?*
> – Dehogynem.
>
> *– Fel is jelentettek az elöljáródnál?*
> – Ezek megtörténtek már, ezeken részben túl vagyok, részben most is zajló
> folyamatok. Tudom, hogy vannak személyek, akik nagyon konkrétan ellene
> vannak annak a látásmódnak, amit én képviselek. Azt gondolják, hogy ezzel a
> látásmóddal rosszat teszek az embereknek, felkavarom a lelkivilágukat,
> megbotránkoztatom őket, eltávolítom őket az igaz hittől vagy az igaz
> Istentől. Kezdetben nagyon fájt, hogy miért nincs közvetlen kommunikáció,
> miért nem keresnek meg és ülnek le velem egy kávé vagy sör mellé
> megbeszélni a nézetkülönbségeinket, düh és személyeskedés nélkül.
>
> *– Nem kerestek meg a kritikusaid?*
> – Egyetlen egy ilyen beszélgetésem volt valakivel, aki nagyon ellene van
> annak, amit csinálok. Egy lelkigyakorlat szerveződött volna, amire ez az
> illető azt mondta, hogy ha engem hívnak meg előadónak, akkor ő közbe fog
> lépni. A lelkigyakorlat szervezője megkért minket, hogy üljünk le, és
> beszélgessünk erről, de sajnos ez nem sok gyümölcsöt hozott, mert éreztem,
> hogy ő nem elvekkel háborúzik, és nem is ellenem háborúzik, hanem egy másik
> háborúja van, valószínűleg önmagával. Én ebben nem tudok kardot rántani, és
> nem is kell, mert nem teológiai elvek voltak a beszélgetés központjában,
> hanem ennél sokkal mélyebb kérdések.
>
> *– Milyen mélyebb kérdések lehetnek a teológiai elveknél?*
> – Szerintem az az ősi félelem, hogy az ember legjobban attól fél, hogy
> elveszíti, amit eddig biztosnak gondolt.
>
> A bizonytalanságtól való félelem, kikerülni a komfortzónából, elméleti,
> teológiai vagy bármilyen komfortzónából, megnyílni arra, hogy
> megváltoztassam a gondolataimat valamiről, elismerni, hogy nem mindenben
> gondolkodtam eddig jól. Ez az ember legnagyobb félelme és szorongása.
>
> Főleg azoknak, akik mondjuk sokat tanultak, akiknek sok teológia van a
> fejében, nekik még nagyobb a kísértésük, hogy azt gondolják, ők tudják
> ezeket a témákat, és ha éri őket egy olyan hatás, egy olyan megközelítési
> mód, ami felkavarja az eddig biztosnak gondolt elképzelésüket, akkor ott
> két út nyílhat. Az egyik, hogy elgondolkodnak ezen, befogadják, és
> alázattal felülírják a gondolataikat, ha úgy érzik, hogy ez a helyes. A
> másik az agresszió. Ha ugyanis nem akarnak változni, ha nem akarják
> felülírni a gondolataikat, de mégis valahol a gyomrukban érzik, hogy
> felkavartak mindent, amit eddig igaznak gondoltak, és nem vállalják az
> ezzel való szembesülés feszültségét, akkor össze kell törni azt a tükröt,
> ami szembesítette őket önmagukkal. Ilyenkor jön a spirituális vagy a
> verbális agresszió.
>
> *– A katolikus egyház a külső szemlélő számára elsősorban dogmákból áll.
> Nem véletlenül használtam az inkvizíció szót az előbb. Hogyan lehet ebben a
> közegben nyitottnak lenni új felfedezésekre, megfogalmazásokra, és arra,
> hogy hagyjuk változni a véleményünket?*
> – Itt van egy szintváltás, ami nekem nagyon fontos a tanításomban, meg
> szerintem ez a kereszténység szívénél is ott van, hogy az elménkből
> lemegyünk a szívünkbe. Elméleti tudásból megyünk a tapasztalat világába.
