[Grem] David Grossman: Itt Izraelben még mindig zuhanunk a végtelen mélységbe

[Rita Kunsay-Sipos]

https://izraelinfo.com/2024/03/06/david-grossman-itt-izraelben-meg-mindig-a-vegtelen-melysegbe-zuhanunk/?fbclid=IwAR3T9mxrSQHwrqn7CLmXLb62Mn5-OGDNXQ_VmsYgQUGevNUvxKqa1zInrBQ


David Grossman: Itt Izraelben még mindig zuhanunk a végtelen mélységbe
Izraelinfo <https://izraelinfo.com/author/izraelinfo/>
 -
2024-03-06

„Az izraeli fejekben az ‘otthon’ szó a biztonság, a védelem és az
összetartozás érzését kelti. Az otthon az a hely, ahol nyugalom van.
Melynek határairól nincs vita, főleg nem a szomszédaimmal. De attól tartok,
hogy Izrael egyelőre inkább erődítmény, mint otthon. Nincs benne biztonság,
és nincs benne nyugalom. Mivé válunk mi izraeliek, és a Gázai övezet lakói
ez után a hosszú és kegyetlen háború után? Hogyan írhatunk alá
megállapodást egy ilyen ellenséggel? És vajon van más választásunk?” –
David Grossman írása, ami március 1-én a The New York Times-ban angolul
<https://www.nytimes.com/2024/03/01/opinion/israel-gaza-palestinians-hostages.html?searchResultPosition=1>,
5-én a Ynet izraeli hírportálon ivritül
<https://www.ynet.co.il/news/article/b1vwnnvt6> jelent meg.

Ahogy távolodunk időben az október 7-én, szombat reggel történtektől, egyre
mélyül az általa okozott sokk. Újra és újra elmondjuk magunknak ezt az
identitás- és sorsformálóvá lett történetet. Miként hatoltak be órákon
keresztül Hamasz terroristák ezrei ártatlan izraeli polgárok otthonaiba,
gyilkoltak meg közülük több mint 1200-at, erőszakoltak meg és raboltak el,
fosztottak ki és égettek el embereket. Ezekben a lidércnyomásos órákban,
amíg az izraeli hadsereg magához nem tért a meglepetés megrázkódtatásából,
az izraeliek a saját bőrükön, fájdalmasan érezhették, mi történne, ha
Izrael nemcsak súlyos csapást szenvedne, hanem ténylegesen megszűnne
létezni. Ha nem lenne.

Azt mondták azok az Izraelen kívül élő zsidók, akikkel beszéltem, hogy
ezekben az órákban az ő fizikai és mentális-spirituális létezésük is
bizonytalanabbá és sebezhetőbbé vált. Sőt, valamit elvettek és elvesztettek
az életük értékéből. Néhányan közülük meg is lepődtek, amikor rájöttek,
milyen nagy szükségük van arra, hogy Izrael létezzen, mint eszme és mint
tényleges valóság.

A hadsereg túl lassan tért magához, és kezdett visszavágni. Izrael állam
még mindig vérzett, de az izraeli civil társadalom már mozgósította magát a
mentési- és szervezési akciókra, és több százezer hétköznapi állampolgárral
együtt önként azt tette, amit a kormánynak kellett volna megtenni, ha nem
lett volna elsorvadva és lebénulva.

Azóta, egészen ezeknek a soroknak a megírásáig, a Gázai övezetben – a
Hamasz ellenőrizte gázai egészségügyi minisztérium adatai szerint –
körülbelül 30 000 palesztint öltek meg, köztük sok gyereket és olyan
civilt, akik egyáltalán nem voltak a Hamasz tagjai, és nem tartoztak a
harcolók köréhez. Izrael a „viszályban nem érintettnek” nevezi őket olyan
nyelvvel, melyet a háborúban álló népek azért hazudnak maguknak, hogy ne
kelljen szembenézniük tetteik következményeivel.

***

A híres Kabbala-kutatótól, Gershom Scholemtől származik a mondás: „minden
vér a sebbe folyik”. Ilyenek az érzések és a légkör a jelenlegi Izraelben,
majdnem öt hónappal a mészárlás után. Egy egész nép minden szorongása,
megrázkódtatása és dühe, bánata, megaláztatása és bosszúja, minden mentális
energiája még mindig oda tart, a sebhez, a szakadékhoz, még mindig ebbe a
mélységbe zuhanunk.

