[Grem] „A magyarok jogait ennyire semmibe vették” – Így értékelte Trianont Japán

[KEA]

„A magyarok jogait ennyire semmibe vették” – Így értékelte Trianont Japán

Mandiner, 2021.12.21. -- Veczán Zoltán
https://mandiner.hu/hirek/2021/12/trianon-japan


„Hol van itt akkor a népek önrendelkezési joga, ha a magyarok jogait ennyire 
semmibe vették?!” – írja őszintén felháborodva Andó Rikicsi japán őrnagy, a 
magyar-csehszlovák határmegállapító bizottság biztosa munkanaplójában 1922-ben. 
Japán igyekezett kimaradni az európai újraosztásból, de helyben működő 
diplomatái időnként annyira igazságtalannak és természetellenesnek érzékelték az 
új határokat, hogy egy-egy kivételes esetben még a nagyantanttal is 
szembeszálltak a magyarok mellett. A korabeli, még soha nem publikált japán 
diplomáciai iratokba enged bepillantást egy új kötet.


A magyar-japán kapcsolatok inkább baráti-semleges jellegűek voltak az első 
világháború előtt: Benyovszky Móric figyelmeztetése az orosz veszélyre, a nem 
sokkal az osztrák-magyar kiegyezés után aláírt barátsági, kereskedelmi és 
hajózási egyezmény, a tokiói osztrák-magyar és a bécsi japán követség 
megnyitása, valamint a kínai boxerlázadás leverésében vállvetve vitt szerep, s 
végül az 1912-es, immár egyenrangú partnerekként aláírt kereskedelmi egyezmény 
megágyazott a két ország barátságának. A kitörő háború mégis

ellentétes oldalra sodorta a német csendes-óceáni gyarmatokra vágyó japánokat és 
a német-szövetséges Monarchiát.

A Trianon és a japán diplomácia – magyar vonatkozású japán diplomáciai 
dokumentumok 1914-1923 című kötet ekkor veszi fel a történet fonalát. Mint 
Wintermantel Péter, a kötet magyar szerkesztője elmeséli, a könyv összeállítása 
öt évet vett igénybe, ugyanis a soha korábban nem publikált forrásokat egytől 
egyig le is kellett fordítani; Umemura Yuko, az ELTE japán tanszékének vezetője 
szerepe elévülhetetlen a régi, kézzel írott források feldolgozásában. „Mint a 
Kádár-kori rendőrviccben, mi is párban jártunk, egyikünk írni tudott, a másikunk 
olvasni” – tréfálkozik a történész, hozzátéve: legalább a források 
hozzáférhetősége Japánban nagyon jó, 30 millió iratban tudtak kulcsszavasan 
keresni. Persze ez sem volt annyira egyszerű, Magyarország nevére is volt vagy 
tizenötféle átírás, ahogy az egyes magyar személynevekre is, és így tovább.

S hogy miért éppen Japán? A magyar történetírás Trianon kapcsán, magyarázza 
Wintermantel, mindig a nyugat-európai, főleg francia és angol források 
feldolgozásával foglalkozott, ezek alapján próbált meg képet alkotni erről a 
történelmi eseményről, ők pedig az Ablonczy Balázs-féle Lendület 100 
kutatócsoportban fontosnak tartották olyan diplomáciai iratok, levelezések, 
jelentések, sőt magánvélemények bemutatását is, amelyek színesítik a jól 
megszokott narratívákat.

A japán források kapcsán egyébként is volt egy jókora adóssága a magyar 
történetírásnak,

hiszen még a tankönyvekben a legegyszerűbb adatokban is van tévedés.

Ha nem is éppen barátok, de...

Például a diplomáciai kapcsolatok megszakításának és a hadiállapot beállásának 
időpontját a magyar történelemkönyvek is a német-japán konfliktus dinamikái 
szerint szokták megadni, az előbbit 1914. július 24-re, utóbbit augusztus 24-ére 
teszik, holott a diplomáciai viszony csak augusztusban szakadt meg, és a 
hadiállapot deklarálására ekkor olyannyira nem került sor, hogy amikor az 
Egyesült Államok legyártotta a maga semlegességi nyilatkozatát – minden 
hadiállapot beállásánál kiadtak egy-egy ilyet –

a japán nagykövet személyesen kopogtatott Washingtonban a külügyminisztériumnál,

hogy ők csak Németországgal állnak hadban, a Monarchiával nem.

Sőt, mint Wintermantel meséli, a konfliktus a két ország között is meglehetősen 
esetleges volt: a kínai, főleg német fennhatóság alatt álló csingtaói kikötő 
blokádjával kezdődött, ahol a németek mellett egyetlen osztrák-magyar hadihajó, 
a Kaiserin Elisabeth maradt, amelyiknek a japánok szabad elvonulást ígértek. A 
kapitány ezt elfogadta, leszerelte az ágyúkat, vonatra rakta Peking felé a 
legénységet, és már indultak volna haza, amikor német nyomásra az egészet vissza 
kellett vonni (ember vissza, ágyú vissza), és részt kellett venni a túlerőben 
lévő japánok elleni védekezésben, akik nyolc nap alatt elfoglalták a Németország 
kínai érdekeltségeit összefogó kikötőt.

