[Grem] A Gorbacsovnak tett ígéretektől a háborúig

[KEA]

A Gorbacsovnak tett ígéretektől a háborúig

Moszkvatér, 2023.11.24. -- Lóránt Károly
https://moszkvater.com/a-gorbacsovnak-tett-igeretektol-a-haboruig/


Lassan két éve tart az orosz-ukrán háború, és még nem nagyon látjuk a végét. 
Ahhoz, hogy a háború befagyasztásának/lezárásának esélyeit lássuk, érdemes 
megvizsgálni, hogyan jutott el a világ magáig a háborúig. Mit ígértek 
Gorbacsovnak? Hogyan terjeszkedett a NATO kelet felé? Miként jutott el Ukrajna a 
Majdanig, és a Janukovicsot megbuktató puccsig? Kik mozgatták a szálakat? Miért 
nem működtek a minszki megállapodások? Hogyan és miért söpörte le a háború 
kirobbanása előtt Washington az európai biztonsági rendszer átgondolásáról szóló 
orosz javaslatokat? Milyen megfontolásból futtatták zátonyra az angolszászok az 
orosz-ukrán békemegállapodást? Milyenek a háború kilátásai?

Mihail Gorbacsov szovjet elnök és Helmut Kohl német kancellár pohárköszöntője 
közös nyilatkozatuk és a kétoldalú egyezmény és megállapodás aláírása után 
június 13-án a bonni kancellárián
Fotó:EUROPRESS/VITALY ARMAND/AFP

Mit ígértek Gorbacsovnak?

Az amerikai National Security Archive 2017-ben közzétette a NATO-tagországok és 
a Szovjetunió vezetői között a német újraegyesítéssel kapcsolatos tárgyalásokról 
készült jegyzőkönyveket. A közzétett harminc dokumentumból világosan 
kirajzolódik az az ígéret, hogy ha az újraegyesített Németország a NATO tagja 
maradhat, akkor a NATO egy centit sem mozdul el kelet felé. Ez az ígéret a 
harminc dokumentumból háromban fordul elő. A James Baker amerikai 
külügyminiszter 1990. február 10-én kelt Helmut Kohl német kancellárnak írt 
levélben szó szerint a következő áll:

     „Majd a következő kérdést tettem fel neki (Gorbacsovnak). Jobban örülne-e 
egy egyesült Németországnak a NATO-n kívül, függetlenül és amerikai erők nélkül, 
vagy inkább a NATO-hoz kötve, biztosítva, hogy a NATO joghatósága egy 
centimétert sem mozdul el kelet felé a jelenlegi pozíciójától?”

Gorbacsov erre azt válaszolta, hogy a szovjet vezetés minden ilyen lehetőségen 
komolyan elgondolkodik, és hamarosan »egyfajta szeminárium keretében« megvitatja 
azokat. Majd hozzátette, »Természetesen a NATO-övezet bármilyen kiterjesztése 
elfogadhatatlan lenne.« (Ebből következik, hogy a NATO a jelenlegi övezetében 
elfogadható lenne.)” (a National Archive számozása szerint a 8. számú dokumentum).

Az 5. számú dokumentum James Baker amerikai külügyminiszter és Mihail Gorbacsov 
főtitkár, illetve Eduard Sevardnadze között 1990. február 9-én a Kremlben 
zajlott beszélgetés átirata. Itt James Baker a következőt mondja: „Ha 
fenntartjuk jelenlétünket egy olyan Németországban, amely a NATO része, akkor a 
NATO- erők joghatósága nem terjedne ki egy centivel sem keletebbre. A nap végén, 
ha ez mindenki számára elfogadható, a két plusz négyes kontextusban 
folytathatnánk olyan megbeszéléseket, amelyekkel ilyen eredményt érhetnénk el”

A 6. számú dokumentum egy átirat a James Baker és Eduard Sevardnadze között 
folytatott beszélgetésből, ebben Baker azt mondja: „És az utolsó pont. A NATO az 
Egyesült Államok európai jelenlétét biztosító mechanizmus. Ha a NATO-t 
felszámolják, nem lesz ilyen mechanizmus Európában. Megértjük, hogy nemcsak a 
Szovjetunió, hanem más európai országok számára is fontosak a garanciák arra, 
hogy ha az Egyesült Államok a NATO keretein belül megtartja németországi 
jelenlétét, akkor a NATO jelenlegi katonai joghatósága egyetlen centiméterrel 
sem fog keleti irányba terjeszkedni. Úgy gondoljuk, hogy a »kettő+négy« 
mechanizmus keretében folytatott konzultációknak és megbeszéléseknek 
garantálniuk kell, hogy Németország egyesülése nem vezet a NATO katonai 
szervezetének kelet felé történő terjeszkedéséhez.”