> Az, hogy csak az a fontos, hogy betartsuk a törvényt, a szabályokat, és
> higgyük a dogmákat, továbbra is csupán az elme munkája lehet, és csupán egy
> elméleti jellegű tevékenység. Elhinni egy dogmát, ahhoz körülbelül
> ugyanannyi kell, mint hogy én a csillagászoknak elhiggyem, hogy az
> univerzum 13,8 milliárd éves. Van egy tétel, amit nem tudok bizonyítani,
> csak mások mondták, akik nekem hitelesek, ezért elhiszem. A katolikus
> dogmákhoz is lehet így hozzáállni, mert van egy dogma, én azt nem tudom
> bebizonyítani, de mások azt mondták, hogy higgyem el, ezért odateszem az
> ikszemet a kockába, hogy én ezt hiszem. De ha ez csupán az elmémben van,
> akkor nem fog tőle az életem átalakulni. A következő lépés, hogy bár helyes
> dogmatikai információk vannak a fejemben, azoknak le kell szállniuk a
> szívembe, azaz át kell írni tapasztalattá.
> Tapasztalatból tudni, hogy Isten Szentháromság, ég és föld ahhoz képest,
> hogy a hitvallásban elmondom. Elméleti tételeket hinni, és tartani hozzá
> magam tapasztalat nélkül – az egy boldogtalan kereszténység. Ezek a
> keresztények csodálkoznak, hogy nem más az életük a nem hívőkhöz képest,
> sőt a nem hívők miért körözik le őket sok dologban. Ők csupán fejben hívők,
> és persze a fejből megélt hit előnye, hogy tökéletesen biztonságos:
> megkímélhetem magam a sötét oldalammal való szembenézéstől, megkímélhetem
> magam az önismereti munkától, mindentől megkímélhetem magam, mert csupán
> annyi a dolgom, hogy elméletileg tudnom kell, mi az, ami fekete, mi az, ami
> fehér, ki van kint, ki van bent, mi igaz, mi nem. Az ilyen hit megvéd a
> változástól, a szembenézéstől – mindentől megvéd és ezért népszerű.
> Egyébként ez nem új dolog, már az írástudók és a farizeusok is így éltek.
> Jézus mind a kettőre azt mondja, hogy ha nem múljátok felül őket, nem
> mentek be a mennyek országába, mivel a mennyország az nem csupán a halálunk
> után ránk váró világ, hanem az a belső jelenlét, amit Jézus úgy mond, hogy
> én bennetek vagyok, ez a mennyek országa. Nem tudjuk a szív világát, a
> tapasztalat világát megközelíteni, ha nem múljuk felül az
> elmevallásosságot, a dogmatikai fekete-fehér gondolkodást, és a csinálós
> vallásosságot. Az elmevallásosság nemcsak magamtól véd meg, hanem a másik
> embertől, a meghitt kapcsolódástól is. Ugyanis nem kell szembenéznem azzal,
> aki nem úgy gondolkodik, mint én, mert az elveim alapján azt mondhatom,
> hogy ő a pálya szélén, kívül van, nem jöhet be és kész. De ami a
> legszörnyűbb: megvéd a szerető Istennel való kapcsolattól is, mert ezzel a
> szerető Istennel, amennyire boldogító együtt élni, olyannyira felkavaró is,
> mert ő még a saját maga által kreált határait is átlépi. Mindent átlép,
> mindent felhasznál, ha kell, hogy közvetítse a szeretetét és a jelenlétét.
> Ez is sarkos megfogalmazásnak tűnhet, de vállalom: Istennek fontosabb, hogy
> kapcsolódjon a teremtményeihez, mint hogy a teremtményei milyen
> kódrendszernek hívják ezt a kapcsolatot. Mondhatnám azt is, hogy Istennek
> fontosabb a szeretet, mint az igazság. Igazság alatt egy bizonyos kód- és
> szimbólumrendszert értünk annak leírására, hogy mi van Isten és ember
> között. Én továbbra is a keresztény kódrendszert tartom az enyémnek, és azt
> tartom igaznak, de nálam nem kizárja az összes többit, hanem valahogy
> magába integrálja, mert Istennek végső soron az a legfontosabb, hogy
> kapcsolódni tudjon hozzánk, és ennek érdekében mindent felhasznál. És nem
> csak kapcsolódni akar, hanem azt akarja, hogy ez a kapcsolat vele
> fejlődjön, és ez néha kiborítóan nehéz. Azt szoktam mondani, hogy Isten
> énekelhetné nekünk, hogy „énmellettem elaludni nem lehet”, mert állandó
> kihívások vannak benne: ami tegnap működött, ma már, lehet, nem működik.