Nem engednek el bennünket a gázaiak által megerőszakolt lányok és nők, a
lemészárolt csecsemők, az élve elégetett családok gondolata, amit a gázaiak
filmre is vettek, és élőben közvetítettek az áldozatok családjainak.

És a több száz túsz sem, akik 151 napja vannak bezárva az alagutakba,
néhányukat vasketrecben tartják, gyerekek, idősek, férfiak és nők, akik
elemésztődnek és meghalnak oxigén és gyógyszerek hiánya és a
kilátástalanság miatt is. És talán azért halnak meg, mert a normális emberi
lények amikor ki vannak téve az abszolút, a sátáni gonosznak, akkor nem
egyszer elveszítenek valamit a természetes élni akarásból. Nem vágynak egy
olyan világban élni, ahol lehetséges az ilyen gonoszság és kegyetlenség.
Egy világban, amelyben olyan emberek élnek, mint a Hamasz terroristái.

***

Az októberi események intenzitása olykor kitörli a korábban történtek
emlékét.
Valójában ijesztő repedések kezdtek megjelenni az izraeli létben már kilenc
hónappal a mészárlás előtt. A kormány Benjamin Netanjahu vezetésével
előterjesztett egy jogalkotási kezdeményezést, amelynek célja a Legfelsőbb
Bíróság jogállásának nagymértékű gyengítése, és ezzel Izrael demokratikus
jellegének súlyos megkárosítása volt. Ezután polgárok százezrei vonultak az
utcára, hogy tiltakozzanak a kormány szándéka ellen. Az izraeli jobboldal
támogatta a kormányt. A nép egyre inkább polarizálódott álláspontjaiban.
Ami korábban legitim ideológiai vita volt a jobb és a baloldal között, az a
különböző „törzsek” egymás iránti gyűlöletének megjelenítése lett. A
közbeszéd erőszakossá és virulenssé vált. Beszélgetések kezdődtek az ország
két különálló nemzetre(!) – „Júdeára” és „Izraelre” való felosztásáról. Az
izraeli közvélemény először érezte azt, hogy az állam léte hirtelen
kétségbe vonható, hogy az izraeli nemzeti otthon összedőlhet.

Azok számára, akik olyan országokban élnek, ahol a *haza* fogalma
identitásuk magától értetődő része, elmondom, hogy az én szememben, az
izraeli tudatomban az „otthon” szó a biztonság, a védelem és az
összetartozás érzését kelti. Az otthon az a hely, ahol nyugalom van.
Melynek határairól konszenzus van, főleg a szomszédaimmal.

De mindez még mindig vágyakozásba burkolódzik bennem, egy – véleményem
szerint – teljes mértékben még mindig nem megvalósult dologhoz. Egyelőre
attól tartok, hogy az izraeli haza inkább erőd, mint otthon. Nincs benne
biztonság és nincs benne nyugalom, a szomszédaimnak pedig jó néhány
kifogása és állítása van a szobáinak és a falainak a határaival
kapcsolatban, sőt néha a létezésével kapcsolatban is. Azon a „fekete
szombaton” kiderült, hogy Izrael Állam még mindig messze van attól, hogy
*otthon* legyen a szó teljes értelmében – és igazi erődnek sem mondható.

Mindemellett az izraeliek joggal büszkék arra, hogy gyorsan és hatékonyan
összeállnak és kiállnak egymásért, amikor Izrael veszélyben van egy járvány
miatt, mint a koronavírus volt, vagy a háborúban. Tartalékosok ezrei
szálltak repülőre szerte a világon, és csatlakoztak a már önként
jelentkezett és harcoló barátaikhoz. „Hogy megvédjük a hazát” – hangzott a
válaszuk minden interjúban. Egyetlen katona sem felelt másképp.

Volt ebben valami megható, egy példa nélküli történet: a fiatalokat a világ
minden tájáról riasztják, hogy megvédjék szüleiket és nagyszüleiket, és ők
készek életüket áldozni értük. Megható volt a harcosok sátraiban uralkodó
egység érzése is. A politikai vélemények ott nem igazán számítottak. Ott
csak az egymásért érzett felelősségvállalás, a kölcsönös garancia és a
bajtársiasság érvényesült.

