[Grem] A gyógypedagógus munkája:

[Rita Kunsay-Sipos]

https://wmn.hu/ugy/57622-egy-tollvonassal-lathatatlanna-tettek-minket-ugy-ahogy-sokszor-a-tanitvanyainkat-az-ertelmileg-akadalyozott-gyerekeket-is

„EGY TOLLVONÁSSAL LÁTHATATLANNÁ TETTEK MINKET, ÚGY, AHOGY SOKSZOR A
TANÍTVÁNYAINKAT, AZ ÉRTELMILEG AKADÁLYOZOTT GYEREKEKET IS”

2022. MÁJUS 30. | WMN <https://wmn.hu/szerzo/wmn-szerkesztoseg/> | OLVASÁSI
IDŐ KB. 7 PERC

Gyógypedagógus vagyok, szegregált iskolában dolgozom. A munkahelyemen
azokat a gyerekeket tanítjuk, akik nem oktathatók, nevelhetők együtt
hasonló korú társaikkal. Az osztályomba nyolc értelmileg akadályozott alsós
jár, ez azt jelenti, hogy a mentális életkoruk 1-3 éves kor környékén van.
Közülük ketten beszélnek, a többiek pár szót mondanak vagy egyáltalában nem
tudnak beszéddel kommunikálni. Gyógypedagógusként a jelenlegi helyzetben az
egyik alapvető célom, hogy minden gyerek és felnőtt egészségesen, sérülések
nélkül, a lehető legkevesebb szorongást átélve menjen haza délutánonként.
Azaz: a túlélésre játszom. Pedig amikor elkezdtem a pályán dolgozni, azt
gondoltam, a célom az lesz, hogy a napjainkat jókedvűen töltve, a gyerekek
képességeit kibontakoztatva készítsem fel őket az általuk élhető, lehető
legönállóbb, legteljesebb életre. Nem így alakult. *Olvasónk, Zoé írása.*

–

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy nyolcféle dologgal készülök egy
foglalkozásra, ugyanis minden gyereknek más a képességstruktúrája,
nyolcfelé differenciálok (egyéni szintnek megfelelő célokkal és
feladatokkal).

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy minden étkezéskor ötféle étel van, két
gyereket pedig etetni kell.

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy minden mosdóhasználatnál ott kell állni
mellettük, kitörölni a feneküket, pelenkázni többüket, segíteni kezet
mosni, öltöztetni őket.

A nyolc gyerek azt is jelenti, hogy nyolcan mosolyognak rám mindennap, hogy
nyolcan integetnek és örülnek, amikor reggel találkozunk.

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy ha megbotlom, akkor mindig van valaki, aki
megsimogat, és megkérdezi, jól vagyok-e.

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy van egy kisfiú, aki mindig észreveszi az
új körömlakkomat, és megsimogatja a kezemet, ha tetszik neki.

Ezért vagyok a pályán még mindig… És ezért szeretnék egy év múlva, két év
múlva is velük, illetve hasonló gyerekekkel foglalkozni. De hogy fogok-e?
Nem tudom.

A tanulóknak az értelmi akadályozottság csak az egyik diagnózisuk, mellette
mindenkinek van másféle diagnózisa is, minimum egy, de inkább kettő: ADHD,
autizmus spektrumzavar, mozgás- és érzékszervi, illetve különféle egészségi
problémák. A gyerekek között van epilepsziás, akinek rendszeresek a
nagyrohamai az iskolában, folyamatosan gyógyszert szed, sosem tudjuk előre,
mikor jön a következő rohama. Van olyan kisgyerek, aki autoagresszív (üti a
saját fejét, harap), folyamatosan figyelni kell, és úgy alakítani a
környezetét, hogy ne bántsa magát. Jár az osztályba egy mozgáskorlátozott
gyerek, akinek folyamatosan adaptálni kell a környezetét. Néhány gyerek
autista is. Jár hiperaktív diák is az osztályba. Minden tanulónak van
valamiféle viselkedés- vagy magatartásproblémája, és itt a nem a hétköznapi
hisztikre gondolok.

Jár olyan tanuló az osztályba, akinek pszichiátriai betegsége van, de a
magyar oktatási rendszerben nincs elegendő megfelelő hely pszichiátriai
beteg gyerekeknek, így ők is itt vannak nálunk. A gyerekek iskolakötelesek,
tehát valamilyen iskolába kell menniük. A pszichiátriai betegségek ellátása
azonban orvosi, és nem gyógypedagógiai kompetencia, azt nem lehet
neveléssel-oktatással kezelni, mégis ott vannak az osztályokban. Azok a
pszichiátriai betegségek, amikkel a munkám során találkozom, legtöbbször
agresszivitással járnak, ezek a gyerekek bántják a társaikat, a felnőtteket
és önmagukat. Ezáltal viszont sérül a többi tanuló oktatáshoz való joga,
ráadásul félve járnak iskolába.

