[Grem] BÉRI LÁSZLÓ RENÁTÓ atya: AMIT MONDOK, ANNAK LEGELSŐ CÍMZETTJE ÉN VAGYOK

[Rita Kunsay-Sipos]

https://szemlelek.net/beri-laszlo-renato-amit-mondok-annak-a-legelso-cimzettje-en-vagyok/

BÉRI LÁSZLÓ RENÁTÓ: AMIT MONDOK, ANNAK LEGELSŐ CÍMZETTJE ÉN VAGYOK
Írta:
 Hodász András <https://szemlelek.net/author/andras/>
 -
 2023.05.09.
Renátó atyát nem kell bemutatnunk: előadásait, podcastjeit ezrek
hallgatják, lelkinapok és táborok népszerű vendége. Életéről, hitéről,
tanításáról kérdeztük, és arról, hogy hogyan került a karmelita rend
kötelékéből a Kaposvári Egyházmegye egyik plébániájára.

*– Népszerű előadó vagy, az ország legismertebb karmelita szerzetese, és
most a hírek szerint mégis valahol a határ közelében vagy plébános. Mi
történt?*
– Köszönöm a felminősítést, mert – mondhatnám, hogy hála a Jóistennek, de –
plébános nem vagyok: kisegítő lelkészként szolgálok. Aki ismeri a katolikus
hierarchiát, az tudja, hogy ez a hierarchia legalja, és én ezzel jelen
pillanatban tökéletesen elégedett vagyok. Azt hiszem, a történetből annyi
mindenképp elmondható, hogy 2021 novemberében kényszerűen el kellett
hagynom a karmelita rendet.

*– Ez azt jelenti, hogy nem te szeretted volna elhagyni?*
– A közösségi körülmények hatására kellett eljönnöm, nem egészen saját
döntésből, bár a végső szót nekem kellett kimondanom. Így kerültem
Homokkomáromba, Nagykanizsa mellé. Azért oda, mert ott van a Nyolc
Boldogság Közösség, akikkel én már hosszú évek óta jóban vagyok, és mivel a
karmelita rend elhagyása után nem nagyon volt hova mennem, ezért őket
kérdeztem, hogy befogadnának-e egy időre. Aztán egy nagyon érdekes véletlen
folytán a kaposvári püspök atya, Varga László meghallotta, hogy az ő
egyházmegyéjében vagyok, és örömmel felajánlotta, hogy felvesz, és kisegítő
lelkészként Homokkomáromba helyez, hogy ott a rendem elhagyásának
nehézségeit túl tudjam élni, talpra tudjak állni, újra tudjak kezdeni.
Ezért alakult végül így. Nagyon sokat segített nekem az elmúlt másfél évben
a falusi csend, a nővérek, és a Nyolc Boldogság Közösség szeretete és
befogadása, Püspök atya támogatása, a nagykanizsai Jézus Szíve Plébánia
plébánosának és káplánjának támogatása, akikhez én egyébként jogilag
tartozom, meg ahova bejárok misézni most is, hetente kétszer. Az elmúlt
időszak nagyon sokat segített abban, hogy lezárjam az életemnek egy
bizonyos szakaszát, és neki tudjak lendülni annak, ami most előttem áll.

*– Azért elég éles váltás a szerzetesi közösség után egy plébánia. Hogy
élted ezt meg?*
– Eleinte elég volt nekem, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem érnek
fájdalmak, ahol nem ér bántalmazás. A plébániát úgy éltem meg, mint egy
menekültszállást, ahova egy háború sújtotta országból eljövök, és örülök,
hogy nem lőnek, és nem nézem, hogy mennyire komfortosak a körülmények, mert
egyelőre örülök, hogy élek. Most, másfél év után már egyre kimondottabban
érzem, hogy ez a plébániai közeg talán nem mindenben az én világom.
Igazából megvallva sosem volt a lelkipásztorkodás közel a szívemhez.
Szerzetesként pappá szenteltek, az egy dolog. Nem is volt ez soha
ellenemre, de ha visszanézek, akkor én szerzetesként is minimális
lelkipásztori munkát láttam el – lehetett volna többet, de én magam sosem
akartam. Most meg érzek egy kis nehézséget, hogy jobban a lelkipásztori
dolgokról szól az életem. Tehát nagyon nagy váltás volt: a túléléshez, az
újjászületéshez paradicsomi állapot és maga a tökéletesség, a hosszú táv
kapcsán viszont van bennem egy útkeresés. Érdekes, hogy a noviciátusban a
Renátó nevet választottam – amit aztán felvettem a személyi igazolványomba
is –, ugyanis újjászületettet jelent: most is egy újjászületési folyamatban
vagyok benne, valahol a szülőcsatorna közepén.