     „Az akkori amerikai és német vezető politikusok tehát világosan látták, 
hogy a NATO kiterjesztése súlyos problémákhoz vezetne Európában, és nem is 
gondolkodtak abban, viszont ezeket az ígéreteket végül nem foglalták írásba. A 
Szovjetunió felbomlásával az ígéretek feledésbe merültek”

Döntés a NATO kiterjesztéséről

A Gorbacsovnak frissen tett ígéretek ellenére amerikai hivatalos körökben a 
NATO-nak Lengyelországra és más államokra való lehetséges kiterjesztéséről már 
1990 őszén beszélni kezdtek. A bővítést hangulatilag előkészítették azok a 
publicisztikák, amelyek indokolták, hogy a kialakult helyzetben, vagyis a 
Szovjetunió összeomlása után, miért kell az Egyesült Államoknak a befolyását 
kiterjesztenie. Az egyik ilyen emlékezetes eszmefuttatás 1990-ben jelent meg 
Charles Krauthammertől a Foreign Affairsban, az amerikai külpolitika egyik 
vezető folyóiratában. Krauthammer, az izraeli terjeszkedő politika és az iraki 
háború szenvedélyes támogatója cikkében kifejtette, hogy most évtizedekig az 
Egyesült Államok által uralt egypólusú világrend következik, illetve 
Washingtonnak mindent meg kell tennie, hogy az ebben a pillanatban kialakult 
egypólusú világrendet hosszú időn keresztül fenntartsa:

     „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb 
reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az 
erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet 
nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását”

A NATO rövidesen, 1993-ban létrehozta a Békepartnerségi Programot, amely a 
gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és 1994-ben már az összes volt 
szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is 
„békepartnerré” vált.

A további menetrendet tulajdonképpen Zbigniew Brzezinskinek, a hidegháború egyik 
legismertebb, lengyel származású képviselőjének a Foreign Affairsben 1995-ben 
megjelent cikke határozta meg, amely a Terv Európa számára: hogyan bővítsük a 
NATO-t? címet viselte. Brzezinski írásában úgy vette, hogy a NATO bővítése már 
egy eldöntött kérdés, és csak Clinton elnök tétovázása az, ami akadályt jelent, 
holott ez a tétovázás megszilárdíthatja az orosz ellenállást a NATO bármilyen 
bővítésével szemben.

     „Az oroszok valóban egyre inkább tiltakoztak, ezért Brzezinski azt 
javasolta, a NATO nyilvánítsa ki, hogy bárki tagja lehet a NATO-nak, aki a 
szükséges kritériumokat teljesíti, akár Oroszország is. Brzezinski úgy gondolta, 
hogy ezzel véget lehetne vetni a NATO bővítéséről szóló vitáknak, miközben 
Oroszországnak nem lenne joga megvétózni a NATO bővítését”

Nemcsak Brzezinski, hanem sokan mások is támogatták a NATO bővítését, közöttük 
Henry Kissinger, aki azzal érvelt, hogy az atlanti térség nemzeteinek szükségük 
van egymásra. Amerika nélkül Európa egy félszigetté válik Eurázsia csúcsán, 
amely képtelen egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennáll a veszélye, 
hogy fokozatosan olyan helyzetbe kerül, mint az ókori Görögország volt Róma 
fennhatósága alatt.

     „Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy Amerika vagy Oroszország fogja-e 
játszani Róma szerepét”

Kissinger itt Halford Mackinder XX. század elején élt brit geopolitikus 
elméletére utal, amely az eurázsiai kontinenst tekintette – emberi és természeti 
erőforrásai miatt – meghatározónak, és azt mondta, hogy aki uralja ezt a 
„világszigetet”, az egyben a világot is uralja.

A NATO bővítéséről formálisan 1998-ban döntött az amerikai szenátus, ezt azonban 
megelőzte 1997 októberében és novemberében egy a szenátusi külügyi bizottságában 
folytatott vita. A vitában a bizottság 18 tagján kívül felszólaltak meghívott 
politikusok és szakértők, továbbá kutató intézetek képviselői. A bővítés mellett 
érvelt a szenátorok többsége és a meghívott politikusok és szakértők közül 
Madeleine Albright, a vita idején az Egyesült Államok külügyminisztere, Jeane J. 
Kirkpatrick, a Külpolitikai és védelmi tanulmányok igazgatója, korábban az USA 
ENSZ- nagykövete, Zbigniew Brzezinski, korábban az USA nemzetbiztonsági 
főtanácsadója és Henry Kissinger, aki Nixon elnök idején az USA külügyminisztere 
volt.