>
> Ez olyan, mint egy szeretetkapcsolat ember és ember között. Szakaszok
> vannak, fejlődés van. Aki nem vállalja ezt a fejlődést, mert a fejlődés
> szembesíti a saját sötét oldalával, annak könnyű menekülési útvonal az
> elméleti vallásosság. Ennél viszont a vallástalan bűnös élet is jobb,
>
> mert Jézus azt mondta, hogy az utcanők és a vámosok megelőznek benneteket
> a mennyek országában. Ők legalább nem menekülnek a dogmatizmus elméleti
> világába, ezért lehet, hogy jobban a szívüknél vannak, mert teljesen össze
> van törve az életük, még ha nem is tudnak róla. Akkor ezen a résen, ezen a
> törésen keresztül Isten sokkal könnyebben eléri az utcanőt és a vámost,
> mint a farizeust vagy az írástudót. Ez azért megint egy evangéliumi dolog,
> azt gondolom.
>
> *– Mindaz, amit mondtál, elvezet minket a másik kedvenc témádhoz, az
> istenképhez. Rengeteg előadásod van a neten erről. Azt mondod, hogy sokan
> nem tudnak bensőséges kapcsolatban lenni Istennel, mert egy hideg,
> ítélkező, távolságtartó Istennel nem lehet bensőséges kapcsolatba kerülni.
> Az jött fel bennem most kérdésként, hogy hogyan látod, miért ment ennyire
> félre az istenképünk, hol rontottuk el, vagy a világ hol rontott el minket?
> Miért ilyen rossz az istenképünk?*
> – Röviden ezt nehéz megfogalmazni. Az érzelmi jellegű istenkép alapja az
> embernek a saját szüleivel megélt kapcsolata, illetve mindazok, akik a
> gyermekkorban közel álltak hozzá. Ezek tudják befolyásolni leginkább a
> gyermek istenképének negativitását, pozitivitását, ez általában mindenkiben
> keveredik. Azt hiszem, hogy itt van a dolog elrontva, de nem is csak egy
> pontban. Az ember törékeny, és ez a törékenység az emberiséggel egyidős.
> Nem szeretem azt a kifejezést, hogy bűnös emberi lény. A törékenységből
> fakad, hogy a szeretetet nem ott keresem, ahol van, és akkor ez lehet a bűn
> definíciója. A Teremtés könyve szerint kezdettől fogva így van. És most ne
> menjünk bele abba, hogy a gyümölcs megevése előtt vagy után, hiszen volt az
> emberiségnek egy nem törékeny időszaka – ez a történet szerintem nem arról
> szól, hogy mi volt akkor, hanem hogy mi a jelen. Az a jelen, hogy az emberi
> lény ilyen: törékenyek vagyunk, és kívül keressük azt, amit belül kéne
> keresnünk, mert nem találjuk a forrást, és kiűzetve érezzük magunkat az
> édenkertből, ami a belső világunk, és azt érezzük, hogy kívül vagyunk
> rajta. Ami egyébként a legnagyobb illúzió, mert nem vagyunk kívül rajta,
> hanem a kezdettől fogva benne vagyunk, csak elhittük, hogy kívül vagyunk. A
> gonosz lelkek megpróbálják elhitetni velünk, hogy szeparálva vagyunk az
> édenkertünktől, Isten jelenlététől. Soha nem voltunk szeparálva tőle, csak
> azt hittük, hogy szeparálva vagyunk tőle. Az ébredés az, hogy visszatérünk
> abba, amiben mindig is voltunk. Avilai Teréznél a belső várkastély nem az,
> hogy beköltözöl, hanem hogy rájössz, hogy mindig is benne voltál, kezdettől
> fogva, a Szentháromság kezdettől fogva benned van, csak eddig azt hitted,
> hogy nincs. Mivel az emberi lény ezt a belső teljességet nem belül keresi,
> hanem kívül, emiatt törékenyek vagyunk, és ez a törékenység megnyilvánul az
> apai és anyai szeretet törékenységében, és ez formálja az emberi lény
> istenképét leginkább, ezt hozzuk magunkkal, és ez a küzdelem az
> emberiséggel egyidős. Ehhez még hozzájön, hogy azok, akik tanítanak,
> sokszor már egy sérült apa-anya kapcsolatból jönnek, és negatívabb jellegű
> istenképpel rendelkeznek. Az a teológia, amit megalkotnak, az a
> szöveghasználat, akár egy prédikáció, amit alkalmaznak, ezt tudja csak
> tükrözni, mivel nem tudunk olyat továbbadni, amink nincs. Abban pedig meg
> fog nyilvánulni az értelmi jellegű istenkép negativitása. Hadd mondjak egy
> példát! Az én előadásaimból például a legtöbben nehezen nyelik le, hogy az
> isteni szeretet ingyenes, semmit sem kell tenni érte, és Jézus sem azért
> halt meg, hogy kifizesse értünk a szeretet árát a kereszten. Ha így lenne,
> akkor én most abbahagynám a kereszténységet, mert akkor ez egy horror Atya.