*– Ahogy te is mondtad, hogy nem annyira lelkipásztori, klasszikus
plébánosi szolgálat a tiéd, úgy én is azt tapasztalom, hogy ha mondjuk
beírom a nevedet a Youtube-ra, akkor rengeteg előadást dob fel, ahol nagy
termekben, sok ember előtt beszélsz. Téged szeretnek! Szeretnek hallgatni,
mondhatni sztárelőadó vagy. Korábban is hallgattam tőled sok mindent, és ha
meg kellene fogalmazni, hogy mi jellemző rád előadóként, a formabontó
megfogalmazásokat emelném ki. Vannak nagyon jó témáid, és a témáiddal
kapcsolatban nagyon meghökkentő mondatokat tudsz mondani. Miért szereted
ezeket? Sok pap úgy ad elő, hogy szinte szó szerint a katekizmust ismétlik.
Tőled meg nem ezt halljuk. Direkt keresed a botrányt?*
– Nagyon jó kérdés, mert igazából az, hogy én úgy fogalmazok meg dolgokat,
ahogy, az sohasem volt tudatos döntés a részemről, sohasem volt egy
kommunikációs stratégia tudatos választása. Sokkal inkább valami olyasmi
ez, ami abszolút én vagyok, ami nagyon belülről jön.

Sosem féltem attól, hogy sajátos módon közelítsek meg bizonyos keresztény,
teológiai vagy spiritualitásbeli témákat.

Bár egyébként én az élet több területén nem tartom magam egy túlságosan
bátor embernek, ezen a területen soha nem volt bennem aggály.

*– Sosem lett ebből baj? Nem kerültél emiatt az inkvizíció látókörébe?*
– Dehogynem.

*– Fel is jelentettek az elöljáródnál?*
– Ezek megtörténtek már, ezeken részben túl vagyok, részben most is zajló
folyamatok. Tudom, hogy vannak személyek, akik nagyon konkrétan ellene
vannak annak a látásmódnak, amit én képviselek. Azt gondolják, hogy ezzel a
látásmóddal rosszat teszek az embereknek, felkavarom a lelkivilágukat,
megbotránkoztatom őket, eltávolítom őket az igaz hittől vagy az igaz
Istentől. Kezdetben nagyon fájt, hogy miért nincs közvetlen kommunikáció,
miért nem keresnek meg és ülnek le velem egy kávé vagy sör mellé
megbeszélni a nézetkülönbségeinket, düh és személyeskedés nélkül.

*– Nem kerestek meg a kritikusaid?*
– Egyetlen egy ilyen beszélgetésem volt valakivel, aki nagyon ellene van
annak, amit csinálok. Egy lelkigyakorlat szerveződött volna, amire ez az
illető azt mondta, hogy ha engem hívnak meg előadónak, akkor ő közbe fog
lépni. A lelkigyakorlat szervezője megkért minket, hogy üljünk le, és
beszélgessünk erről, de sajnos ez nem sok gyümölcsöt hozott, mert éreztem,
hogy ő nem elvekkel háborúzik, és nem is ellenem háborúzik, hanem egy másik
háborúja van, valószínűleg önmagával. Én ebben nem tudok kardot rántani, és
nem is kell, mert nem teológiai elvek voltak a beszélgetés központjában,
hanem ennél sokkal mélyebb kérdések.

*– Milyen mélyebb kérdések lehetnek a teológiai elveknél?*
– Szerintem az az ősi félelem, hogy az ember legjobban attól fél, hogy
elveszíti, amit eddig biztosnak gondolt.

A bizonytalanságtól való félelem, kikerülni a komfortzónából, elméleti,
teológiai vagy bármilyen komfortzónából, megnyílni arra, hogy
megváltoztassam a gondolataimat valamiről, elismerni, hogy nem mindenben
gondolkodtam eddig jól. Ez az ember legnagyobb félelme és szorongása.

Főleg azoknak, akik mondjuk sokat tanultak, akiknek sok teológia van a
fejében, nekik még nagyobb a kísértésük, hogy azt gondolják, ők tudják
ezeket a témákat, és ha éri őket egy olyan hatás, egy olyan megközelítési
mód, ami felkavarja az eddig biztosnak gondolt elképzelésüket, akkor ott
két út nyílhat. Az egyik, hogy elgondolkodnak ezen, befogadják, és
alázattal felülírják a gondolataikat, ha úgy érzik, hogy ez a helyes. A
másik az agresszió. Ha ugyanis nem akarnak változni, ha nem akarják
felülírni a gondolataikat, de mégis valahol a gyomrukban érzik, hogy
felkavartak mindent, amit eddig igaznak gondoltak, és nem vállalják az
ezzel való szembesülés feszültségét, akkor össze kell törni azt a tükröt,
ami szembesítette őket önmagukkal. Ilyenkor jön a spirituális vagy a
verbális agresszió.

