[Grem] Index - Kultúr - Ceaușescu falurombolását másolják a németek az energiahiányra hivatkozva

[Greschik, Gyula]

Kedves Lista!

Apropó: lignitbányászat

Azt, hogy egy adott mennyiségű energia befektetésével a természetből 
jellemzően mekkora mennyiségű energiát nyerhetünk, azt összefoglalóan - 
a pénzügyi befektetés analógiájára definiálható - EROI (Energy Return Of 
Investment - Energiamegtérülés) mutatja meg. (Ez a mutató a veszteség 
oldalon a felhasznált anyagok, szerkezetek gyártását és szállítását, 
valamint a beruházás kivitelezése, működtetése, leszerelése fo­lyamán 
szükséges összes erőforrást, – beleértve a bányászatot és a 
hulladékelhelyezést is – illetve keletkező környezetszennyezést 
figyelembe veszi.)

Az EROI számításánál figyelembe veendő az energiatermelés biztonságos 
kialakítására fordított energiafel­használás is.  EROI=1 esetén, az 
energiaforrás fenntartásán kívül semmi másra nem jut energia, EROI=2 
esetén a kinyert energia felét már lehet nem az energiaberuházási 
célokra fordítani, EROI=10 esetén már 90%, azaz a kinyert energia 90 
százaléka fordítható másra, úgyhogy még előrébb lehet haladni a 
természeti és társadalmi kérdések megoldásában. EROI=20 mellerr már 
bőven jut energia olyan igényes társadalmi cél­kitűzések támogatására 
is, mint a kultúra és a művészet.

Példaként néhány tapasztalati EROI-érték:
szén, kőolaj és földgáz: kb. 20-30,
vízenergia: 40-50,
atomenergia: kb. 80,
fotovoltaikus (PV) napenergia és szélenergia: 6-10.
A biomassza a háztáji gazdaság szintjén 95-től a kontinentális léptékben 
~5 ig terjed.

A jövő zenéje, hogy mikor lehet társadalmi méretekben jelentős szerepe 
az olyan ismeretlen vagy ma csak elvileg ismert energiahordozóknak (mint 
pl. a fúziós energia), amelyek EROI-ja minden ismert energiahordozóénál 
magasabb.

A nagy energia- és teljesítménysűrűségű (gyakorlatilag a nagy EROI-jű) 
energia-forrásokat kis energia- és teljesítménysűrűségű 
energiaforrásokkal helyettesítve az energiatermeléshez szükséges 
felszíni terület drá­maian megnő. Kis EROI-jú elsődleges 
energiahordozóból ugyanannyi energiaforrást előállítani nagyobb 
kör­nyezeti terhelést jelent, mint a koncentráltabb energiahordozókból. 
Pl. a szélturbinák és napelemek gyártása in­tenzív 
ritkaföldfém-bányászatot és -kohászatot feltételez  A környezeti 
következmény helybéli energiaforrá­sok helyi felhasználására törekedve 
is csökkenthető.

Szakemberek szerint atomenergiával elkezdhető lenne a fosszilis 
energiahordozók fokozatos kiváltása. A döntéshozók ugyanakkor a kis 
EROI-jű nap- és szélenergiáról állítják ugyanezt, sőt az általuk 
zöldátmenet­nek mondott elképzelést nem csak lehetségesnek, hanem 
egyenesen sürgetően szükségesnek tartják.

Hogyan alakulhatott ki ez az ellentmondás?