     „A bővítés mellett elhangzott legfőbb érvek a következők voltak”

     A Nyugat Jaltában elárulta a közép-európai országokat, amikor a Szovjetunió 
befolyási övezetében hagyta őket, ma a NATO bővítésével történelmi lehetőség 
kínálkozik ennek helyrehozására;
     Európa továbbra is létfontosságú érdeke az Egyesült Államoknak. A világ 
demokráciáinak nagy százaléka Európában található. Bármilyen geopolitikai 
mércével mérve az amerikai érdekek szempontjából katasztrófa lenne, ha egy 
európai instabilitás megváltoztatná a jelenlegi európai helyzetet;
     Gondolni kell Európa jövőjének veszélyeire, amelyek ma még nem látszanak, 
de nem elképzelhetetlenek. Nem szabad elvetni annak lehetőségét, hogy 
Oroszország visszatérhet a múltbeli terjeszkedő politikájához;
     Ha nem bővítenék a NATO-t, akkor a Németország és Oroszország közötti 
országok saját védelmük érdekében elkerülhetetlenül más lehetőségek után 
néznének, és két- vagy többoldalú szövetségeket hoznának létre, ahogyan az 
1930-as években is történt;
     A NATO egyik küldetése az kell legyen, hogy megakadályozza egyetlen állam 
hegemóniáját Európában.

Talán érdemes külön kiemelni Henry Kissinger érvelését, aki részben megismételve 
a Washington Postban 1994-ben megjelent cikkében mondottakat, azt hangsúlyozta, hogy

Amerika nélkül Európa egy félszigetté válna Eurázsia csúcsán, amely képtelen 
lenne egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennállna a veszélye, hogy 
fokozatosan az ókori Görögország Rómához viszonyított helyzetéhez hasonló 
szerepben találná magát. Európa nélkül Amerika sziget lenne Eurázsia partjainál, 
és pusztán egyfajta erőegyensúlyi politikára lenne kárhoztatva, amely nem 
tükrözi nemzeti géniuszát. Az amerikai jelenlét Európában egyfajta egyensúlyt 
biztosít. Franciaországnak biztonsági hálót nyújt a német hegemóniával szemben.

     „Egy megosztott Európával szembesülő Oroszország ellenállhatatlan kísértést 
érezne arra, hogy betöltse a vákuumot. Egy Európától elszakadt Amerika 
elveszítené külpolitikájának egyik horgonyát, érvelt Kissinger”

A támogatók mellett jócskán voltak a NATO-expanzió ellenzői is. Mindenekelőtt a 
szenátusi bizottság öt tagja (tehát a tagok közel harmada) érvelt a bővítés 
ellen. John Ashcroft, Missouri szenátora szerint a NATO bővítésével 
Oroszországot elszigetelik akkor, amikor az Egyesült Államoknak Kína lesz a 
legfőbb vetélytársa. Dianna Feinstein kaliforniai szenátor azt vetette fel, hogy 
egy elszigetelt Oroszország Iránnal és Irakkal fog szorosabb szövetséget 
kialakítani, ami nem érdeke Amerikának. Bill Frist szenátor Tennessee-ből azzal 
érvelt, hogy az európai országok költségesnek és feleslegesnek tartják a 
bővítést. Paul Wellstone minnesotai szenátor megemlítette, hogy nemrég járt 
Oroszországban, és nagyon sok különböző pártállású emberrel beszélt, de a NATO 
bővítésének elutasításában mindenki egyetértett, tehát számítani kell 
Oroszország heves ellenállására. A külső szakértők közül érdemes kiemelni Jack 
Matlock érvelését, aki a felbomló Szovjetunióban Amerika utolsó nagykövete volt.

     „Úgy gondolom – mondta a nagykövet, hogy új tagok felvétele ebben az időben 
és ilyen körülmények között elhibázott politika… Ha tehát most úgy kezelnénk 
Oroszországot, mintha legyőzött ellenség lenne, és potenciális fenyegetést 
jelentene a jövőben, akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az első 
világháború után, amikor kizárólag Németországot okoltuk az első világháborúért. 
Tény, hogy senki sem fenyeget Európa újbóli felosztásával. Ezért abszurd azt 
állítani, ahogyan egyesek tették, hogy új tagokat kell felvenni a NATO-ba, hogy 
elkerüljük Európa jövőbeli megosztottságát”

Említsük meg, hogy még George Kennan, akinek 1940-es évek végi írásai 
inspirálták a hidegháború stratégiáját meghatározó Truman-doktrínát, is a 
bővítés ellen foglalt állást. Egy a New York Timesben 1997 elején megjelent 
cikkében a NATO bővítését végzetes hibának nevezte.