*– A katolikus egyház a külső szemlélő számára elsősorban dogmákból áll.
Nem véletlenül használtam az inkvizíció szót az előbb. Hogyan lehet ebben a
közegben nyitottnak lenni új felfedezésekre, megfogalmazásokra, és arra,
hogy hagyjuk változni a véleményünket?*
– Itt van egy szintváltás, ami nekem nagyon fontos a tanításomban, meg
szerintem ez a kereszténység szívénél is ott van, hogy az elménkből
lemegyünk a szívünkbe. Elméleti tudásból megyünk a tapasztalat világába.
Az, hogy csak az a fontos, hogy betartsuk a törvényt, a szabályokat, és
higgyük a dogmákat, továbbra is csupán az elme munkája lehet, és csupán egy
elméleti jellegű tevékenység. Elhinni egy dogmát, ahhoz körülbelül
ugyanannyi kell, mint hogy én a csillagászoknak elhiggyem, hogy az
univerzum 13,8 milliárd éves. Van egy tétel, amit nem tudok bizonyítani,
csak mások mondták, akik nekem hitelesek, ezért elhiszem. A katolikus
dogmákhoz is lehet így hozzáállni, mert van egy dogma, én azt nem tudom
bebizonyítani, de mások azt mondták, hogy higgyem el, ezért odateszem az
ikszemet a kockába, hogy én ezt hiszem. De ha ez csupán az elmémben van,
akkor nem fog tőle az életem átalakulni. A következő lépés, hogy bár helyes
dogmatikai információk vannak a fejemben, azoknak le kell szállniuk a
szívembe, azaz át kell írni tapasztalattá.
Tapasztalatból tudni, hogy Isten Szentháromság, ég és föld ahhoz képest,
hogy a hitvallásban elmondom. Elméleti tételeket hinni, és tartani hozzá
magam tapasztalat nélkül – az egy boldogtalan kereszténység. Ezek a
keresztények csodálkoznak, hogy nem más az életük a nem hívőkhöz képest,
sőt a nem hívők miért körözik le őket sok dologban. Ők csupán fejben hívők,
és persze a fejből megélt hit előnye, hogy tökéletesen biztonságos:
megkímélhetem magam a sötét oldalammal való szembenézéstől, megkímélhetem
magam az önismereti munkától, mindentől megkímélhetem magam, mert csupán
annyi a dolgom, hogy elméletileg tudnom kell, mi az, ami fekete, mi az, ami
fehér, ki van kint, ki van bent, mi igaz, mi nem. Az ilyen hit megvéd a
változástól, a szembenézéstől – mindentől megvéd és ezért népszerű.
Egyébként ez nem új dolog, már az írástudók és a farizeusok is így éltek.
Jézus mind a kettőre azt mondja, hogy ha nem múljátok felül őket, nem
mentek be a mennyek országába, mivel a mennyország az nem csupán a halálunk
után ránk váró világ, hanem az a belső jelenlét, amit Jézus úgy mond, hogy
én bennetek vagyok, ez a mennyek országa. Nem tudjuk a szív világát, a
tapasztalat világát megközelíteni, ha nem múljuk felül az
elmevallásosságot, a dogmatikai fekete-fehér gondolkodást, és a csinálós
vallásosságot. Az elmevallásosság nemcsak magamtól véd meg, hanem a másik
embertől, a meghitt kapcsolódástól is. Ugyanis nem kell szembenéznem azzal,
aki nem úgy gondolkodik, mint én, mert az elveim alapján azt mondhatom,
hogy ő a pálya szélén, kívül van, nem jöhet be és kész. De ami a
legszörnyűbb: megvéd a szerető Istennel való kapcsolattól is, mert ezzel a
szerető Istennel, amennyire boldogító együtt élni, olyannyira felkavaró is,
mert ő még a saját maga által kreált határait is átlépi. Mindent átlép,
mindent felhasznál, ha kell, hogy közvetítse a szeretetét és a jelenlétét.
Ez is sarkos megfogalmazásnak tűnhet, de vállalom: Istennek fontosabb, hogy
kapcsolódjon a teremtményeihez, mint hogy a teremtményei milyen
kódrendszernek hívják ezt a kapcsolatot. Mondhatnám azt is, hogy Istennek
fontosabb a szeretet, mint az igazság. Igazság alatt egy bizonyos kód- és
szimbólumrendszert értünk annak leírására, hogy mi van Isten és ember
között. Én továbbra is a keresztény kódrendszert tartom az enyémnek, és azt
tartom igaznak, de nálam nem kizárja az összes többit, hanem valahogy
magába integrálja, mert Istennek végső soron az a legfontosabb, hogy
kapcsolódni tudjon hozzánk, és ennek érdekében mindent felhasznál. És nem
csak kapcsolódni akar, hanem azt akarja, hogy ez a kapcsolat vele
fejlődjön, és ez néha kiborítóan nehéz. Azt szoktam mondani, hogy Isten
énekelhetné nekünk, hogy „énmellettem elaludni nem lehet”, mert állandó
kihívások vannak benne: ami tegnap működött, ma már, lehet, nem működik.

