[Grem] A Rossmann-bojkott

[KEA]

A Rossmann-bojkott

Index, 2024.08.14. -- Schiffer András
https://index.hu/velemeny/2024/08/14/rossman-tesla-bojkott-trump-valasztas-velemeny/


Augusztus első napjaiban Európa egyik legnagyobb drogérialánca, a 
Rossmann bejelentette, hogy bojkottálja Elon Musk elektromos autókat 
gyártó vállalatát, a Teslát, és céges flottájukba nem vásárolnak több 
autót a techmilliárdostól. A Rossmann egyébként ma már távolról sem 
egyszerű német családi vállalkozás: a nyilvánosan elérhető 
céginformációk alapján az üzletlánc 40 százalékát közvetetten a kies 
adóparadicsomban, Kajmán-szigeteken bejegyzett CK Hutchison Holdings 
Ltd. uralja.

A multinacionális üzletlánc azzal indokolta döntését, hogy Musk 
támogatja Donald Trumpot az amerikai választási kampányban,

aki többször is álhírnek nevezte a klímaváltozást. S valóban, a 226 
milliárdos vagyonával a világ egyik leggazdagabb emberének számító Elon 
Musk a Trump elleni merényletet követően az általa birtokolt X-en 
közölte, hogy hivatalosan is támogatni fogja (endorsolja) az exelnököt a 
novemberi amerikai választás előtti kampányban.

A helyzet súlyos. A napokkal ezelőtti hírben kettős kortünet sejlik fel. 
Egyfelől a Rossmann bojkottja, másfelől a platformtulajdonos 
endorsementje, de előbb nézzünk egy kis múltidézést! Az Egyesült 
Államokban négy évvel ezelőtt is elnökválasztást rendeztek. Akkor Trump 
újraválasztási kampányát egyszerre találta telibe a Covid–19 és a Black 
Lives Matter (BLM).  Az a nyár azzal indult, hogy a BLM farvizén 
kibontakozó #StopHateForProfit kampány keretében globális 
óriásvállalatok sora jelentett be bojkottot a közösségi oldalak, így a 
Facebook, az Instagram, a Twitter (a Musk-korszakban: X), a Snapchat, a 
YouTube, illetve a LinkedIn ellen. A hivatalos szöveg az volt, hogy a 
közösségi platformok úgymond nem tesznek eleget a felületeiken 
terjesztett gyűlöletbeszéd, illetve az elnökválasztást befolyásoló 
dezinformáció visszaszorítása érdekében. A kampány zászlóshajói a 
Coca-Cola és az új NATO-főtitkár kedvenc óriásvállalata, az Unilever lettek.

Elsők között vonta vissza hirdetéseit a Facebookról és más közösségi 
oldalakról a Microsoft, a Starbucks, a Honda, a HP, a Diageo és a Henkel 
is. A #StopHateForProfit kampány mögé természetesen nem a felebaráti 
szeretet, az önzetlen jóemberkedés sodorta a kaszinókapitalizmusban 
utazó óriásvállalatokat. A közvetlen hasznot azzal fölözhették le, ha 
„az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében” 
a közösségi oldalak mondjuk blokkolták az újraválasztásért kampányoló 
Trump elnök üzeneteit. Trump ugyanis akkor sem volt túl nagy barátja a 
szabadkereskedelmi egyezményeknek és szívesen hazaszívta volna a 
termelőkapacitásokat Kínából. A Musk előtti Twitter értett is a szóból, 
s hogy hogy nem, miután vezérigazgatója 200 ezer dollárt adományozott a 
BLM-nek, a kampányfinisben hájdolta a Biden-fiú viselt dolgairól szóló 
híreket. Az eredmény nem is maradt el.

A Rossmann-bojkott (hasonlóan a #StopHateForProfit kampányhoz) attól 
függetlenül félelmetes precedens, hogy mit gondolunk D. J. Trumpról vagy 
a klímapolitikáról. Elöljáróban két dolgot szögezzünk le. A Rossmann 
természetesen attól vásárol kocsit, akitől akar, a céges vevő 
termékvásárlási szabadsága és bojkottfelhívása azonban versenyjogi 
szempontból sem ugyanaz a kategória. Elon Musknak mint választópolgárnak 
jogában áll véleményt formálnia hazája belpolitikájáról, de jó érvek 
szólnak amellett, hogy egy monopol vagy oligopol helyzetben levő 
platformszolgáltató vezérének – akárcsak a bíráknak, katonáknak, 
rendőröknek, Európában a közmédia alkalmazottainak – szólásszabadsága 
korlátozást szenvedjen.

Egy demokratikus választás kapcsán azzal a feltételezéssel kell élnünk, 
hogy a politikai közösséget egyenlő méltósággal rendelkező és egyenlően 
informált polgárok – és nem cégek! – alkotják, akik egyformán képesek az 
egyes közpolitikai kérdésekről – így a klímapolitikáról is – megfontolt 
véleményt alkotni. Ezt az ideális helyzetet általában véve is időről 
időre felborítja, amikor a gazdag kevesek erőfölényükkel visszaélnek a 
kampánynak nevezett vitafolyamatban, de az feltétlenül, ha cégek – akik 
per definitionem nem részesei semmiféle politikai közösségnek – 
egyszerűen „csak” beszállnak a politikai véleményalkotás arénájába.