A magyar sajtó egyébként Japán „árulásáról” cikkezett ekkor (noha az orosz-japán 
háborúban például a sajtó végig a japánoknak drukkolt, s megvolt egyfajta 
fajrokonság-tudat is; a japán, keleti motívumok feltűntek az osztrák-magyar 
irodalomban, képzőművészetben, színházban, hazánkba japán kutatók, újságírók, 
írók látogattak, és pozitív élményekkel távoztak). Amikor pedig végül 1917-ben a 
japánok – engedve az antant nyomásának – flottát küldtek a Földközi-tengerre, 
egy osztrák-magyar U-27-es tengeralattjáró süllyesztette el az egyik 
cirkálójukat, azt pedig „bosszúnak” tartotta Csingtaóért – ismerteti a helyzetet 
Wintermantel. Ráadásul

Tokióban volt egyfajta szándék az osztrák-magyar állammal való konfliktus 
elkerülésére,

így a csingtaói szerepvállalást is igyekeztek úgy értelmezni, mintha az 
osztrák-magyar legénység magánakciója lett volna, s egészen 1917-ig nem 
következett be a hadiállapot deklarálása Japán részéről.

Viszont, mint az az iratokból kiderült, kimondottan jól bántak a hadifogságba 
esett magyar katonákkal, ami kuriózum volt; sőt, az 1919-es szibériai 
antibolsevik japán expedíció során ők szabadították fel az orosz 
fogolytáborokat, ahol hirtelen „megjavult” az ellátás és a bánásmód a cári és 
főleg a szovjet időkhöz képest, és erre a magyarok nagyon is jól emlékeztek. 
Mint arról szintén vannak visszaemlékezések, a magyar hadifoglyok hálálkodó 
levelei és más táborok petíciói, hogy őket is vegyék át a japánok, s „ennek az 
emléke egy nagyon fontos hivatkozási alap, nagyon fontos összetevője lett a két 
háború közötti magyar japán érintkezésnek” – fogalmaz a történész.

Egyébként a japánok már 1914 októberében felállították a maguk békeelőkészítő 
főosztályát, elsődlegesen persze saját békecéljaikra koncentráltak: a 
megszerzett német gyarmati és kínai területek megtartására – a csingtaói kikötő 
a belső kínai gazdasági terjeszkedés, a szigetek pedig az óceáni szállítási 
útvonalak szempontjából volt fontos. Közben azt is érzékelték, hogy a további 
négy győztes nagyhatalom nem tekinti egyenrangúnak, közben igyekszik 
bekorlátozni a dinamikusan fejlődő Japán lehetőségeit – ezért volt győztes 
hatalom dacára elégedetlen Tokió.

Mindenesetre, magyarázza Wintermantel, meghívást kaptak a békekonferenciákra, 
ahol elvileg egyenrangú felek voltak, de Japán az őket közvetlenül nem érintő 
kérdésekben érdeknélküliséget deklarált, és volt politikusokból és 
nagykövetekből verbuvált delegátusok mentek Párizsba. Itt egy másik tévedés: 
magyar történészek szerint kizárták őket a magyar határokról szóló 
tárgyalásokból, erről azonban szó sincs: Japán maga nem kívánt belefolyni a 
rendezésbe.

Ennél fontosabb volt újdonsült nagyhatalomként a presztízsét megmutatni,

és tanulmányozni az európai megoldásokat, például a magyar hadsereg korlátozó 
intézkedéseinek végrehajtását, ezzel felkészülve egy hasonló konfliktus hasonló 
lezárása utáni kihívásokra.

Előbb a szövetség, aztán az igazság

„Ugyan együttérzéssel vagyok irántuk, de a békeszerződés megváltoztatására nincs 
módom. De átérzem szomorúságukat, és vödörnyi hideg veríték patakzik rólam, 
amikor ezt az éljenzést meghallom, és bizony nem tudok könnyek nélkül megállni” 
– Andó Rikicsi őrnagy, a magyar-csehszlovák határmegállapító bizottság japán 
tagjának munkanapló-feljegyzése, miután Putnoknál a magyar lakosság megéljenezte 
1921 őszén.

„Azzal a mandátummal érkeztek, hogy ha lehet, legyenek pártatlanok és 
igazságosak, de elsődleges, hogy ne menjenek szembe a nagyantanttal”

– fogalmaz a kutató, hozzátéve, a japán források értékét éppen ez a pártatlanság 
adja.

A magyar, de a francia meg az angol leiratból hiányzik, de Apponyi Albert híres 
beszédében köszönetet mondott az Egyesült Államoknak és Japánnak, utóbbinak a 
szibériai hadifoglyok megsegítéséért. A profi japán diplomaták jelentései nagyon 
érdekes, szakszerű módon felrajzolt képet adnak a béketárgyalásokról is: már 
1919 májusában arról értekeznek, hogy egy dunai gazdasági uniót kell létrehozni 
a Monarchia romjain, különben nagy gazdasági hátrány éri a létrejövő 
kisállamokat, de hozzá is teszi, hogy most elsődleges a Tanácsköztársaság és a 
bolsevikok leverése.