Ez olyan, mint egy szeretetkapcsolat ember és ember között. Szakaszok
vannak, fejlődés van. Aki nem vállalja ezt a fejlődést, mert a fejlődés
szembesíti a saját sötét oldalával, annak könnyű menekülési útvonal az
elméleti vallásosság. Ennél viszont a vallástalan bűnös élet is jobb,

mert Jézus azt mondta, hogy az utcanők és a vámosok megelőznek benneteket a
mennyek országában. Ők legalább nem menekülnek a dogmatizmus elméleti
világába, ezért lehet, hogy jobban a szívüknél vannak, mert teljesen össze
van törve az életük, még ha nem is tudnak róla. Akkor ezen a résen, ezen a
törésen keresztül Isten sokkal könnyebben eléri az utcanőt és a vámost,
mint a farizeust vagy az írástudót. Ez azért megint egy evangéliumi dolog,
azt gondolom.

*– Mindaz, amit mondtál, elvezet minket a másik kedvenc témádhoz, az
istenképhez. Rengeteg előadásod van a neten erről. Azt mondod, hogy sokan
nem tudnak bensőséges kapcsolatban lenni Istennel, mert egy hideg,
ítélkező, távolságtartó Istennel nem lehet bensőséges kapcsolatba kerülni.
Az jött fel bennem most kérdésként, hogy hogyan látod, miért ment ennyire
félre az istenképünk, hol rontottuk el, vagy a világ hol rontott el minket?
Miért ilyen rossz az istenképünk?*
– Röviden ezt nehéz megfogalmazni. Az érzelmi jellegű istenkép alapja az
embernek a saját szüleivel megélt kapcsolata, illetve mindazok, akik a
gyermekkorban közel álltak hozzá. Ezek tudják befolyásolni leginkább a
gyermek istenképének negativitását, pozitivitását, ez általában mindenkiben
keveredik. Azt hiszem, hogy itt van a dolog elrontva, de nem is csak egy
pontban. Az ember törékeny, és ez a törékenység az emberiséggel egyidős.
Nem szeretem azt a kifejezést, hogy bűnös emberi lény. A törékenységből
fakad, hogy a szeretetet nem ott keresem, ahol van, és akkor ez lehet a bűn
definíciója. A Teremtés könyve szerint kezdettől fogva így van. És most ne
menjünk bele abba, hogy a gyümölcs megevése előtt vagy után, hiszen volt az
emberiségnek egy nem törékeny időszaka – ez a történet szerintem nem arról
szól, hogy mi volt akkor, hanem hogy mi a jelen. Az a jelen, hogy az emberi
lény ilyen: törékenyek vagyunk, és kívül keressük azt, amit belül kéne
keresnünk, mert nem találjuk a forrást, és kiűzetve érezzük magunkat az
édenkertből, ami a belső világunk, és azt érezzük, hogy kívül vagyunk
rajta. Ami egyébként a legnagyobb illúzió, mert nem vagyunk kívül rajta,
hanem a kezdettől fogva benne vagyunk, csak elhittük, hogy kívül vagyunk. A
gonosz lelkek megpróbálják elhitetni velünk, hogy szeparálva vagyunk az
édenkertünktől, Isten jelenlététől. Soha nem voltunk szeparálva tőle, csak
azt hittük, hogy szeparálva vagyunk tőle. Az ébredés az, hogy visszatérünk
abba, amiben mindig is voltunk. Avilai Teréznél a belső várkastély nem az,
hogy beköltözöl, hanem hogy rájössz, hogy mindig is benne voltál, kezdettől
fogva, a Szentháromság kezdettől fogva benned van, csak eddig azt hitted,
hogy nincs. Mivel az emberi lény ezt a belső teljességet nem belül keresi,
hanem kívül, emiatt törékenyek vagyunk, és ez a törékenység megnyilvánul az
apai és anyai szeretet törékenységében, és ez formálja az emberi lény
istenképét leginkább, ezt hozzuk magunkkal, és ez a küzdelem az
emberiséggel egyidős. Ehhez még hozzájön, hogy azok, akik tanítanak,
sokszor már egy sérült apa-anya kapcsolatból jönnek, és negatívabb jellegű
istenképpel rendelkeznek. Az a teológia, amit megalkotnak, az a
szöveghasználat, akár egy prédikáció, amit alkalmaznak, ezt tudja csak
tükrözni, mivel nem tudunk olyat továbbadni, amink nincs. Abban pedig meg
fog nyilvánulni az értelmi jellegű istenkép negativitása. Hadd mondjak egy
példát! Az én előadásaimból például a legtöbben nehezen nyelik le, hogy az
isteni szeretet ingyenes, semmit sem kell tenni érte, és Jézus sem azért
halt meg, hogy kifizesse értünk a szeretet árát a kereszten. Ha így lenne,
akkor én most abbahagynám a kereszténységet, mert akkor ez egy horror Atya.
Mert milyen Atya az, aki a fiának halála árán mondja azt, hogy akkor én
most megbocsátok, és szeretem az emberiséget? Szerintem ez egy borzadályos
istenkép. Viszont azoknak, akiknek kevés tapasztalatuk van az ingyenes
emberi szeretetről, kevés tapasztalatuk van az olyan elfogadottságról, hogy
gyermekkorukban a feltétel nélküli szeretet óceánjában úszhattak legalább
valameddig – és ez nem azt jelenti, hogy a szülők ne mondták volna azt
egyes tetteikre, hogy nem jó, de a személyük, a lényük, a személyiségük
magja totálisan szeretve volt –, azoknak ez elfogadható istenkép lehet. Ez
az, ami miatt nekem az ingyenesen szerető istenképpel rendelkezni szintén
nem érdem, hanem hozom magammal, és megértem, hogy akinek nem ilyen
istenképe van, aki nem tud mit kezdeni az ingyenességgel, mert az egész
életében családtagjainak, szüleinek kellett megfelelnie, fizetnie kellett,
jónak kellett lennie ahhoz, hogy megkapja a szeretetet, az persze, hogy
Isten képére ezt fogja rávetíteni. És ha egy ilyen embernek azt mondjuk,
hogy Isten szeretete ingyenes, az a legnagyobb fenyegetés számára, ráadásul
befogadhatatlan, nem tud szembenézni vele, hacsak el nem kezd egy olyan
utat, ahol a régi istenképe összetörik, feldolgozza a szüleivel való
kapcsolatát, megnyílik egy teljesen új Istenre, és egy új önismereti úton
elkezd járni. Akkor nagyon is meg tud nyílni – de a kettő közt ott a halál,
ott a spirituális meghalás, ott a sötét éjszaka, a sivatag, a krízis.
Szerintem ez az emberiséggel egyidős nehézség.