> Mert milyen Atya az, aki a fiának halála árán mondja azt, hogy akkor én
> most megbocsátok, és szeretem az emberiséget? Szerintem ez egy borzadályos
> istenkép. Viszont azoknak, akiknek kevés tapasztalatuk van az ingyenes
> emberi szeretetről, kevés tapasztalatuk van az olyan elfogadottságról, hogy
> gyermekkorukban a feltétel nélküli szeretet óceánjában úszhattak legalább
> valameddig – és ez nem azt jelenti, hogy a szülők ne mondták volna azt
> egyes tetteikre, hogy nem jó, de a személyük, a lényük, a személyiségük
> magja totálisan szeretve volt –, azoknak ez elfogadható istenkép lehet. Ez
> az, ami miatt nekem az ingyenesen szerető istenképpel rendelkezni szintén
> nem érdem, hanem hozom magammal, és megértem, hogy akinek nem ilyen
> istenképe van, aki nem tud mit kezdeni az ingyenességgel, mert az egész
> életében családtagjainak, szüleinek kellett megfelelnie, fizetnie kellett,
> jónak kellett lennie ahhoz, hogy megkapja a szeretetet, az persze, hogy
> Isten képére ezt fogja rávetíteni. És ha egy ilyen embernek azt mondjuk,
> hogy Isten szeretete ingyenes, az a legnagyobb fenyegetés számára, ráadásul
> befogadhatatlan, nem tud szembenézni vele, hacsak el nem kezd egy olyan
> utat, ahol a régi istenképe összetörik, feldolgozza a szüleivel való
> kapcsolatát, megnyílik egy teljesen új Istenre, és egy új önismereti úton
> elkezd járni. Akkor nagyon is meg tud nyílni – de a kettő közt ott a halál,
> ott a spirituális meghalás, ott a sötét éjszaka, a sivatag, a krízis.
> Szerintem ez az emberiséggel egyidős nehézség.
>
> *– Viszont van Biblia és van egyház, kétezer éve tanítunk. Mégsem
> állította ez helyre az istenképünket? Hogyan van ez?*
> – Ha az Ószövetséget az ember a kezébe veszi, és mögé nézés nélkül, és jó
> spirituális kulcsok nélkül olvassa, akkor csak sérül az istenképe. Sok
> keresztény azt mondja, hogy nem tud mit kezdeni az Ószövetséggel, és X atya
> erre azt mondja neki, hogy ne tessék ezt olvasni, mert mi keresztények
> vagyunk, elég nekünk az Újszövetség, de tudjuk, hogy az sosem volt az
> egyház véleménye, hogy ki kell dobni az Ószövetséget, mert integráns része
> az egésznek. Viszont az Ószövetség tele van olyan képekkel, amikre ha most
> ránézünk, egy véghetetlenül kétarcú, ijesztő Istent prezentálnak, aki azt
> mondja konkrétan, hogy ha jó vagy, akkor megáldalak, ha rossz vagy, akkor
> megátkozlak. És ez rengetegszer fordul elő a Ószövetség lapjain. Persze
> rengeteg olyan gyöngyszem is van az Ószövetségben, ami már előrevetíti az
> Újszövetség tisztaságát: Énekek éneke, Ozeás jegyesi története, és a többi.
