[Grem] Az Ursula von der Leyen-i... - adalék 6.

[KEA]

> Azért remélhetőleg nem durvul el ennyire a helyzet Nyugat-Európában. Bár ki 
> tudja? Kérdés az hogy ez most valójában mekkora probléma, mert tartok töle hogy 
> a mi köztévés híradásaink ezt jelentősen felnagyitják, mint ahogy a migrációs 
> kérdést is?

*** *** ***

És azt tudja, hogy mit jelent a „citációs igazságosság”? Nem? Nos, akkor ön nem 
része a Fejlett Nyugatnak, nagyon sajnáljuk

Idén kellett rádöbbennem, hogy nagy valószínűséggel egyik szakdolgozatomban sem 
idéztem nembináris mulatt kutatót. BÚÉK!

Mandiner, 2023.12.31. -- Francescaq Rivafinoli
https://mandiner.hu/belfold/2023/12/oriasi-a-baj-2023-ban-kellett-radobbennem-hogy-nagy-valoszinuseggel-egyik-szakdolgozatomban-sem-ideztem-nembinaris-mulatt-kutatot


Azt hinnénk, ugye, hogy az „attoszekundumos fényimpulzusok” révén idén igazán 
kiművelődtünk az élvonalbeli kutatásokból? Pedig akadt ám 2023-ban számos egyéb 
korszakos fejlemény, amely csúnyán elkerülte figyelmünket – pótoljuk hát gyorsan 
a hiányosságokat, legalább két kis területen, már csak azért is, hogy ne érjen 
minket annyira felkészületlenül a 2024. év.
Egy kis elmélet: Citációs igazságosság kezdőknek

Ha valaki idén esetleg lemaradt róla: 2024. február 29-ére még van hely a 
Birminghami Egyetem „citációs igazságosság” képzésére, melynek keretében a 
résztvevők megismerkedhetnek a „citációs sokszínűségi nyilatkozatok” fogalmával 
és néhány hasznos segédeszközzel is.

Hogy mi is ez és miért van erre szükség? Hát mert nem tudom, ki hogy van vele, 
de nekem például idén kellett rádöbbennem, hogy

nagy valószínűséggel egyik szakdolgozatomban sem idéztem nembináris mulatt kutatót.

De női szerzőből is simán lehet, hogy csak heteroszexuálist használtam 
forrásnak. Még csak át se futott az agyamon, hogy az ilyesmikre oda kellene 
figyelni, pedig a Marylandi Egyetem ma már külön rámutat: „egy fehér 
felsőbbrendűségen alapuló patriarchális társadalomban az idézés a befolyásolás 
egyik formája” – aki tehát zömében fehér férfiakra hivatkozik, az tevőlegesen 
hozzájárul a többi társadalmi csoport kirekesztéséhez.

Ezzel szemben a citációs igazságosság (kanadai fogalommeghatározás szerint) „az 
a folyamat, amikor tudatosan idézünk valakiket a munkáinkban a genderdiverz, 
fekete, bennszülött, színes bőrű, LMBTQIA+ személyek felemelése és középpontba 
állítása érdekében”.

Nem kell itt nagyon bonyolult eljárásokra gondolnunk:

szimplán megszámoljuk, hány marginalizált csoportba tartozó szerzőtől 
merítettünk például a femtoszekundumos impulzusok alakformálásáról készülő 
értekezésünkben,

aztán ha gond van, felkutatunk még néhány kvótamulattot és kvótaqueert 
(vigyázat: „Ne vélelmezzük senkinek se a nemét. Nézzünk utána, keressünk rá a 
szerzőkre az interneten”; továbbá „tartsuk szem előtt, hogy egy személyes 
narratíva is lehet megbízható forrás”).

Segítségünkre lehetnek ügyes adatbázisok, amelyek rasszonként listázzák a kutatókat,

illetve böngészőeszközök, amelyek jelzik, hogy egy adott Hannah például 97 
százalékos valószínűséggel nő.

Mámorítóan win-win helyzetek tudnak itt kialakulni, ha jobban belegondolunk: aki 
egy fehér férfiak alkotta kutatócsoportban alacsonynak érzi a Hirsch-indexét, 
gondosan elhintheti néhány helyen, hogy biszexuális – az ő idézettsége is menten 
megugrik, és papíron az LMBT kutatók aránya is nő.

Mindeközben egyébként 29 tudós (köztük a Harvard első afroamerikai 
közgazdászprofesszora és két Nobel-díjas) idén tavasszal „A tudományos érdem 
védelmében” címmel közös tanulmányban bátorkodott bőséges példákkal bemutatni, 
mi is a gond azzal, ha a tudományban a társadalommérnökösködés és az ideológiai 
kontroll veszi át az érdemalapúság helyét.