*– Viszont van Biblia és van egyház, kétezer éve tanítunk. Mégsem állította
ez helyre az istenképünket? Hogyan van ez?*
– Ha az Ószövetséget az ember a kezébe veszi, és mögé nézés nélkül, és jó
spirituális kulcsok nélkül olvassa, akkor csak sérül az istenképe. Sok
keresztény azt mondja, hogy nem tud mit kezdeni az Ószövetséggel, és X atya
erre azt mondja neki, hogy ne tessék ezt olvasni, mert mi keresztények
vagyunk, elég nekünk az Újszövetség, de tudjuk, hogy az sosem volt az
egyház véleménye, hogy ki kell dobni az Ószövetséget, mert integráns része
az egésznek. Viszont az Ószövetség tele van olyan képekkel, amikre ha most
ránézünk, egy véghetetlenül kétarcú, ijesztő Istent prezentálnak, aki azt
mondja konkrétan, hogy ha jó vagy, akkor megáldalak, ha rossz vagy, akkor
megátkozlak. És ez rengetegszer fordul elő a Ószövetség lapjain. Persze
rengeteg olyan gyöngyszem is van az Ószövetségben, ami már előrevetíti az
Újszövetség tisztaságát: Énekek éneke, Ozeás jegyesi története, és a többi.
Döbbenetesen sok a tiszta szeretetre utaló jel, de attól még van az
Ószövetségben egy nagyon nagy tematika, amit ha úgy nyersen a kezünkbe
veszünk, akkor az istenképromboló. Ehhez kell az a józanész-tudás, amit már
hittanórán meg lehet tanítani a gyerekeknek, hogy a Szentírás az egy
fejlődőben lévő sztori, aminek van egy vörös fonala. A fejlődés pedig tart
az Ószövetségtől egészen az Újszövetség végéig, és mint minden történetben,
ebben is vannak szakaszok, van benne fejlődés. És amikor egy ilyen torznak
látszó istenképet látunk az Ószövetségben, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy
a sztori azon pontján, annak az írónak, aki háromezer évvel ezelőtt ezt
leírta, ilyen volt az istenképe, mert nem tudott másból kiindulni, de
folytassuk az olvasást, ahogy az ember folytat egy sorozatot, mert van
végkifejlet, aminek fényében visszanézek az elejére, és nem biztos, hogy
mindent szó szerint kell vennem, ami az elején volt. Én ezt tartom a
Szentlélek inspirációjának, nem a betűket, hanem a történetnek eme vörös
fonalát, amit én úgy hívok, hogy az istenkép fejlődéstörténete. Nyilván nem
az a helyzet, hogy Isten változott. Az ember istenképe változik. A szerzők
istenképe változik, és Jézusban jön el a totális tisztasága és teljessége,
mivel ő az Atyával egylényegű Fiú. Ránézünk, objektíven látjuk, hogy milyen
az Isten, és ennek fényében nézünk rá arra az előzménysztorira, ahogy ez az
egész kialakul.