De már azt kérdezik – mint háború után mindig – az én generációm fiai és
lányai, akik jó néhány háborún keresztül mentek: miért csak rendkívüli és
veszélyhelyzetekben alakul ki Izraelben az egység érzése? Miért csak a
fenyegetés és a veszély visz közelebb minket egymáshoz, hozza ki belőlünk a
legjobbat, és ment meg minket attól a furcsa önpusztítási vágytól, hogy
tönkretegyük hazánkat.

Fájdalmas meglátásunk támad: lehet, hogy az a mélységes kétségbeesés, amit
a legtöbb izraeli érez a mészárlás után, a „zsidó léthelyzetből” fakad,
hogy ismét belezuhantunk a védtelen, üldözött nép helyzetébe? Egy olyan
népé, ami számos területen elért nagyszerű eredményei ellenére végső soron
legbelül még mindig a menekültek nemzete, és még mindig benne van a
szülőföldjéről való elűzés lehetősége, közel 76 éves szuverén fennállás
után is. És ma még világosabbá válik, mennyit kell mindig és folyamatosan
ennek az áthatolható és törékeny otthonnak az őrségében állnunk. És az is
kézzelfoghatóvá vált, hogy milyen mély és gyökeres az iránta érzett
gyűlölet. És felvetődik egy másik gondolat erről a két megkínzott népről –
az izraeliről és a palesztinról: hogy hontalanságuk traumája annyira
lényeges és elsődleges bennük, és ennek ellenére nyoma sincs bennük a
megértésnek a másik nép tragédiája iránt, az együttérzésről nem is beszélve.

***

A háború nyomán napvilágra került egy másik szégyenletes jelenség: Izrael
az egyetlen ország a világon, amelynél jogos és engedélyezett a felhívás a
felszámolására. Több százezres tüntetéseken, a legrangosabb egyetemek
campusain, a tömeglapokban, a közösségi oldalakon, a mecsetekben számos
kontextusban hallatszik a felszólítás, miszerint „Halál Izraelre!”. Ha
Izraelről van szó, a helyzet összetettségére utaló logikus politikai
kritika gyűlöletháborúvá válik, melyet csak Izrael elpusztítása tudna
lehűteni (és már ezt sem teljesen bizonyosan).

Nem lehetett ilyen megsemmisítési kívánságokat hallani, például, amikor
Szaddám Husszein kurdok ezreit gyilkolta meg vegyi fegyverekkel: akkor nem
hívtak fel arra, hogy töröljék el Irakot a föld színéről. Csak ha Izraelről
van szó, megengedhető, hogy nyíltan ne kevesebbet, mint annak
megszüntetését követeljék.

A tiltakozók, a rovatvezetők és a közéleti vezetők tegyék fel maguknak a
kérdést: mi van Izraelben, ami ezt az utálatot kelti bennük? Miért csak
Izrael olyan a világ 197 országa közül, amelynek létezése mindig
„feltételes”, és mintha más országok jóakaratától (?) függne.

Fájdalmas belegondolni, hogy ez a gyilkos gyűlölet csakis arra a népre
irányul, melyet alig néhány évtizede majdnem elpusztítottak. Felháborító a
torz és cinikus kapcsolat a zsidók egzisztenciális szorongása között, és
nem kevés nép és vallás azon kívánsága között, hogy Izrael megszűnjön
létezni. Tűrhetetlen bizonyos tényezők ragaszkodása ahhoz, hogy az
izraeli-palesztin konfliktusra a kolonialista (gyarmatosítási) diskurzust
alkalmazzák. Az elszántság, amellyel elfelejtik, hogy a zsidóknak nincs más
földje (a nép vagy ország gyarmatosítóként való meghatározásának
alapfeltétele), és az a tény, hogy a zsidó nép nem idegen megszálló Izrael
földjén; hogy közel 4000 éve tart intenzív kötődése ehhez a földhöz, és itt
született meg népként, vallásként, kultúraként, nyelvként.