> Döbbenetesen sok a tiszta szeretetre utaló jel, de attól még van az
> Ószövetségben egy nagyon nagy tematika, amit ha úgy nyersen a kezünkbe
> veszünk, akkor az istenképromboló. Ehhez kell az a józanész-tudás, amit már
> hittanórán meg lehet tanítani a gyerekeknek, hogy a Szentírás az egy
> fejlődőben lévő sztori, aminek van egy vörös fonala. A fejlődés pedig tart
> az Ószövetségtől egészen az Újszövetség végéig, és mint minden történetben,
> ebben is vannak szakaszok, van benne fejlődés. És amikor egy ilyen torznak
> látszó istenképet látunk az Ószövetségben, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy
> a sztori azon pontján, annak az írónak, aki háromezer évvel ezelőtt ezt
> leírta, ilyen volt az istenképe, mert nem tudott másból kiindulni, de
> folytassuk az olvasást, ahogy az ember folytat egy sorozatot, mert van
> végkifejlet, aminek fényében visszanézek az elejére, és nem biztos, hogy
> mindent szó szerint kell vennem, ami az elején volt. Én ezt tartom a
> Szentlélek inspirációjának, nem a betűket, hanem a történetnek eme vörös
> fonalát, amit én úgy hívok, hogy az istenkép fejlődéstörténete. Nyilván nem
> az a helyzet, hogy Isten változott. Az ember istenképe változik. A szerzők
> istenképe változik, és Jézusban jön el a totális tisztasága és teljessége,
> mivel ő az Atyával egylényegű Fiú. Ránézünk, objektíven látjuk, hogy milyen
> az Isten, és ennek fényében nézünk rá arra az előzménysztorira, ahogy ez az
> egész kialakul.
>
> *– Aztán Jézus kötelekből ostort fon, és megtisztítja a templomot.*
> – Abszolút szeretetből. Minden egyes cselekedete, ami abban az adott
> helyzetben haragnak vagy keménységnek tűnik, igenis a szeretet
> megnyilvánulása.
>
> Jézus mindenki esetében megtalálja, hogy hogyan tudja a szeretetét
> kommunikálni.
>
> A házasságtörő nőt fel kellett emelnie, a gőgös farizeust vissza kellett
> húznia, mert ha neki azt mondta volna, hogy nincs gond, minden rendben,
> akkor csak még jobban elszáll a gőg lufijával, mert úgyis tudja magáról,
> hogy szuper, és még a Mester is ezt mondja. Neki azt kell mondani, hogy
> viperák fajzata, gyere vissza a földre. De a házasságtörőnek nem kellett
> azt mondani, hogy utolsó bűnös, ő ezt tudta, össze is volt törve, ezért őt
> fel kellett emelni. Döbbenetes ez a jézusi szeretet! Amikor felforgatja az
> asztalokat, Jézus azért haragszik meg, hogy üzlet lett belőle, hogy a pénz,
> a hatalom összefonódik a vallással. Érdekes, hogy az összes többire, amire
> mi ma azt szoktuk mondani, hogy az az igazán rossz, aki ilyen életet él
> stb., na, Jézus ezekről egy szót se szól.
>
> *– Gyakorlatilag görbe tükröt mutatsz ezekkel a mondatokkal a jelenlegi
> magyar egyháznak, hiszen pont így működünk.*
> – Pontosan így van! Én ezzel teljesen egyetértek. Tényleg meg kéne nézni,
> hogy a názáreti Jézus milyen helyzetekben vesztette el a türelmét, és mit
> kifogásolt ő igazán. És tényleg nem azt, amit mi ma nagyban kritizálni
> szoktunk. Azt hiszem, hogy
>
> van egy ilyen feje tetejére állása az egyházi életnek, amit – egyszerűen
> megint csak szeretettel, de – ki kell mondani, amire gondolni kell, ami
> mellett nem mehetünk el.