A komplex értékelés helyett az elmúlt évtizedben az ún. CO2-kibocsátás 
elleni küzdelem lett, amit nem csak számszerűsítettek, hanem 
szankcionálják is. Indokaként azt hangoztatják, hogy a CO2-kibocsátás 
már eddig is példátlan éghajlatváltozást okozott. Az éghajlatváltozást a 
légköri CO2-koncentráció visszacsökkentésével, azaz az ún. 
dekarbonizációval: a jelenlegi energiaforrások kb. 80%-át jelentő szén, 
kőolaj és földgáz záros határidőn belüli megvonásával javasolják 
megállítani. Az ENSZ SDG 13. célja („fellépni az éghajlatváltozás 
ellen”) tehát mindenek felettivé vált. Az egyre gyorsított 
dekarbonizációs energia-átmenetbe abban a hitben vág bele a világ (az 
ENSZ és a WEF, a World Economic Forum ösztönzésére), hogy a 80%-nyi 
kieső energia ún. megújuló energiával (nap- és szélenergiával) pótolható 
lesz. (2030-ig 55%-os kibocsátás-mérséklés, 2050-ig teljes nettó 
karbonsemlegesség). Erre vonatkozóan azonban sem megvalósíthatósági, sem 
hatásta­nulmány nem létezik. Az efféle energiákban túlságosan bízó 
országok tapasztalatai kiábrándítóak.  A “megújulók” nagyobb kárt 
okoznak, mint amennyi haszonnal járnak. A divatos nap- (PV) és 
szélenergiák EROI-ja eleve elégtelen, erőltetésük az ásványi 
nyersanyagigényt többszörösére fokozza, szeszélyességük csak 
energiatárolással lenne megoldható, de annak a lehetőségei igen 
korlátozottak

A dekarbonizáció gyorsítása nem szakmai mérlegelés eredményeként 
született meg. A szakmaiatlanság már abból is látszik, hogy ekkora 
fordulatot ilyen gyorsan (2030-ig, illetve 2050-ig) lehetetlen 
kivitelezni. A de­karbonizáció hivatkozási alapja a „fenyegető 
éghajlatváltozás”.

Indokolt ez?

A tengelye körül forgó, a Nap körül keringő, mindhárom halmazállapotú 
H2O-ban bővelkedő felszínű Földünk éghajlatát alapvetően a napsugárzás 
és a kimenő hősugárzás határozza meg. E komplex rendszerben  örökösen 
változik minden, a legkülönfélébb tér- és időbeli tartományban. Az 
időjárási szélsőségek, de a né­hány évtizednyi trendek is teljesen 
természetesek. A jelenlegi éghajlatváltozás egyáltalán nem példátlan, 
még az emberi történelmen belül sem. Ennél sokkal nagyobb ingadozásokat 
is képes produkálni természet. A dekarbonizáció éghajlatváltozásra való 
hivatkozási alapja nem veszi figyelembe sem a földtörténet során történt 
éghajlatváltozási tényeket, sem a ma megfigyelhető földfizikai- és 
óceáni folyamatokat, amelyekről pedig az utóbbi években exponenciálisan 
növekvő adattömeg válik megismerhetővé.

Nem segíti a megértést, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye 
az éghajlatváltozás definíciójá­ból kizárta a természetes okokat, a 
természeti változékonyságot jelentéktelennek igyekeznek beállítani. A 
kettő együtt megnyitotta annak a lehetőségét, hogy mindenféle 
éghajlatváltozást antropogén hatásnak lehes­sen tulajdonítani. (Az ENSZ 
Éghajlatváltozási Keretegyezmény kihirdetéséről szóló 1995. évi LXXXII. 
tör­vény 1. cikkelye szerint „Éghajlatváltozás jelenti az éghajlat 
megváltozását, ami közvetlenül vagy közvetve a globális légkör 
összetételét módosító emberi tevékenységnek tudható be, és ami az 
összehasonlítható időtar­tamokon belül megfigyelt természetes éghajlati 
változékonyságon túli járulékos változásként jelentkezik.”)

A tudományon kívülről érkező efféle befolyásolásokat látva nincs mit 
csodálkozni azon, hogy a klímaválto­zást eleve az “üvegházhatású 
gázokra”, és azoknak az ember tevékenységéhez kapcsolható mennyiségére 
há­rítják. Pedig a széndioxid egyáltalán nem „károsanyag” hanem az élet 
egyik alap-összetevője. Az éghajlat­változásra hivatkozó 
energiapolitikai döntések (az ún. klímacélok) pedig olyan modellek 
alapján születnek, amelyek nem egyeznek a visszamenőlegesen ismert 
tényadatokkal, a modell feltételezéseken „hipotézisen” alapul. A 
tudományban az újabb és újabb megfigyelések alapján bármilyen korábbi 
hipotézis megkérdőjelez­hető. A felhalmozódott ellentmondások és a 
tudományba kívülről érkező egyoldalú beavatkozások miatt tu­dományos 
értelemben a klímaváltozás kérdésköre lezáratlan.