A bővítést ellenző intézmények közül talán érdemes kiemelni a neves konzervatív 
Cato intézetet. Az intézet külpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakértője, 
Stanley Kober egy 1996-ban írt tanulmányában (NATO Expansion and the Danger of a 
Second Cold War) azt írja, hogy

     „a NATO terjeszkedése önmagában „új Jaltát” eredményez, és Európát újra két 
ellenséges katonai táborra osztja”

Hiába volt azonban a figyelmeztetés, 1998. április 30-án a szenátus 80:19 
arányban elfogadta a bővítési javaslatot. 45 republikánus és 35 demokrata 
szenátor szavazott a bővítés mellett, a 19 ellenző nagyjából fele-fele arányban 
oszlott meg a két párt között. És ekkor a gépezet beindult. Első körben három új 
országot, Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot vették fel a NATO-ba 
(1999), majd öt év múlva az összes volt szocialista országot és a Szovjetunióból 
kivált balti államokat. A mai orosz-ukrán háború szempontjából azonban a döntő 
változást a 2008. évi bukaresti NATO-csúcs jelentette, ahol hosszabb távon 
NATO-tagságot kínáltak Grúziának és Ukrajnának.
Orosz biztonsági kezdeményezések

„Az oroszok 2008-ban egy olyan európai biztonsági rendszert javasoltak, amely 
azonos biztonságot nyújtott volna valamennyi résztvevőnek. Ez a gyakorlatban azt 
jelentette, hogy egyik fél sem tehet olyan lépést, amelyet a másik fenyegetésnek 
vél. Ezt az európai nagy országok elfogadhatónak tartották volna, Amerika 
azonban elutasította, és a NATO tovább terjeszkedett kelet felé (Albánia, 
Horvátország, Montenegró)”

2008 márciusában, egy hónappal a NATO bukaresti csúcstalálkozója előtt Viktor 
Juscsenko ukrán elnök, Julija Timosenko miniszterelnök és Arszenyij Jacenyuk 
parlamenti elnök aláírtak egy nyilatkozatot („hármak levele”), amelyben azt 
kérik, hogy a bukaresti csúcstalálkozón a tagsági akcióterv (Membership Action 
Plan) szerint hagyják jóvá Ukrajna leendő NATO- csatlakozását.

A NATO-csúcson George W. Bush amerikai elnök, de talán célszerűbb úgy 
fogalmazni, hogy az atlanti blokk országai – az Egyesült Államok és 
Nagy-Britannia, továbbá Svédország, a balti országok, Lengyelország, Csehország, 
Szlovákia és Románia – támogatták Ukrajna leendő NATO- tagságát, ezzel szemben 
az Európai gazdasági Közösség valamikori alapító országai, Franciaország, 
Németország, Olaszország és a Benelux államok ellenezték, amely ellenzéshez 
Görögország, Norvégia és Magyarország is csatlakozott. Végül egy olyan 
kompromisszum született, amely nem azonnali tagságot, hanem a tagsághoz vezető 
út megkezdését, az úgynevezett tagsági akciótervet kínált Ukrajnának, a kiadott 
deklaráció szerint:

     „A NATO üdvözli Ukrajna és Grúzia NATO-tagságra irányuló euroatlanti 
törekvéseit. Ma megállapodtunk abban, hogy ezek az országok a NATO tagjai 
lesznek. A tagsághoz vezető közvetlen úton a tagsági akcióterv a következő lépés 
Ukrajna és Grúzia számára”

Ukrajna a NATO tagság ellen

Ha összehasonlítjuk Ukrajna etnikai térképét, és mondjuk a 2006-os választási 
térképet (1. és 2. ábra), teljesen világos lesz, hogy Ukrajna nem képvisel egy 
egységes nemzetet, hanem mind nyelvileg, mind érzelmileg különálló részekből 
áll. Ilyen különböző részeket azonban nem könnyű összetartani. Az teljesen 
érthető, hogy a Szovjetunióból kiszakadt Ukrajna vezetői az ország XX. századi 
területi gyarapodásait meg kívánják tartani, a kérdés inkább az, hogy ezt miként 
tehetnék meg. A kérdés megválaszolásához a legreálisabb, vagyis a valóságban 
megvalósítható módon talán Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett 
második elnöke jutott el, amikor a beiktatási beszédében azt mondta:

     „Ukrajna történelmileg az eurázsiai kulturális és gazdasági tér része. 
Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére 
összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is 
összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, 
hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be”

Beszélt nyelvek Ukrajnában #moszkvater
Beszélt nyelvek Ukrajnában
Ukrajna választási térképe #moszkvater
Választási eredmények, 2006 Forrás:Wikipédia

Kucsma aláírta a barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést 
Oroszországgal, és támogatta a FÁK-kal való tárgyalási fordulót. Emellett az 
oroszt hivatalos nyelvként ismerte el. Különleges partnerségi megállapodást írt 
alá a NATO-val, és felvetette a szövetségi tagság lehetőségét.