>
> *– Indítottál egy podcastet Kontemplatívok címmel a jelenlétről, a
> kontemplációról, az elcsendesedésről. A 21. század első negyedében, amikor
> közhelyszámba megy, hogy nincs idő a fájdalomra, rohan a világ, a
> fájdalomcsillapítók egymással versenyeznek, hogy hány perc alatt mulasztják
> el a fájdalmat, amikor figyelmünk szétforgácsolódott, mert egyszerre három
> képernyő között cikázik a szemünk, nem szélmalomharc indítani egy
> sorozatot, ami arról szól, hogy jelen lenni, elcsendesedni, visszatalálni
> magunkhoz? Honnan jött az ötlet?*
> – 2020 őszén, amikor még nyakig benne voltunk a Covidban, nem lehetett
> élőben lelkigyakorlatokat és előadásokat tartani, be voltunk zárkózva,
> ezért többen is rákaptak erre az online platformra. Én abban az időszakban
> külföldön voltam, éppen Rómában tanultam, és a tanulmányaim mellett jött a
> gondolat, hogy szeretnék egy ilyet elkezdeni. Igazából régóta érett már
> valami bennem, de az ötlet, hogy podcast és maga a cím, egy pillanat alatt
> jött, nem is voltak más opcióim. Azt láttam, hogy ez a műfaj mennyire
> egyszerű, mennyire könnyű, egy kis munka kell hozzá, meg egy jó mikrofon és
> kész. Emellett régóta érett bennem, hogy szeretnék egy saját felületet, ami
> a saját fórumom, saját platformon. Nagyon sok előadásom van fent, de azokat
> mind mások tették fel. Szerettem volna egy olyat, ami az én hangom az
> éterben, hogy átadhassam a témákat, amiket fontosnak tartok.
>
> *– És hogy érzed ennyi idő után: megérte?*
> – A podcast műfaja azért nyűgözött le, mert olyan, mint egy bensőséges
> beszélgetés. Retorikailag sem használom azokat az elemeket, amiket egy
> prédikációban, nem emelem fel a hangom, nem kiabálok, mert egészen más egy
> közönségnek beszélni, mint egyetlen mikrofonnak, és odaképzelni azt a
> néhány hallgatót. Van ennek egy bensőséges jellege, hogy te meg én
> beszélgetünk témákról, még akkor is, ha fizikailag csak én beszélek. Ez is
> vonzott, ez is tetszett nekem. Itt most nem az van, hogy nagy erővel
> megmondom az igazságot, hanem együtt elmélkedünk ezen az éjszakai dj-s
> rádióhangomon. Valakit már önmagában ez bevihet a szemlélődésbe, sőt az
> alvásba is, ami egyáltalán nem baj, hiszen ez a podcast másodlagos célja,
> ha valakinek erre van szüksége. Emellett egészen egyszerűen inspirálónak
> tartottam, hogy azokat a témákat, amiket én fontosnak tartok, átadjam az
> embereknek. Nem is annyira azt néztem, hogy a mai világnak milyen igényei
> vannak erre, mert természetesen óriásiak.
>
> *– Miből gondolod? Nekem úgy tűnik, hogy jól megvan a mai kor embere ezzel
> az állandó rohanással.*
> – Ezzel párhuzamosan mégis kínzó maga a rohanás. Szerintem van a rohanó
> világ, és van a rohanó világ miatti kielégületlensége az emberi lénynek,
> azaz hogy ez még mindig nem elég, és hogy stresszes, fáradt, boldogtalan
> vagyok. Erre mondom azt, hogy van egy implicit igény a jelenlét
> megtalálására.
>
> *– Ez a jelenlét a boldogságunkhoz kell?*
> – Abszolút. Én nem is annyira a kontemplatív imatechnikát tanítanám, hanem
> azt a látásmódot, hogy
>
> még ha rohansz is, még ha stresszes is vagy, akkor is belül hordozod a
> boldogság forrását.
>
> A kontemplatív létstílus nem azt jelenti, hogy legyünk introvertáltabbak,
> legyünk csendesebbek. Benne van, hogy a fizikai csend, a leállás segít, de
> úgy gondolom, hogy a kontemplatív szemléletű élet nem az, hogy mennyi
> percet vagyok fizikailag csendben, hogy mennyit meditálok vagy imádkozom.
> Ezek nagyon fontos eszközök, de
>
> a kontemplatív létmód célja az, hogy élem az életem, teszem a dolgom, és
> bármilyen munkavégzés, tevékenység, pihenés közepette vagyok, észlelem,
> érzékelem, hogy a forrás bennem van.