Előre látták, hogy ezekből a határokból új konfliktus lesz

Ezzel persze indirekt módon meg is erősíti, hogy

a bolsevikok magyarországi uralma miatt értékes hónapok mentek veszendőbe,

mire egyáltalán a magyar delegátus kiutazhatott Párizsba, és hogy tovább romlott 
hazánk nemzetközi megítélése.

A határmegállapítások során ugyanakkor a japánok azt is látták, hogy mennyire 
sújtják az új határok a kisebbségbe került magyarokat, és javaslatokat tettek 
arra, hogy az új államok hogyan kellene, hogy garantálják a kisebbségi jogokat, 
különben, s ezt is több jelentés rögzíti, „különben ne gondoljuk, hogy akár húsz 
évig is fennmaradnak ezek a határok”.

A Trianonban csak településszinten megszabott határok pontosítását határkijelölő 
bizottságok végezték; Japán is főtiszteket delegált a magyar-délszláv, a 
magyar-román, a magyar-csehszlovák és a magyar-osztrák határmegállapító 
bizottságba – ahol nem mindig tartották be a kialakuló nagyhatalmi kompromisszum 
mellé állás parancsát – fogalmaz Wintermantel. Nagyjából így jártak el, azonban 
amikor vitás helyzet volt, akkor – általában az angol biztossal együtt – sok 
esetben az igazságos magyar érdekek mellett próbált kiállni a japán delegátus. 
Még arra is volt példa, hogy a párizsi japán delegáció határozott utasítása 
ellenére a Salgótarján feletti bányák ügyében taktikusan elérte, hogy a kérdés a 
Népszövetség elé kerüljön, ahol végül hazánknak kedvező döntés született. 
Pontosan látták azt is, hogy a népek önrendelkezési joga hogyan sérült, s a 
nyelvi nehézségek dacára tudtak érintkezni a magyar lakosság prominenseivel, ha 
máshogy nem, a valamivel kevésbé elfogult angol delegátuson keresztül. 
Rögzítették egyébként az intrikákat és játszmákat, például ahogyan a francia 
biztos összejátszott a románokkal némi földért cserébe, hogy az olaszt simán 
megvesztegették némi kenőpénzzel, a francia biztos emellett a titkos ülésekről 
is tájékoztatta a cseheket.

„Akár hivatalos, akár magán érintkezésről van szó, a francia eleve barátilag 
viszonyul a románhoz és szembeötlő a magyarellenes viselkedése (…)

Ami azt illeti, Meunier tábornok még a franciák között is ritka hitvány alak, 
hallatlanul önző és beképzelt

(…) még az is a fülembe jutott, hogy ez az ezredes Romániától földet és vagyont 
fog kapni, amit már egy titkos szerződésben rögzítettek is (…) egyébként a román 
hivatalnokokról már messziről látszik (teljesen függetlenül attól, milyen magas 
vagy alacsony rangban vannak), hogy hajlamosak a vesztegetésre (…) ha Meunier 
tábornok elmozdítását kezdeményeznénk a francia kormánynál, az viszont súlyos 
diplomáciai problémát okozna” Szano Micunobu kapitány a magyar-román 
határmegállapító bizottság biztosának jelentése.

Vagy éppen

arról tudósítanak, hogy a kisantant hatóságok hogyan fenyegették meg a magyar 
lakosságot,

hogy ne merjen hangot adni panaszainak a megállapító bizottság tagjai előtt.

Mindezek még hazánkban lévő angol vagy francia nyelvű forrásokból se lettek 
feldolgozva – emeli ki Wintermantel, aki szerint súlyos adóssága ez a magyar 
történetírásnak.

A magyarokban egyébként komoly illúziókat keltett Japán korrektsége,

azonban ami elsődlegesen összeköthette a két országot – a hadifoglyokkal való 
emberséges bánásmód emlékén és néhány revíziót támogató kósza újságcikken túl – 
az az új békerendszerrel való elégedetlenség, és az a rasszizmus, amit a nagy 
nyugati hatalmak tanúsítottak a japánokkal szemben: a Népszövetség alapokmányába 
de preambulumába sem voltak hajlandóak beemelni a faji egyenlőséget,  Ausztrália 
és Kanada megfúrta ezt a javaslatukat, amit Japán arculcsapásként élt meg. Aztán 
a második világháborús szövetség után a helyzet érdemben nem változott; Tokió a 
térségre egyébként mint az orosz birodalom hátországára tekintett – 1956 
természetesen itt is megkapta a pozitív reprezentációját a japán sajtóban a 
bolsevizmusellenes felkelés lényege révén – indult gyűjtés a megsegítésükre, 
illetve a történtek elhozta a szovjetbarát japán baloldal bukását, 
kiábrándulását is.

Címlapfotó (a kötetből): Szaiondzsi Kinmocsi herceg (j) és a helyettese, Makino 
Nobuaki báró (b), a japán delegáció két vezetője.




-- 

Üdvrivalgással:
KEA.