*– Aztán Jézus kötelekből ostort fon, és megtisztítja a templomot.*
– Abszolút szeretetből. Minden egyes cselekedete, ami abban az adott
helyzetben haragnak vagy keménységnek tűnik, igenis a szeretet
megnyilvánulása.

Jézus mindenki esetében megtalálja, hogy hogyan tudja a szeretetét
kommunikálni.

A házasságtörő nőt fel kellett emelnie, a gőgös farizeust vissza kellett
húznia, mert ha neki azt mondta volna, hogy nincs gond, minden rendben,
akkor csak még jobban elszáll a gőg lufijával, mert úgyis tudja magáról,
hogy szuper, és még a Mester is ezt mondja. Neki azt kell mondani, hogy
viperák fajzata, gyere vissza a földre. De a házasságtörőnek nem kellett
azt mondani, hogy utolsó bűnös, ő ezt tudta, össze is volt törve, ezért őt
fel kellett emelni. Döbbenetes ez a jézusi szeretet! Amikor felforgatja az
asztalokat, Jézus azért haragszik meg, hogy üzlet lett belőle, hogy a pénz,
a hatalom összefonódik a vallással. Érdekes, hogy az összes többire, amire
mi ma azt szoktuk mondani, hogy az az igazán rossz, aki ilyen életet él
stb., na, Jézus ezekről egy szót se szól.

*– Gyakorlatilag görbe tükröt mutatsz ezekkel a mondatokkal a jelenlegi
magyar egyháznak, hiszen pont így működünk.*
– Pontosan így van! Én ezzel teljesen egyetértek. Tényleg meg kéne nézni,
hogy a názáreti Jézus milyen helyzetekben vesztette el a türelmét, és mit
kifogásolt ő igazán. És tényleg nem azt, amit mi ma nagyban kritizálni
szoktunk. Azt hiszem, hogy

van egy ilyen feje tetejére állása az egyházi életnek, amit – egyszerűen
megint csak szeretettel, de – ki kell mondani, amire gondolni kell, ami
mellett nem mehetünk el.

*– Indítottál egy podcastet Kontemplatívok címmel a jelenlétről, a
kontemplációról, az elcsendesedésről. A 21. század első negyedében, amikor
közhelyszámba megy, hogy nincs idő a fájdalomra, rohan a világ, a
fájdalomcsillapítók egymással versenyeznek, hogy hány perc alatt mulasztják
el a fájdalmat, amikor figyelmünk szétforgácsolódott, mert egyszerre három
képernyő között cikázik a szemünk, nem szélmalomharc indítani egy
sorozatot, ami arról szól, hogy jelen lenni, elcsendesedni, visszatalálni
magunkhoz? Honnan jött az ötlet?*
– 2020 őszén, amikor még nyakig benne voltunk a Covidban, nem lehetett
élőben lelkigyakorlatokat és előadásokat tartani, be voltunk zárkózva,
ezért többen is rákaptak erre az online platformra. Én abban az időszakban
külföldön voltam, éppen Rómában tanultam, és a tanulmányaim mellett jött a
gondolat, hogy szeretnék egy ilyet elkezdeni. Igazából régóta érett már
valami bennem, de az ötlet, hogy podcast és maga a cím, egy pillanat alatt
jött, nem is voltak más opcióim. Azt láttam, hogy ez a műfaj mennyire
egyszerű, mennyire könnyű, egy kis munka kell hozzá, meg egy jó mikrofon és
kész. Emellett régóta érett bennem, hogy szeretnék egy saját felületet, ami
a saját fórumom, saját platformon. Nagyon sok előadásom van fent, de azokat
mind mások tették fel. Szerettem volna egy olyat, ami az én hangom az
éterben, hogy átadhassam a témákat, amiket fontosnak tartok.

*– És hogy érzed ennyi idő után: megérte?*
– A podcast műfaja azért nyűgözött le, mert olyan, mint egy bensőséges
beszélgetés. Retorikailag sem használom azokat az elemeket, amiket egy
prédikációban, nem emelem fel a hangom, nem kiabálok, mert egészen más egy
közönségnek beszélni, mint egyetlen mikrofonnak, és odaképzelni azt a
néhány hallgatót. Van ennek egy bensőséges jellege, hogy te meg én
beszélgetünk témákról, még akkor is, ha fizikailag csak én beszélek. Ez is
vonzott, ez is tetszett nekem. Itt most nem az van, hogy nagy erővel
megmondom az igazságot, hanem együtt elmélkedünk ezen az éjszakai dj-s
rádióhangomon. Valakit már önmagában ez bevihet a szemlélődésbe, sőt az
alvásba is, ami egyáltalán nem baj, hiszen ez a podcast másodlagos célja,
ha valakinek erre van szüksége. Emellett egészen egyszerűen inspirálónak
tartottam, hogy azokat a témákat, amiket én fontosnak tartok, átadjam az
embereknek. Nem is annyira azt néztem, hogy a mai világnak milyen igényei
vannak erre, mert természetesen óriásiak.