>
> Mi, keresztények erre rámondjuk, hogy a jelen pillanat nekünk megegyezik
> Isten jelenlétével. Jézus azt mondja, hogy maradjatok bennem. Én bennetek
> vagyok, az nem kérdés, de hogy ti bennem vagytok-e, az bizony kérdés. Ezt a
> megmaradást fogalmazhatnám úgy is, hogy megmaradni a jelen pillanatban,
> kevesebbet agyalni és gondolkodni. Arra jövök egyre jobban rá, hogy nekünk,
> embereknek, lehet, nem is a rohanás a legnagyobb nehézségünk, hanem az
> agyalás, a gondolkodás, ami 90%-ban haszontalan és ismétlődő, olyan, mint a
> Facebook hírfolyam – hány százaléka hasznos annak? Azért addiktív ez az
> eszköz is, mert ami eddig a fejemben zajlott, azt most látom a kezemben is,
> szóval az emberiséggel egyidős ez a haszontalan hírfolyam. A kontemplatív
> létstílus arról szól, hogy ezt lecsendesítsük. Azt a jézusi kifejezést,
> hogy térjetek meg, hogy változtassátok meg a gondolkodásmódotokat, nem csak
> úgy értelmezem, hogy gondolkodj máshogy, hanem hogy
>
> gondolkodj kevesebbet, ne gondolkodj akkor, amikor nem kell, mert a
> boldogtalanságunk 90%-a nem a helyzeteinkben vagy a fájdalmainkban van,
> hanem abban, hogy mit gondolunk róluk.
>
> Abszolút túlgondoljuk ezeket. Ha megpróbáljuk lecsendesíteni a bensőnket,
> akkor visszatérünk a középpontunkba, a jelenbe, tulajdonképpen a
> Szentháromság belső jelenlétébe. Nem kell, hogy így hívjam, de megegyezik
> vele. Itt van bennem a boldogság forrása, bármit is teszek, bármit is
> csinálok, ezt megtalálhatom, és figyelmes lehetek erre az erőforrásra.
> Jézus erre mondta, hogy az élő víz folyamai törnek elő belőlünk, ami soha
> nem apad el. Hát itt van, és ehhez az kell, hogy ne gondolkodjak és
> rohanjak annyit, és fizikailag is legyek csendben. A kontemplatív létmódban
> tehát nincs semmi speciális – ellenkezőleg, a keresztény alaphelyzet lenne
> igazából, amit ha felfedezünk, akkor onnan kiindulva minden helyreáll.
> Szerintem Jézus erre mondta, hogy keressétek Isten országát, és annak
> igazságát, és a többi majd megadatik nektek.
>
> *– Meglehetősen lázadó dolog arról beszélni, hogy nincs technika, egy
> olyan világban, ahol mindenki gyorsan elsajátítható technikákat keres. Hogy
> őrzöd meg a lelkesedésedet, hogy az árral szemben ússz tovább?*
> – Egyébként van benne technikai rész. Sokan szokták kérni, hogy mondjak
> gyakorlatokat, és akkor néha valamit behozok, leegyszerűsítve. A lélegzésre
> való koncentráció, a testtudatosság a legjobb kapu a lélekhez. Egyébként ez
> is a megtestesülés misztériuma: a saját testünkre való figyelem. Ebben
> semmi ezoterikus nincsen, ez az emberségünkhöz tartozó dolog, hogy ezen
> keresztül lépünk be a belső világunkba. Ezek gyakorlati dolgok, de mégsem
> technika, mert nem arról szól, hogy ügyes vagy-e vagy nem vagy ügyes, hanem
> ez sokkal inkább egy személyes dolog, egy kapcsolódás.