Összefoglalva: a jelenkori éghajlatváltozás nem példátlan, a földi 
éghajlati rendszer semmilyen értelemben nem omlott össze, a jövőbeni 
változásnak még az előjelét sem ismerjük. A dekarbonizációt éghajlati 
fenyege­tettséggel indokolni: alaptalan. Az sem tisztázott, hogy a 
légköri CO2 hányad változásának a hőmérséklet vál­tozással való 
párhuzamosságban mi a folyamat lényege. A  CO2  arány oka-e a 
hőmérséklet-változásnak, vagy pedig a klímaváltozás oka a légköri CO2  
mennyiség növekedésének?

A földi energiarendszerek alapos és egyértelmű ismerete nélkül ábrándos 
elképzelés a klímaváltozást ez em­beri CO2-kibocsátás sürgetett 
csökkentésével megakadályozni. Inkább alkalmazkodni kellene a mindenkori 
klímaváltozáshoz, mint ahogy azt az ember az elmúlt kétszázezer évben 
mindig is tette, hiszen más választá­sa nem is lehetett.

A dekarbonizáció energetikailag szakszerűtlen, tudományos hivatkozási 
alapját illetően erősen vitatható, em­berileg elviselhetetlen terhet 
jelentő erőltetése, mindezek ellenére mégis elkezdődött. Belelátva a 
folyamat haszonélvezőinek körébe, joggal feltételezhető, hogy a 
klímaváltozás jövőnket fenyegető globális veszély­ként való 
propagandisztikus tálalása és a dekarbonizáció siettetése nem más, mint 
a Great Reset (Nagy Világ­átalakítás) konkrét megvalósításának 
pszichológiai előkészítése. A fenntartható fejlődés legfontosabb 
termé­szeti előfeltételének megvonása alkalmas az emberek 
kiszolgáltatottá tételére. Tény, hogy a nagy befektetési alapok ún. ESG 
(Environmental, Social and Governance) irányelvekkel kényszerítik bele a 
cégeket az általuk összehangoltan kidolgozott dekarbonizációs elvárások 
teljesítésébe, egyúttal elvonva a pénzt a stabil és biz­tonságos 
villamosenergia-ellátáshoz esedékes energetikai beruházásoktól. Mintha 
az energiahordozók ár­emelkedésének is alapvetően a dekarbonizációs 
energiapolitika lenne az elsődleges oka. Aggodalmunk, hogy a 
dekarbonizációs célkitűzés nem gondatlanságból, hanem szándékosságból 
ered.

Fokozatos energia-átmenetre a jövő érdekében persze szükség lesz. Az 
azonnali fordulat szükségességét  hir­dető energiafordulat 
(„Energiewende”) helyett lassúbb, fokozatos átgondolt energiaátmenet 
(„Energy Tran­sition”) lehet csak az egyetlen járható út, mert még 
sok-sok évtizedre van fosszilisnek nevezett szerves ere­detű, primér 
energiahordozónk, de a „megújuló” szél és napenergia kiaknázásához 
szükséges Lítium, Kobalt, Vanádium, Réz, Grafit szükséges mennyiségének 
előteremtése még nem látható.

Van időnk megfontolt lépésekre!

Az energiaátmenet természetszerűleg az antropogén CO2-kibocsátás 
csökkentésével jár majd (ha úgy tetszik: „dekarbonizációval”), ami 
azonban így nem erőltetett cél, hanem az egyik járulékos következmény 
lesz. A stabil és megbízható villamosenergia-ellátáshoz szükséges 
energetikai beruházásokat pótolni, az időszakos források (szél, 
napenergia vagy árapály) észszerű használatát meggondolni szükséges.

A fenti fejtegetés forrásanyaga a 
https://pbk.info.hu/archiv/pbkforum/PBK_ENERGIA.pdf (2023.01.14.)
Greschik Gyula, 2023-01-23