*– Miből gondolod? Nekem úgy tűnik, hogy jól megvan a mai kor embere ezzel
az állandó rohanással.*
– Ezzel párhuzamosan mégis kínzó maga a rohanás. Szerintem van a rohanó
világ, és van a rohanó világ miatti kielégületlensége az emberi lénynek,
azaz hogy ez még mindig nem elég, és hogy stresszes, fáradt, boldogtalan
vagyok. Erre mondom azt, hogy van egy implicit igény a jelenlét
megtalálására.

*– Ez a jelenlét a boldogságunkhoz kell?*
– Abszolút. Én nem is annyira a kontemplatív imatechnikát tanítanám, hanem
azt a látásmódot, hogy

még ha rohansz is, még ha stresszes is vagy, akkor is belül hordozod a
boldogság forrását.

A kontemplatív létstílus nem azt jelenti, hogy legyünk introvertáltabbak,
legyünk csendesebbek. Benne van, hogy a fizikai csend, a leállás segít, de
úgy gondolom, hogy a kontemplatív szemléletű élet nem az, hogy mennyi
percet vagyok fizikailag csendben, hogy mennyit meditálok vagy imádkozom.
Ezek nagyon fontos eszközök, de

a kontemplatív létmód célja az, hogy élem az életem, teszem a dolgom, és
bármilyen munkavégzés, tevékenység, pihenés közepette vagyok, észlelem,
érzékelem, hogy a forrás bennem van.

Mi, keresztények erre rámondjuk, hogy a jelen pillanat nekünk megegyezik
Isten jelenlétével. Jézus azt mondja, hogy maradjatok bennem. Én bennetek
vagyok, az nem kérdés, de hogy ti bennem vagytok-e, az bizony kérdés. Ezt a
megmaradást fogalmazhatnám úgy is, hogy megmaradni a jelen pillanatban,
kevesebbet agyalni és gondolkodni. Arra jövök egyre jobban rá, hogy nekünk,
embereknek, lehet, nem is a rohanás a legnagyobb nehézségünk, hanem az
agyalás, a gondolkodás, ami 90%-ban haszontalan és ismétlődő, olyan, mint a
Facebook hírfolyam – hány százaléka hasznos annak? Azért addiktív ez az
eszköz is, mert ami eddig a fejemben zajlott, azt most látom a kezemben is,
szóval az emberiséggel egyidős ez a haszontalan hírfolyam. A kontemplatív
létstílus arról szól, hogy ezt lecsendesítsük. Azt a jézusi kifejezést,
hogy térjetek meg, hogy változtassátok meg a gondolkodásmódotokat, nem csak
úgy értelmezem, hogy gondolkodj máshogy, hanem hogy

gondolkodj kevesebbet, ne gondolkodj akkor, amikor nem kell, mert a
boldogtalanságunk 90%-a nem a helyzeteinkben vagy a fájdalmainkban van,
hanem abban, hogy mit gondolunk róluk.

Abszolút túlgondoljuk ezeket. Ha megpróbáljuk lecsendesíteni a bensőnket,
akkor visszatérünk a középpontunkba, a jelenbe, tulajdonképpen a
Szentháromság belső jelenlétébe. Nem kell, hogy így hívjam, de megegyezik
vele. Itt van bennem a boldogság forrása, bármit is teszek, bármit is
csinálok, ezt megtalálhatom, és figyelmes lehetek erre az erőforrásra.
Jézus erre mondta, hogy az élő víz folyamai törnek elő belőlünk, ami soha
nem apad el. Hát itt van, és ehhez az kell, hogy ne gondolkodjak és
rohanjak annyit, és fizikailag is legyek csendben. A kontemplatív létmódban
tehát nincs semmi speciális – ellenkezőleg, a keresztény alaphelyzet lenne
igazából, amit ha felfedezünk, akkor onnan kiindulva minden helyreáll.
Szerintem Jézus erre mondta, hogy keressétek Isten országát, és annak
igazságát, és a többi majd megadatik nektek.