Az ukrán ellenzék azonban meg akarta akadályozni és népszavazást követelt, 
tudván, hogy a lakosság nagy többsége (mintegy hatvan százaléka) elutasítja a 
NATO-tagságot (3. ábra). Olyan ukrán politikusok is, mint Jurij Jehanurov, aki 
2005-06-ban Ukrajna miniszterelnöke volt és Julija Timosenko (akkor éppen 
miniszterelnök), kijelentették, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, amíg a 
lakosság továbbra is ellenzi a tagságot, de még abban az évben az ukrán kormány 
tájékoztató kampányt indított, amelynek célja az volt, hogy meggyőzze az ukrán 
lakosságot a tagság előnyeiről.
Ukrajna NATO kapcsolatok #moszkvater
Forrás:Wikipédia

Két év múlva fordulat következett be a politikai vezetésben. Ukrajna rövid 
függetlensége óta már a sokadik. A 2010-es választásokon a Régiók pártja 
képviseletében Viktor Janukovics került vissza az elnöki székbe, és ez változást 
jelentett Ukrajna és a NATO kapcsolataiban, Janukovics ugyanis kijelentette, 
hogy Ukrajna „európai, el nem kötelezett állam” marad. Ez után, 2010. június 
3-án az ukrán parlament megszavazott egy Janukovics által személyesen 
kidolgozott törvényjavaslatot, amely a NATO-tagság célját kizárja az ország 
nemzetbiztonsági stratégiájából.

A soknemzetiségű ukrán állam nemzetiségi jogainak elismeréseképpen az ukrán 
parlament – az egyesült ellenzék tiltakozása mellett – elfogadott egy 
nyelvtörvényt, amelynek értelmében az ukrán marad az ország hivatalos nyelve, de 
a kisebbségek hivatalosan is használhatják anyanyelvüket, ha arányuk eléri a 10 
százalékot egy közigazgatási egységen belül.

     „Eszerint az orosz nyelv Ukrajna 27 megyéje közül 13-ban kap regionális 
státust, Kárpátalján a magyar, a Krímben a krími tatár, Csernyivei megyében 
pedig a román nyelv emelkedik regionális szintre. Ez az állapot azonban nem 
tartott sokáig”

Három év múlva, 2013. november 21-én Janukovics felfüggesztette az Európai 
Unióval kötendő társulási megállapodás aláírásának előkészületeit, mert nem 
akart Moszkvával szakítani. Ekkor Arszenyij Jacenyuk, az ellenzéki Batykivscsina 
párt frakcióvezetője a Twitteren keresztül tüntetésekre szólított fel, és 
éjjelre össze is gyűlt mintegy kétezer fős tömeg a Majdan téren. Az összegyűlt 
tüntetők a közösségi hálózatok segítségével szerveződni kezdtek. A következő 
napokban az ellenzéki és az Európai Unióhoz való csatlakozást preferáló pártok 
álltak a tüntetések élére, amelynek létszáma hamarosan elérte a kétszázezer főt.

A tüntetők és általában a Nyugat-barát pártok komoly segítséget kaptak az 
Egyesült Államoktól. Victoria Nuland – az európai és eurázsiai ügyekért felelős 
amerikai külügyminiszter-helyettes – 2013. december 13-án, a washingtoni 
nemzetközi üzleti konferencián ezt a segítséget a következőképpen jellemezte:

     „Az ukrán függetlenség 1991-es kikiáltása óta az Egyesült Államok támogatta 
az ukránokat a demokratikus intézmények fejlesztésében, valamint a civil 
társadalom és a jó államforma előmozdításában – mindabban, ami Ukrajna európai 
céljainak eléréséhez szükséges. Több mint ötmilliárd dollárt fektettünk be, hogy 
segítsük Ukrajnát ezen és más célok elérésében”

Ő maga gyakori vendég volt Kijevben, mint mondta, öt hét alatt háromszor is 
ellátogatott oda, és első alkalommal december 5-én látogatta meg a Majdan téri 
tüntetőket és lelkesítette őket, akár csak John McCain arizonai szenátor, aki 
december 15-én intézett beszédet a tömeghez.