Tehát amikor például az Amerikai Kémiai Társaság egyébként ázsiaiak uralta

„Szerves kémia” című folyóiratának egyik számában a láthatóság kedvéért 
kifejezetten LMBTQIAPN+ irányultságú, illetve identitású kutatók jelentethetnek 
meg cikkeket

(ahol P = poliamor, illetve pánszexuális, N = nembináris), vagy amikor egyetemi 
álláshirdetésekben kitételként szerepel, hogy elsőként a jelentkezők 
sokszínűségi nyilatkozatát, azaz a „mit jelent antirasszistának lenni és milyen 
példákkal tudom bizonyítani, hogy én becsszó az vagyok” tartalmú kötelező 
fogalmazást fogják áttekinteni (a legalacsonyabb pontszámot rendelve az 
olyasféle avítt vállaláshoz, hogy háttértől függetlenül „mindenkit egyformán 
fogok kezelni”), és csak ezután vizsgálják meg a pályázati anyag többi részét 
(ha egyáltalán). Amely gyakorlatok helyett a szóban forgó tanulmány szerzői 
messze célravezetőbbnek tartanák a tudomány depolitizálását, amellett érvelve 
(többek között Karikó Katalin példájával), hogy „az érdemalapú tudomány az, ami 
valóban méltányos és inkluzív”.

A tanulmányt végül – hosszas kilincselés után – egyedül a „vitatott 
gondolatoknak” teret adó Journal of Controversial Ideas című folyóirat volt 
hajlandó közreadni.

Pedig a szerzők még egy Obama-idézettel is áldoztak a citációs igazságosságnak.
És egy kis gyakorlat: Bevezetés a mikroagressziológiába

„Mikroagresszió-e a »hölgyeim« kifejezés?” – tette fel a kérdést áprilisban a 
Boston Globe, miután egy tankerületi vezetőnek jelentkező úr, bizonyos Dr. Vito 
Perrone szerződését visszavonták, mivel

az írásbeli egyeztetések során a „ladies” megszólítással fordult e-mailben két 
nőnemű személyhez, amit egyikük bárdolatlan bizalmaskodásnak, mintegy 
bántalmazásnak ítélt.

(A másik nő semmi kivetnivalót nem látott a hölgyezésben, sőt, de készségesen 
meghajtotta fejét kolléganőjének érzékenysége előtt.)

A lap által megkérdezett sokszínűségi és befogadási szakemberek elmondták: a 
kifejezés valóban kerülendő, mivel a szónak hosszú és bonyolult története van 
(konkrétan az óangol hlǣfdīge szóból ered, jegyzem meg, amely a hlāford=lord női 
megfelelőjeként már ezer éve is főnöknek minősülő nőt jelentett, de ne rongáljuk 
agresszív nyelvészeti érvekkel az ideológiai felépítményt); az efféle 
potenciálisan sértő-bántó, terhelt szavak helyett a szakvélemény szerint érdemes 
mindig előre (nyilván egy külön e-mailben) megkérdezni, kit hogyan szabad 
megszólítani.

Az egyének sokszínűségének bátorításán és elfogadásán alapuló „inkluzív vezetés” 
egyik (nőnemű) szakértője leszögezte:

a „hölgy” fogalmáról az embernek nem egy olyan nő jut eszébe, akinek tekintélye 
van és aki tényleg sikeresen végzi a munkáját

(jó, hát nem állítottam, hogy az attoszekundumos fizikához képest világosabb és 
megalapozottabb lesz a levezetés); ergo ha egy jelölt a felvételi eljárás 
bármely szakaszában a „hölgyeim” kifejezést használja, abból arra 
következtethetünk, hogy az illető figyelmen kívül hagyja a diverzitásügyi 
fejleményeket, és „nagyon régi paradigma szerint működik”.

Egy „they/them” névmásokkal nyomuló nembináris gendertörténész mintegy 
bizonyítékként rámutatott, őt soha senki nem szólítja hölgynek a munkahelyén – 
hozzátéve, hogy a több emberből álló csoportok megszólításának megfelelő módja 
például a (déli szlengből átvett, körülbelül „hé, ti” szintű) „y’all”, illetve 
az „Emberek!” (én kérek elnézést az angóramacska identitásúaktól).

Az már mellékszál, hogy a tankerületre kétségkívül rájár a rúd: a Perrone úr 
kiiktatása után behívott második legalkalmasabb pályázó ugyanis szintén 
megbukott, miután egy szemfüles diák (minden tartótisztek álma) kinyomozta és 
jelezte:

a hölgy, párdon, a nőnemű jelölt még 2021 elején „konzervatív transzfób 
retorikát” alkalmazott,

amikor két Facebook-posztban felhívta maroknyi olvasójának figyelmét a női 
atlétikaversenyeken induló transzneműek okozta esélyegyenlőségi problémákra. A 
városi rendőrség vizsgálata megerősítette, hogy az idézett bejegyzések valóban a 
jelölttől származnak, aki erre jobbnak látta mihamarabb visszavonni pályázatát.

A kis mimóza, pedig még csak le se hölgyezték.

(Nyitókép: Borítókép: BEATA ZAWRZEL / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP)

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.