Mit tud tenni ilyenkor egy gyógypedagógus? Beáll ütközőnek, amíg őt üti a
gyerek, addig se a másikat veri…

Még akkor is, ha 60 kilós a gyerek, hiszen a mentális életkoruk lehet, hogy
egy kétéves szintjén mozog, de a súlyuk-magasságuk az életkoruknak
megfelelő, illetve van köztük túlsúlyos is éppúgy, mint az átlagos gyerekek
között. A hormonok pedig tombolnak ennek minden hozadékával.

A rendszeben fölöttünk dolgozók (tankerület, oktatásügyért felelősök)
tapasztalataim szerint azt gondolják, hogy a gyerekek tudnak írni-olvasni,
legfeljebb csak egy picit nem tudnak viselkedni. A valóságban azonban a
legtöbbük nem tud egyáltalán beszélni, soha nem fognak megtanulni
írni-olvasni. Az asztalhoz van, akit csak 10 percre lehet leültetni, van,
akinek a figyelmét semmilyen módon nem lehet lekötni. De adjak jegyet
kommunikációból és énekből a nem beszélő tanulónak, mert a többségi
iskolákban is jegyeket adnak? Kicsi viselkedésproblémák? Kicsit üt, kicsit
harap, kicsit csíp, kicsit sokat sikít, időnként kicsit (nagyon) dührohama
van. Minden második gyereknek.

Vannak hálás szülők, akik látják azt a sok-sok energiát, amit a gyerekük
nevelésébe-oktatásába fektetünk, de olyanok is akadnak, akik nem. Ezek a
szülők aztán hibáztatják a csúnya pedagógust, az iskolát, hiszen otthon
minden a legnagyobb rendben van. Kint van egész nap a gyerek a kertben és
nincs vele gond. Szabályrendszer? Otthon az nincs. Másokhoz kell
alkalmazkodni? Otthon nem. Otthon az történik, amit a gyerek akar, tehát
minden rendben van. Az iskolában pedig, ha nem így van, akkor dührohamot
kap. Persze ha megkérdezem az anyukát, vajon otthon is előfordul-e, hogy a
gyereknek dührohama van, akkor kiderül, hogy igen, dobálja a fa
építőkockát, és próbálja megütni, de olyankor csak beküldik a szobájába, és
kész. De az iskolában mégis hova küldjem?!

Minden egyes terem foglalt, amellett nem hagyhatom felügyelet nélkül a
gyereket.

Azoknak, akik úgy tudják, hogy délben befejezem a tanítást, üzenem: a
színészekről sem gondolja (remélem) senki, hogy csak abban a 45 percben
dolgoztak a héten, amíg a heti sorozatrész tart. Én reggel bemegyek az
iskolába, ügyeletet biztosítok, utána foglalkozásokat tartok, amikor vége
van a tanóráimnak, megyek helyettesíteni, utána a munkahelyemen és otthon
tovább dolgozom. Konzultálok a munkatársaimmal, más szakemberekkel.
Dokumentálok: írom a tanmenetet, fejlesztési terveket, a Krétában vezetem a
naplót, jegyeket adok, szöveges értékeléseket írok, hiányzást dokumentálok,
viselkedésnaplót vezetek, igazolásokat keresek a szülőkön, tesztet veszek
fel és értékelek ki, szakvéleményeket készítek stb. Beszélek a szülőkkel,
van, aki este nyolckor ír. Készülök az óráimra. Fejlesztőeszközt készítek
(mivel minden gyereknek speciális eszközökre van szüksége, és sok
játékot/eszközt mi, gyógypedagógusok készítünk), feladatlapot készítek és
nyomtatok, laminálok és kivágok, hogy ne tudják a gyerekek széttépni,
amikor a kezükbe adom. Megveszem a szükséges dolgokat az osztálypénzből,
vagy ha az már nincs, akkor a sajátomból.

Az idén sztrájkoltunk. Két órát. Az intézményben mindenki egyetértett a
sztrájkkövetelésekkel, de sokan nem látják értelmét a sztrájknak. Eddig se
hallották meg a hangunkat, most miért hallanák?

De sokan sztrájkoltunk. Két órát. Januárban.

Hogy miért csak ennyit? Azért, mert a sztrájkot meghatározó rendelet
szerint (ami a márciusi sztrájk előtt jelent meg) a sajátos nevelési igényű
tanulóknak a sztrájk ideje alatt mindent biztosítani kell, ugyanúgy, mintha
nem lenne sztrájk. Tehát törvényesen nem szüntethettük be a munkát.

A gyógypedagógus nem sztrájkolhat. Egy tollvonással láthatatlanná tettek
minket, úgy, ahogy sokszor a tanítványainkat, az értelmileg akadályozott
gyermekeket is láthatatlanná teszik.