  A tüntetők és a kormány közötti tárgyalások ismételten zátonyra futottak, 
ugyanis a tüntetők nem akartak megegyezni a kormánnyal. Végül a sok huzavona 
után az vitte dűlőre a dolgot, hogy február 20-án orvlövészekkel a tömegbe lövettek.

     „Az orvlövészek szerepe igazolt, de hogy kinek a felkérésére, és kik 
lőttek, arról máig nincs általánosan elfogadott álláspont. Egy kiszivárgott 
telefonbeszélgetés – amely Urmas Paet észt külügyminiszter és Catherine Ashton, 
az EU külügyi vezetője között történt -arra utal, hogy az orvlövészek nem a 
Janukovics-kormány emberei, hanem az ellenzék provokátorai voltak”

Paet azt mondja, egy orvos tájékoztatta őt arról, hogy ugyanazok a golyók öltek 
meg embereket mindkét oldalon: a rendőrség és a tüntetők oldalán is. „Így egyre 
erősebb a felfogás, hogy az orvlövészek mögött nem Janukovics állt, hanem valaki 
az új koalícióból” – mondta Paet. Egy a University of Ottawa (Kanada) által 
jegyzett és az Amerikai Politikatudományi Társaság éves ülésén (San 
Franciscóban, 2015. szeptember 3-6.) bemutatott, hatalmas információtömeget 
feldolgozó tanulmány (The Snipers Massacre on the Maidan in Ukraine), arra a 
következtetésre jut, hogy a mészárlás egy hamis zászlós művelet volt, amelyet 
racionálisan terveztek meg és hajtottak végre a kormány megdöntése és a hatalom 
átvétele céljából.

A mészárlásért a tüntetők és a nyugati politikusok és a média egyértelműen 
Janukovicsot tette felelőssé, és ez olyan felháborodást váltott ki, hogy 
Janukovicsnak nem volt más választása, mint lemondani, és eltávozni az 
országból. A „Méltóság Forradalma” ilyen módon győzött.

     „Az új kormányt egy lehallgatott beszélgetés szerint Viktoria Nuland és az 
amerikai nagykövet, Geoffrey Pyatt állította össze, Jacenyukot téve meg 
miniszterelnöknek. Ebben a beszélgetésben hangzott el az az Európai Unió 
tehetetlenségére utaló gyakran idézett trágárság: fuck the EU”

A változásokkal egy erősen nacionalista és egyben Nyugatbarát vezetése lett 
Ukrajnának. Ezt jelzi, hogy az új kormány egyik első intézkedése (február 23.) 
az volt, hogy a 2012-ben elfogadott, a nyelvi kisebbségeknek kedvező 
nyelvtörvényt visszavonta. A fordulat egyértelművé tette Ukrajna 
NATO-elkötelezettségét, a megválasztott új elnök, Pertro Porosenko ismét a 
nyugati integrációt helyezte előtérbe, társulási szerződést írt alá az Európai 
Unióval, bejelentette a NATO-val való integráció tovább folytatását.

Az amerikai külügyminisztérium által felállított kormánnyal Oroszország számára 
reális veszéllyé vált, hogy Ukrajna felmondja a Fekete-tengeri Flotta 
állomásoztatásáról szóló szerződést, ezért Oroszország a Krím megszállásáról, 
majd elcsatolásáról döntött, ami február 27-től kezdve gyors ütemben meg is 
történt. Ez annál is könnyebben ment, mert a változatos történelmű félsziget 
lakosságának többsége orosz volt, Ukrajnához csak 1954-ben került, amikor az 
ukrán származású Hruscsov az ukránok orosz birodalomhoz való csatlakozásának 
300. évfordulója alkalmából Ukrajnának ajándékozta.

     „A kijevi kormányváltás után nem sokkal Kelet-Ukrajnában, Donyeckben és 
Luhanszkban is széles körű megmozdulások kezdődtek. A helyi oroszok és 
oroszbarát ukránok nem ismerték el a kijevi kormányváltást, és a terület 
Oroszországhoz való csatolását követelve kikiáltották a donyecki (április 7.) 
majd a luhanszki (április 27.) népköztársaságot”

Oroszországnak azonban nem a területszerzés volt a célja, hanem az, hogy az 
orosz, illetve az Oroszországgal baráti kapcsolatot ápoló lakosság befolyásolja 
a kijevi politikát, úgy. hogy Ukrajna ne tudjon a NATO-hoz csatlakozni. 
Hamarosan azonban fegyveres harcok kezdődtek az önállósodni kívánó keleti 
területek és az ukránok között
A minszki tárgyalások

Franciaország és Németország akkori vezetői elég hamar felismerték, hogy ez a 
háború nem érdekük, és megpróbálták annak eszkalációját megakadályozni. 2014. 
június 6-án, a normandiai partraszállásra emlékező D napon találkoztak 
Franciaország, Németország, Ukrajna és Oroszország képviselői – a normandiai 
négyek -, hogy megbeszéljék, milyen feltételekkel lehetne a kialakult 
konfliktust megoldani, ami elvezetett a minszki egyezményekhez.