Látszik, milyen rosszindulatú jókedvvel lépkednek e nemzetek tagjai a zsidó
nép legsebezhetőbb és legsérülékenyebb pontjain: a nemzetek közötti
idegenségtudatán, az egzisztenciális magányán, azon a helyen, ahol nincs
menekvés a legrosszabb rémálmai elől. Ahol nemegyszer arra ítéltetett, hogy
végzetes pusztító hibákat kövessen el. Amelyek pusztítóak az ellenségei, és
pusztítóak önmaga számára is.

* * *

Kivé válunk mi – izraeliek és a Gázai övezet lakosai – ezután a hosszú és
brutális háború után? Hiszen nemcsak a két nemzet egymás ellen elkövetett
szörnyűségeinek emléke marad köztünk még hosszú évekig, de mindenki számára
világos, hogy amint a Hamasznak lehetősége adódik, sietve teljesíteni fogja
az alapokmányának értelmezéséből adódóakat, vagyis Izrael elpusztításának
vallási kötelességét. <https://translate.google.com/details>

Hogyan lehet hát megállapodást kötni egy ilyen ellenséggel?

És van más választásunk?

A palesztinok tartsanak önvizsgálatot. Én, mint izraeli, azt kérdezem,
milyen nemzet leszünk, ha véget ér a háború? Hová vezet a bűntudat – ha át
merjük érezni – azért, amit az ártatlan palesztinokkal tettünk? A több ezer
gyerekért, akiket megöltünk. A családokért, amelyeket elpusztítottunk.

És hogyan fogunk tanulni abból, hogy soha többé ne lephessenek meg minket?
Hogyan élhetünk valaha is teljes életet borotvaélen táncolva? És ki akarja
így leélni az életét, és borotvaélen nevelni a gyerekeit? És milyen árat
fogunk fizetni az állandó éberséggel, gyanakvással és félelemmel eltöltött
egész életünkkel? És ki dönti el közülünk, hogy nem akar, vagy nem képes
örökké spártai katonai életet élni?

És ki marad itt, Izraelben? Talán a legszélsőségesebbek lesznek, akik itt
maradnak, a legrasszistább vallási fanatikusok és nacionalisták? Vajon az a
sorsunk, hogy végignézzük lebénulva, amint a merész, kreatív, egyszeri
izraeli életérzés felszívódik a zsidóság tragikus sebébe?

Ezek a kérdések valószínűleg évekig elkísérik majd Izraelt. Lehet, hogy
velük szemben egészen más valóság rajzolódik ki. Talán annak felismerése,
hogy ezt a háborút nem lehet teljesen megnyerni, másrészt pedig annak
felismerése, hogy lehetetlen a végtelenségig folytatni a megszállást, s ez
arra kényszeríti a feleket, hogy megegyezzenek a kétállami megoldásban,
Izraelben és Palesztinában, a megoldás minden hibájával és a rá leselkedő
veszélyekkel együtt – melyek közül a legnagyobb, hogy a Hamasz demokratikus
választásokkal megszállja Palesztinát –, de még mindig ez az egyetlen
lehetséges megoldás?

Eljött az ideje, hogy azok az országok, amelyeknek befolyása van a két
népre, latba vessék erejüket. Nem a kicsinyes politikának és a cinikus
diplomáciának van most az ideje.

Abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy a megrázkódtatás október 7-én
tapasztalt rendkívüli pillanata változást hozhat a világunkban. A
viszályban jártas vagy érintett államok miért nem látják, hogy Izrael és a
palesztinok ismét képtelenek saját maguk segítségére lenni?

A következő hónapok mindkét nemzet sorsát meghatározzák. Ki fog derülni,
hogy megérett-e a több mint 150 éves konfliktus a logikus, erkölcsös,
humánus megoldásra.

Kár, hogy ha ez megtörténik, akkor nem reményből és lelkesedésből, hanem
kétségbeesésből és kimerültségből fakad, de általában pont ez az a
lelkiállapot, amely az ellenségeket arra készteti, hogy megbékéljenek
egymással.

Ennél többet jelenleg nem kívánhatunk. Megelégszünk ezzel. Úgy látszik, át
kellett mennünk magán a poklon, hogy eljussunk egy olyan helyre, ahonnan
egy különösen tiszta napon látni a mennyország legszélét.

*Héberről fordította Lévai Eszter*

*Illusztráció: Dror Cohen*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240416/884d707f/attachment.html>