Kevés a fizetés. Nekem is, a kollégáknak is. Az osztályokban egy
gyógypedagógiai asszisztenssel dolgozunk együtt, ők olyan fantasztikus
munkatársak, akik nélkül megállna az élet. Ha nincsenek, akkor a
fejlesztésekre nem jut idő, nem tudunk úgy differenciálni, ahogy kell és
ahogy szeretnénk. Régen olyan gyógypedagógiai asszisztenssel dolgoztunk,
aki elvégzett egy kétéves OKJ-s képzést. Ma már nem kell végzettség, 8
általánossal is felveszünk jelentkezőt (már ha van, persze). De nem
maradnak. Ennyi pénzért?
<https://wmn.hu/ugy/57653-azt-erezzek-hogy-ott-vannak-a-fenyben--nehez-sorsu-gyerekeknek-szervezik-az-alaptabort-terek-anna-koltovel?utm_source=WMN&utm_medium=cikkoziajanlo&utm_campaign=57622&utm_term=2020>

Nyolc órában pelenkáznak, etetnek, dührohamokat kezelnek, folyamatosan
sasszemmel nézik, hogy történik-e valamilyen baleset, és segítenek a
gyógypedagógusoknak. Mármint persze ha éppen van asszisztens az osztályban.
Az idei tanévben öt asszisztens jött, és négy el is ment. Csak a mi
osztályunkban. Többük életében nem dolgozott még gyerekekkel, nemhogy
értelmileg akadályozott gyerekekkel. Volt, aki két napot volt, aztán azt
mondta, nem erre gondolt, és felmondott. Volt, aki egy hónapig maradt, és
egy hónap után jutott a felismerésre, hogy ez nem neki való… Ez azt
jelentette, hogy egy hónapig nem mentem mosdóba, egyáltalában a teremből
nem tettem ki a lábamat, mert a kollégára – bármilyen kedves és jó szándékú
volt – nem bízhattam rá nyolc értelmileg akadályozott gyereket.

A többi osztályban sem jobb a helyzet, betöltetlen álláshelyek vannak, de
nincs jelentkező. Se olyan, aki jó lenne, elbír egy osztállyal, se olyan,
akire legalább egy gyereket lehet bízni, de olyan se, akire semmit nem
bíznék.

Már a feladat betöltésére alkalmatlan emberek sem jelentkeznek.

A tanév közben nemcsak az asszisztensek mondanak fel, de sok gyógypedagógus
is. Egy éve, amikor jöttek közénk az új kollégák nyári szünet végén, hogy
szeptembertől a tantestületben kezdik a munkát, ültem az értekezleten,
néztem őket, és próbáltam megtippelni, kinek a nevét érdemes megtanulni, és
kiét nem. Ki lesz itt pár hónap múlva? Ki mond fel? Néztem, ahogy fiatalon,
lelkesen ülnek az értekezleten, és azon gondolkoztam, hogy ők még nem
tudják, amit rajtuk kívül mindenki más igen: év végére feleannyian lesznek
itt. Fel is mondtak, mert pályakezdőként a fizetés éppen ahhoz volt elég,
hogy az éhenhalást elkerüljék. Vagy mert nem bírták a mentális és érzelmi
stresszt. Nemsokára év vége, jön a nyár, augusztusban újabb pedagógusok
jönnek. Ha jönnek. De nem jönnek, mert nem éri meg.

Ennyi pénzért, egyetemi végzettséggel ilyen munkát végezni egyszerűen nem
éri meg.

És aki marad? Az ezért a kevés pénzért elvégzi a másik munkáját is, hiszen
vagy nincs munkatárs, vagy alig ért hozzá…

Aki marad, az reménykedik, hogy most nem történik baleset, mert kevesen
vagyunk felnőttek.

Aki marad, az reménykedik benne, hogy holnap esetleg nemcsak az
etetés–mosdóztatás–dührohamkezelés körforgásából áll a nap, hanem lehet
valamiféle gyógypedagógiai munkát is végezni.

Aki marad, mindezek miatt szélsebesen száguld a kiégés felé…

Aki marad az iskolában, az oktatásban, az reménykedik benne, hogy ott
felül, legfelül végre valaki észreveszi, hogy baj van. Nagyon-nagyon nagy
baj. És végre tesz valamit.

Tesz valamit, hogy az iskolánkba járó értelmileg akadályozott gyerekek
megkaphassák valóban azt a jó minőségű fejlesztést, amire szükségük van,
amit a gyógypedagógiai asszisztensek és mi, gyógypedagógusok nyújtani
szeretnénk. Hiszen ezért tanultuk a szakmánkat, ezért dolgozunk ott, ahol.

Aki marad, az reménykedik és közben azon gondolkodik: ki lesz a holnap
gyógypedagógusa?
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20220601/7a884d62/attachment.html>