> A lelkesedést meg úgy találom meg, hogy amiket mondok a podcastben, annak
> legelső címzettje én vagyok. Ezeket magamnak mondom mindenekelőtt, mert
> nekem szükségem van rájuk, hogy életben maradjak, és megtaláljam a
> boldogságot. Ezért olyan témákat választok, amikről tudom, hogy nekem
> fontosak. Saját magamat tanítom ezzel, saját magamnak prédikálok, és úgy
> tűnik, hogy ezek a legjobb tanítások, amiket az ember magának mond. És erre
> szokták utána mondani, hogy atya, úgy beszéltél, mintha csak nekem szóltál
> volna. Hát mert magamnak mondtam, és mikor magunknak beszélünk, akkor ott
> megtalálunk valamilyen univerzális kapcsolódást mindenki felé, amikor nem
> kifelé beszélünk, hanem befelé. Azt is látom természetesen, hogy ezek a
> tanítások hogyan alakítják az emberek életét. Amikor valaki őszinte
> tanúságot tesz arról, hogy felfedezte az Isten jelentétét, abban látom a
> misszió lényegét, és ez is megtartja a lelkesedésemet. Azt érzékelem amúgy,
> hogy magyar nyelvterületen, keresztény közegben mintha ez egy hiánytéma
> lenne. Sokan azt gondolják, hogy nem lehet összekötni a jelentudatosságot,
> a most erejét a keresztény spiritualitással. Én azt mondom, hogy kezdettől
> fogva ezek együtt vannak, csak Avilai Teréz még nem így fejezi ki, de
> totálisan erről beszél, sőt még a misztikusok is. Lásd például János
> evangéliumában: „Maradjatok bennem!” Végül az is motivált, hogy úgy
> érzékeltem, hogy a keresztény platformokon mintha nem túl sokan lennénk
> azok, akik átadják ezeket a technikákat. Ez is hozzájön ahhoz, hogy ez így
> fontos.
>
> *– Még rengeteg kérdésem lenne, de ha mindet feltenném, könyvet írnánk.
> Szóval a zárókérdés következik: ha te püspök lennél, mi lenne az első
> intézkedésed?*
> – A papképzést gyökeresen átalakítanám.
>
> *– Hogyan?*
> – Sokkal több önismeret és spiritualitás kellene a kispapok képzésébe,
> valamint csoportmunka, illetve minden, ami ahhoz kell, hogy ők olyan
> emberek legyenek, akik belső istentapasztalattal és reális énképpel
> rendelkeznek. És ha így lesz, akkor nem kell nagy dolgokat csinálniuk
> papként – elég, ha megjelennek, és ellátják a feladatukat. Sugározni fogják
> azt, amiről az evangélium szól. A jelenlegi képzés mintha csak az agyra
> fókuszálna, az ismeretek átadására, ami biztos fontos, de maradhatnánk a
> 49%-nál. 51% pedig legyen a saját élettörténetem feldolgozása, a saját
> magammal való megbékélés, az istenképem megtisztítása, és a spirituális
> tapasztalatba való személyes eljutás. Aki így felszentelődik, annak nem
> kell nagy dolgokat tennie, hogy sugározzon maga körül. Ezt aztán
> kiterjeszteném a hitoktatók képzésére is, amennyiben püspökként ráhatásom
> lenne. A papok és a hitoktatók az isteni nagykövetek, de mennyiszer
> kiderül, hogy szegények sokszor nagyon messze lehetnek az igaz Istentől,
> mondjuk az istenképük feldolgozatlansága miatt, mégis ők közvetítik, ők
> vannak hatással az emberekre. És ha az ő istenképük, kontemplatív
> látásmódjuk, belső tapasztalatuk egy szolid, rendben lévő valami lenne,
> akkor szerintem globálisan elindulna az egyház egy nagyobb változás
> irányába. Ezért szerintem itt kell indítani. Ha az egyháztól bármilyen
> strukturális változást várunk, akkor az itt kezdődik, a gyökereknél. Ennek
> meglenne a következménye: az egyház a struktúrájában kezdene változni. A
> nők szerepe, a laikusok szerepe nem leértékelt lenne, hanem integráns része
> az egésznek, mert tulajdonképpen ez is visszamegy az istenképre, hogy én
> mit gondolok a másikról. Szóval azokat képezni, akik másokat képeznek –
> nekem püspökként ez lenne a prioritás.
>
> *(A Kontemplatívok Podcast a YouTube-on és Spotify-on is elérhető.)*
>
>
> *https://youtu.be/9wcV9JQ2588?si=gJ7I_HDOCCBlpIHd
> <https://youtu.be/9wcV9JQ2588?si=gJ7I_HDOCCBlpIHd>*
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240601/688e0b96/attachment.html>