*– Meglehetősen lázadó dolog arról beszélni, hogy nincs technika, egy olyan
világban, ahol mindenki gyorsan elsajátítható technikákat keres. Hogy őrzöd
meg a lelkesedésedet, hogy az árral szemben ússz tovább?*
– Egyébként van benne technikai rész. Sokan szokták kérni, hogy mondjak
gyakorlatokat, és akkor néha valamit behozok, leegyszerűsítve. A lélegzésre
való koncentráció, a testtudatosság a legjobb kapu a lélekhez. Egyébként ez
is a megtestesülés misztériuma: a saját testünkre való figyelem. Ebben
semmi ezoterikus nincsen, ez az emberségünkhöz tartozó dolog, hogy ezen
keresztül lépünk be a belső világunkba. Ezek gyakorlati dolgok, de mégsem
technika, mert nem arról szól, hogy ügyes vagy-e vagy nem vagy ügyes, hanem
ez sokkal inkább egy személyes dolog, egy kapcsolódás.
A lelkesedést meg úgy találom meg, hogy amiket mondok a podcastben, annak
legelső címzettje én vagyok. Ezeket magamnak mondom mindenekelőtt, mert
nekem szükségem van rájuk, hogy életben maradjak, és megtaláljam a
boldogságot. Ezért olyan témákat választok, amikről tudom, hogy nekem
fontosak. Saját magamat tanítom ezzel, saját magamnak prédikálok, és úgy
tűnik, hogy ezek a legjobb tanítások, amiket az ember magának mond. És erre
szokták utána mondani, hogy atya, úgy beszéltél, mintha csak nekem szóltál
volna. Hát mert magamnak mondtam, és mikor magunknak beszélünk, akkor ott
megtalálunk valamilyen univerzális kapcsolódást mindenki felé, amikor nem
kifelé beszélünk, hanem befelé. Azt is látom természetesen, hogy ezek a
tanítások hogyan alakítják az emberek életét. Amikor valaki őszinte
tanúságot tesz arról, hogy felfedezte az Isten jelentétét, abban látom a
misszió lényegét, és ez is megtartja a lelkesedésemet. Azt érzékelem amúgy,
hogy magyar nyelvterületen, keresztény közegben mintha ez egy hiánytéma
lenne. Sokan azt gondolják, hogy nem lehet összekötni a jelentudatosságot,
a most erejét a keresztény spiritualitással. Én azt mondom, hogy kezdettől
fogva ezek együtt vannak, csak Avilai Teréz még nem így fejezi ki, de
totálisan erről beszél, sőt még a misztikusok is. Lásd például János
evangéliumában: „Maradjatok bennem!” Végül az is motivált, hogy úgy
érzékeltem, hogy a keresztény platformokon mintha nem túl sokan lennénk
azok, akik átadják ezeket a technikákat. Ez is hozzájön ahhoz, hogy ez így
fontos.

*– Még rengeteg kérdésem lenne, de ha mindet feltenném, könyvet írnánk.
Szóval a zárókérdés következik: ha te püspök lennél, mi lenne az első
intézkedésed?*
– A papképzést gyökeresen átalakítanám.

*– Hogyan?*
– Sokkal több önismeret és spiritualitás kellene a kispapok képzésébe,
valamint csoportmunka, illetve minden, ami ahhoz kell, hogy ők olyan
emberek legyenek, akik belső istentapasztalattal és reális énképpel
rendelkeznek. És ha így lesz, akkor nem kell nagy dolgokat csinálniuk
papként – elég, ha megjelennek, és ellátják a feladatukat. Sugározni fogják
azt, amiről az evangélium szól. A jelenlegi képzés mintha csak az agyra
fókuszálna, az ismeretek átadására, ami biztos fontos, de maradhatnánk a
49%-nál. 51% pedig legyen a saját élettörténetem feldolgozása, a saját
magammal való megbékélés, az istenképem megtisztítása, és a spirituális
tapasztalatba való személyes eljutás. Aki így felszentelődik, annak nem
kell nagy dolgokat tennie, hogy sugározzon maga körül. Ezt aztán
kiterjeszteném a hitoktatók képzésére is, amennyiben püspökként ráhatásom
lenne. A papok és a hitoktatók az isteni nagykövetek, de mennyiszer
kiderül, hogy szegények sokszor nagyon messze lehetnek az igaz Istentől,
mondjuk az istenképük feldolgozatlansága miatt, mégis ők közvetítik, ők
vannak hatással az emberekre. És ha az ő istenképük, kontemplatív
látásmódjuk, belső tapasztalatuk egy szolid, rendben lévő valami lenne,
akkor szerintem globálisan elindulna az egyház egy nagyobb változás
irányába. Ezért szerintem itt kell indítani. Ha az egyháztól bármilyen
strukturális változást várunk, akkor az itt kezdődik, a gyökereknél. Ennek
meglenne a következménye: az egyház a struktúrájában kezdene változni. A
nők szerepe, a laikusok szerepe nem leértékelt lenne, hanem integráns része
az egésznek, mert tulajdonképpen ez is visszamegy az istenképre, hogy én
mit gondolok a másikról. Szóval azokat képezni, akik másokat képeznek –
nekem püspökként ez lenne a prioritás.

*(A Kontemplatívok Podcast a YouTube-on és Spotify-on is elérhető.)*


*https://youtu.be/9wcV9JQ2588?si=gJ7I_HDOCCBlpIHd
<https://youtu.be/9wcV9JQ2588?si=gJ7I_HDOCCBlpIHd>*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240224/741ff740/attachment.html>