Ezt követően egy Ukrajnából Oroszországból és az EBESZ képviselőiből álló 
háromoldalú kapcsolattartó csoport kidolgozott egy 12 pontból álló 
jegyzőkönyvet, amelynek legfontosabb pontjai az azonnali tűzszünet, a 
nehézfegyverzet legalább 50 kilométerre való visszavonása, az EBESZ 
ellenőrzésének biztosítása és az önigazgatásról szóló helyi választások 
megtartása voltak.

     „A fegyverszünet azonban nem bizonyult tartósnak ezért 2015 februárjában 
újból összeültek az érdekelt felek”

Az eseményen részt vett Vlagyimir Putyin orosz elnök, Petro Porosenko ukrán 
elnök, Angela Merkel német kancellár, François Hollande francia elnök, 
Alekszandr Zaharcsenko és a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság vezetői. Az 
elfogadott 13. pontos egyezmény lényege a tűzszüneten és a fegyverek 
visszavonásán túlmenően az volt, hogy Ukrajna visszaállítja ellenőrzését Donyeck 
és Luhanszk felett, de a két megye autonómiát kap és képviselve lesz az ukrán 
kormányban.

     „Ezzel Oroszország gyakorlatilag vétójogot kapott volna az ukrán 
külpolitikában, vagyis megakadályozhatta volna Ukrajna NATO csatlakozását”

Az egyezményeket azonban senki sem tartotta be, mert olyan kompromisszumokat 
tartalmazott, amelyek ellentétesek voltak a felek alapvető érdekeivel. Az 
oroszok a két autonóm megye ukrán parlamentben való képviseletével lényegében az 
ukrán külpolitikát akarták ellenőrizni, Ukrajna pedig vissza akarta szerezni az 
elveszett területek feletti ellenőrzését. Az Egyesült Államoknak nem volt 
érdeke, sőt ellenérdekelt volt az egyezmény betartásában, a németeknek és a 
franciáknak pedig nem volt erejük az elfogadott elvek kikényszerítésére.

     „A Nyugat azonban soha nem is tekintette Oroszországot egyenrangú partnernek”

Angela Merkel volt német kancellár mentegetve saját Oroszország-politikáját 
2022. december 7-én interjút adott a Die Welt című német újságnak, amelyben szó 
szerint a következőket mondta: „A 2014-es minszki megállapodás egy kísérlet volt 
arra, hogy Ukrajna időt nyerjen. Ukrajna ezt az időt arra használta fel, hogy 
megerősödjön, amint az ma látható is. A 2014-2015-ös Ukrajna és a mai Ukrajna 
nem ugyanaz. Mindenki számára világos volt, hogy a konfliktus csak 
felfüggesztésre került, és a probléma nem oldódott meg, de éppen ez volt az, ami 
felbecsülhetetlen időt adott Ukrajnának.”

Így nem is volt csoda, hogy a Minszk II megállapodás nem valósult meg, sőt a 
szakadár köztársaságok lakossága ellen állandósultak a támadások, amiről Moszkva 
azt mondta, hogy 2022-ig már 13 ezer polgári áldozata volt az ukrán ágyúzásoknak.

     „Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még meg lehetett 
volna állítani a háborút, 2022. január 10-én zajlott Genfben. Oroszország fő 
kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja”

Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan 
elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy 
aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a 
NATO tagja legyen, amit a jelenlegi ukrán vezetés rendkívüli módon szorgalmaz. 
Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy 
Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni.
Boris Johnson Kijevben

Röviddel az orosz támadás után, márciusban, Törökországban tárgyalások kezdődtek 
Szergej Lavrov orosz és Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter között. Az 
Al-Jazeera március 20-i riportjában idézi Mevlüt Cavusoglu török 
külügyminisztert, aki kijelentette: „Úgy látjuk, hogy a felek közel állnak a 
megállapodáshoz”. Egy 15 pontos béke megállapodás volt az asztalon, amelynek 
értelmében Oroszország visszavonulna a február 23-i pozíciójához, amikor is a 
Donbász régió egy részét és a teljes Krím-félszigetet ellenőrizte, cserébe 
Ukrajna megígérné, hogy nem törekszik NATO-tagságra, és helyette biztonsági 
garanciákat kapna több országtól.