Lehet politikai véleménye szegénynek és gazdagnak, de természeténél 
fogva nem lehet a Rossmannak vagy a #StopHateForProfit nevű 
flottafelvonuláson részes óriásvállalatoknak. Ha a Rossmann egyszerűen 
nem vásárol többé a Teslától, az nyilvánvalóan a cég magánügye. Ha ezt a 
Rossmann nem egyszerűen közzéteszi, de közleményében „bojkottálásról” 
beszél, azzal akkor is súrolja a versenyjogi határokat, ha (a magyar 
versenytörvény 5. § megfogalmazását kölcsönözve) a harmadik személlyel 
fennálló gazdasági kapcsolat felbontását vagy ilyen kapcsolat 
létrejöttének megakadályozását célzó tisztességtelen felhívás nem 
tartalmaz politikai tartalmat. A Rossmann felhívása azonban tartalmaz 
politikai tartalmat és egy olyan befektető érdekeltsége ellen hirdet 
bojkottot, aki az elektromosautó-gyártó mellett az egyik erőfölényes 
platformszolgáltatót is birtokolja. Helyben vagyunk!

A demokratikus közvélemény a kilencvenes években még az írott sajtótól 
és az elektronikus médiától, az ezredfordulótól pedig egyre növekvő 
hányadban az internetes sajtótól is függött – elmélkedtem anno a 
#StopHateForProfit kapcsán. Az utóbbi években azonban a politikai 
nyilvánosság szerkezete alapvetően megváltozott: a közösségi platformok 
villámsebesen váltak a habermasi okoskodó közönség első számú terepévé. 
Lassan sajtóhírből is csak az számít, amelyik kellő számú lájkot, 
kattintást, megosztást generál a közösségi oldalakon. A napilap, a 
híradó helyét átvette a hírfolyam. Pontosan négy évvel ezelőtt arra 
hívtam fel a figyelmet, hogy

a platformszolgáltatók, ha lehet, még jobban függenek a hirdetőktől, 
mint a hagyományos médiavállalkozások, továbbá a közösségi oldalak csak 
látszólag demokratikusabbak és hozzáférhetőbbek a sajtónál, miután a 
platformszolgáltatók gyakorlatilag kiszöktek a nemzeti joghatóságok alól.

Két hónappal a Musk előtti Twitter botrányos hájdolása és az amerikai 
elnökválasztás előtt, a Covid-őrület kellős közepén azt írtam, hogy a 
közösségi platformok üzletpolitikai megfontolások alapján megalkotott 
algoritmusai ellenőrizhetetlenül és számonkérhetetlenül szűrnek ki, 
preferálnak vagy éppen diszkriminálnak bizonyos politikai véleményeket, 
s ha egyszer az algoritmusok jogon kívüli területen mozognak, a 
platformszolgáltató profitja viszont teljes egészében a hirdetőktől 
függ: az óriásvállalatok számára ott a kísértés, hogy hirdetési 
politikájukkal úgy írják felül a korlátozás tartalom-semlegességének 
alkotmányos parancsát, mintha az soha nem is létezett volna. Azóta a 
magyar parlamenti választási kampányba is belenyúlt az egyik 
gigaplatform, a Facebook, amikor a végül parlamentbe kerülő Mi Hazánk 
listavezetőjét, Toroczkai Lászlót a kampányfinisben egyszerűen törölte a 
véleménybuborékokból. S ezen a ponton nincs rendben az sem, ha a Big 
Tech, a politikai nyilvánosságot uraló platformszolgáltatók urai 
ugyanazzal a szabadsággal nyilvánítanak véleményt a demokratikus 
vitafolyamatban, a kampányban, mint bármely egyszerű adófizető honpolgár.

Nem volt túlzás tehát, amikor négy esztendővel ezelőtt úgy fogalmaztam, 
hogy szemünk előtt zajlik az óriásvállalatok globális hatalomátvétele, 
és az sem, amikor nyolc esztendővel ezelőtt a parlamentben azt mondtam, 
hogy meg kell állítani az óriásvállalatok rohamát a demokratikus államok 
ellen, mert ma az igazi konfliktus a világban nem az egyes államok, 
hanem az óriásvállalatok és a függetlenségüket őrző államok között zajlik.

Mit lehet tenni nemzetállami és egyéni szinten?

Az arctalan kapitalizmus elszámoltatásához vezető ösvényen az első 
stáció alighanem az, ha visszaterelik a demokratikus nyilvánosságot 
éppen lenyelni készülő platformszolgáltatókat a nemzeti, de legalábbis 
uniós joghatóság alá, ahol igenis meg lehet és meg is kell akadályozni, 
hogy a gazdag kevesek önkényesen válogassanak egy-egy szuverén állam 
politikai versenyében részt vevő felek között.

S persze fel kellene darabolni a techóriásokat úgy, ahogyan erről 
régebben Bernie Sanders, nemrég pedig J. D. Vance alelnökjelölt is 
értekezett. A demokratikus közvéleménynek az adott politikai közösség 
tagjai az alanyai. A politikai közösség tagjai és a cégek között az a 
különbség, hogy előbbieknek véleményük lehet és kell is, hogy legyen 
klímapolitikáról, társadalmi elfogadásról és más közpolitikai 
kérdésekről, míg utóbbiaknak profitérdekük van és nem politikai 
véleményük. Ha ennek nem szerzünk érvényt, az arctalan globális kevesek 
úgy tüntetik el a demokratikus nyilvánosságot, hogy azt észre sem fogjuk 
venni. Mindegyik szuverén állam jól teszi tehát, ha alkotmányos szinten 
rögzíti:

a törvény alapján létrehozott jogalanyt a véleménynyilvánítás szabadsága 
a létrehozatala céljával összefüggésben illeti meg.

A versenyjogi szabályozás pedig kifejezetten tisztességtelennek 
nyilváníthatja a bojkottfelhívást, ha az politikai véleményt tartalmaz. 
Addig is egyet tehetünk: bojkottáljuk a bojkottálókat. Például nem 
vásárolunk többet a Rossmannban.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

--
Üdvrivalgással:
KEA.