     „Ekkor (április 9-én) Boris Johnson brit miniszterelnök váratlanul 
megjelent Kijevben és Ukrajinszka Pravda, Ukrajna egyik legelismertebb 
hírportálja szerint két egyszerű üzenetet hozott. Az első az, hogy Vlagyimir 
Putyin orosz elnök háborús bűnös, nyomást kell gyakorolni rá, nem pedig 
tárgyalni vele. A második pedig az, hogy még ha Ukrajna kész is aláírni 
Putyinnal bizonyos garanciális megállapodásokat, ők nem”

A kollektív Nyugat, amely még februárban azt javasolta Zelenszkijnek, hogy adja 
meg magát és meneküljön el, most úgy érezte, hogy Putyin valójában nem is olyan 
erős, mint ahogyan korábban képzelték, és hogy itt a lehetőség, hogy ‘nyomást 
gyakoroljanak rá’. Johnson később, áprilisban egy indiai út során nyilvánosan is 
megerősítette a tárgyalásokkal szembeni ellenállását, amikor a Reuters szerint 
újságíróknak azt mondta, hogy Putyinnal tárgyalni olyan, mintha „egy krokodillal 
tárgyalnánk, amikor a lábadat az állkapcsában tartja”.

Három nappal azután, hogy Johnson visszatért Nagy-Britanniába, Putyin azt 
mondta, hogy a tárgyalások zsákutcába jutottak. Hogy mi volt a Nyugat célja a 
béketárgyalások megakadályozásával, arra Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter 
április végi lengyelországi sajtótájékoztatóján tett megjegyzései utalnak. Arra 
a kérdésre ugyanis, hogy február óta változtak-e az amerikai célok, azt 
válaszolta, hogy az Egyesült Államok támogatja Ukrajnát abban, hogy megtartsa 
szuverenitását és megvédje területét, majd hozzátett egy második, korábban ki 
nem mondott célt:

     „Azt akarjuk, hogy Oroszországot olyan mértékben meggyengítsük, hogy ne 
tudjon olyan dolgokat tenni, mint amilyeneket Ukrajna lerohanásával tett”

Nem biztatók a kilátások

Az orosz-ukrán háborúnak eddig már mintegy többszázezer áldozata lehet. Ha 
Oroszország el akarja érni eredeti célját, Ukrajna semlegességét, akkor – 
figyelembe véve a Nyugat eddig tett ígéreteinek be nem tartását és a minszki 
egyezménnyel kapcsolatos félrevezetést – logikusan nem tehet mást, mint hogy az 
egész országot elfoglalja. Ennek alternatívája egy olyan befagyott konfliktus, 
mint ami Észak- és Dél-Korea között áll fenn, egyik oldalon a NATO Ukrajnában 
felsorakoztatott erőivel, a másikon az orosz haderővel, de még egy nyílt 
orosz-NATO háború sem zárható ki, ami harmadik világháborúvá fajulhat.

     „Mindezeket figyelembe véve a következő évre, sőt még az azt követőkre sem 
lehet megállapodott, kiszámítható nemzetközi helyzetre számítani, ami teljesen 
bizonytalanná teszi közvetlen (európai) környezetünk gazdasági helyzetét”

Ebben a helyzetben egyet tehetünk, számba véve a lehetséges problémákat és a 
mérnöki gyakorlatnak megfelelően a legrosszabb esetből kiindulva ki kell építeni 
egy túlélési stratégiát az ország szintjén, de az egyéni, családi szinteken is. 
Országos szinten a gazdasági növekedés erőltetése helyett minden eszközzel a 
külső egyensúly elérését kell kitűznünk, mert különben úgy járunk, mint a 
hetvenes években, amikor úgy adósodtunk el, hogy végül a felhalmozott 
adóssághegyből gyakorlatilag semmit nem vontunk be az ország fejlesztésébe. 
Emellett, amennyire lehet, zárni kell a gazdaságot, mindenek előtt a vertikális 
(termelőtől a fogyasztóig) kapcsolatok kiépítésével, a valamikori hangya 
mozgalom mintájára. Fontos, hogy az elkerülhetetlenül jelentkező terheket a 
lakosságon a teherviselő képessége arányában osszuk el.

Összességében abból kell kiindulnunk, hogy nagyon kemény időknek nézünk elébe, 
amikor azt is eredménynek lehet elkönyvelni, ha meg tudjuk tartani a nemzetközi 
békét, és azt, amit eddig elértünk.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.