[Grem] Klímavita: mit mond az egy százalék?

[KEA]

Klímavita: mit mond az egy százalék?

Magyar Hírlap, 2022.01.27. -- Lóránt Károly
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220127-klimavita-mit-mond-az-egy-szazalek


Nemrég az MTA Földtudományok Osztálya állást foglalt Szarka László 
akadémikus egy értekezésével kapcsolatban, kijelentve: „Le kell 
szögeznünk, hogy a jelenkori klímaváltozás antropogén 
meghatározottságának mértékében kiemelkedően meggyőző a tudományos 
konszenzus (több mint 99 százalék a peer reviewed – a nemzetközi szakma 
által hitelesített – folyóiratokban megjelent dolgozatok alapján), ez az 
érték a lemeztektonika vagy az evolúció elméletének tudományos 
elfogadottságához mérhető (Lynas et al., 2021).”

A 99 százalék valóban meggyőző többség, engem a valamikori hazai 
választásokra emlékeztet, amikor is a Hazafias Népfront jelölt­jeinek 
volt ekkora a támogatottságuk.

A hasonlat nem véletlen, a mai klímavita gyakorlatilag politikai vita, 
aki nem ért egyet az IPCC – Éghajlatváltozási Kormányközi Testület – és 
a mögötte lévő különböző zöldmozgalmak és érdekcsoportok véleményével, 
az egyszerűen nem kap publikálási lehetőséget a peer reviewed 
folyóiratokban. Erre példa Miskolczi Ferenc légkörfizikus esete, aki 
miután a NASA alkalmazottjaként kidolgozta azt a módszert, amellyel a 
geofizikai műholdak sugárzásmérő műszereit ellenőrzik, a NASA nem 
engedte meg neki, hogy a szén-dioxid klímahatását megkérdőjelező 
tanulmányát közöljék (ott is hagyta az intézményt).

De nemcsak arról van szó, hogy egy nézetet elismert folyóiratok 
leközölnek-e vagy sem, hanem a kutatások finan­szírozásáról is. Aki az 
IPCC nézeteit elfogadja, kap pénzt, aki nem, az még az állását is 
elvesztheti. Ezért nem véletlen, hogy az IPCC által kifejtett nézetet, 
vagyis azt, hogy a Föld felmelegedése egyenesen arányos a kumulált 
szén-dioxid-kibocsátással (mint ahogy azt a hatodik IPCC-jelentés SPM 
10. ábrája mutatja) általában olyanok cáfolják, akik már túl vannak a 
karrierjük delén, és nincs vesztenivalójuk, ugyanakkor elég magas 
állásokat töltöttek be ahhoz, hogy vezető világlapok közöljék a 
véleményüket.

Egy ilyen szakértő Steven E. Koo­nin (1951–), aki Elbizonytalanodva, mit 
mond nekünk a klímatudomány, mit nem, és miért fontos ez a kérdés 
(Unsettled, what climate science tells us, what it doesn’t, and why it 
matters) című, 2021-ben megjelent könyvében az IPCC-jelentések számos 
állítását és következtetését megkérdőjelezi, sőt meg is cáfolja.

Koonin 1975-ben szerzett PhD-fokozatot elméleti fizikából a 
Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT), és főleg tudományos területen 
dolgozott, első publikált munkája egy olyan komputermodell volt, amely a 
csillagokban az oxigént létrehozó nukleáris folyamatokat modellezte. 
Később a British Petroleum Company (BP) környezetvédelemmel foglalkozó 
vezető szakértője lett, majd az első Obama-kormány idején energetikával 
foglalkozó miniszterhelyettes. A munkája során egyre inkább felismerte, 
hogy a klímatudomány távol van attól, hogy megkérdőjelezhetetlen 
válaszokat adjon
a klímaváltozás okaira és annak hatásaira és – a demokratákhoz való 
politikai vonzódása ellenére – rámutatott, hogy a klímakérdést a 
demokraták politikai haszonszerzés céljára használják fel.

A klímatudományt illető kétségeit első ízben 2014-ben a Wall Street 
Journalban jelentette meg, és rögtön kapott is rá olyan kritikát, amely 
a munkahelyéről való kirúgását javasolta. Ha egy kicsit hosszú is, 
érdemes idézni ezt a részt
a vita légkörének érzékeltetésére:

„Koonin jelenleg a New York-i Egyetem Urban Science and Progress 
központjának igazgatója…
A központ egyik küldetése a városi ellenálló képesség növelése, és a 
városi ellenálló képességnek alig van olyan aspektusa, amelyet ne 
befolyásolna az éghajlatváltozás… Valóban rá lehet-e bízni egy ilyen 
intézmény hatékony vezetését valakire, aki az éghajlati tudományról és 
annak politikai következményeiről Koonin nyilvánvaló téves 
elképzeléseivel rendelkezik? Ha én lennék a New York-i Egyetem elnöke, 
vagy akár Bill de Blasio polgármester, most nagyon meggondolnám magam.”

A kritizáló cikket Raymond T. Pierrehumbert, a Chicagói Egyetem 
geofizikai professzora, egyben a Stockholmi Egyetem környezettudományi 
tanszékvezetője írta, tegyük hozzá elég lekezelő, kioktató stílusban. 
Nos, itt találhatjuk meg a 99 százalékos egyetértés magyarázatát, amire 
a magyar tudományos fórum hivatkozik.

Koonin, aki maga is modellezett, sőt annak révén szerzett szakmai 
hírnevet, rámutat az IPCC-modellek megbízhatósági problémáira és az 
egyes modellek egymástól és a tényadatoktól való nagymértékű eltérésére. 
Hogy jobban értsük, miről van szó, talán érdemes bemutatni, hogy hogyan 
is néz ki egy klímamodell. Az atmoszféra modellezéséhez a földfelszín 
510 millió négyzetkilométerét 100×100 kilométeres rácsokra osztják 
(ebből kereken ötvenegyezer van), majd az egyes rácselemek felett a 
légkört húsz rétegre bontják, így összességében valamivel több, mint 
egymillió elemet kapnak.

A 361 millió négyzetkilométert elfoglaló óceánok esetében a rács kisebb, 
10×10 kilométer, de az átlagos négyezer méteres mélységet 30 részre 
bontják. Osszunk, szorozzunk, az óceánok esetében 108 millió elem 
adódik. Mindegyik elemnek megvan a maga jellemzője, légkörnél például a 
hőmérséklet, a nedvesség, a felhőzet, az elemet jellemző szél iránya és 
nagysága és még egyebek. Egy elemnek hat szomszédos eleme van 
(alul-felül, jobbról-balról, elölről-hátulról), és az adott elem 
jövőbeli állapotát a szomszédokkal való – jelenlegi jellemzők melletti – 
kölcsönhatás határozza meg.

A „jövő” a következő tíz perc, vagyis tízpercenként kiszámolják az 
összesen 109 millió egység új jellemzőit, és ez így megy tovább egy 
százéves időkeretben, ami azt jelenti, hogy több mint ötmilliószor 
határozzák meg az egyes egységek újabb és újabb állapotát.

Ez korszerű, nagy kapacitású számítógépeken is hónapokig tart.

De még így is Koonin egyik bírálata az volt, hogy a 100×100 kilométeres 
háló túl nagy ahhoz, hogy a légköri változásokat nyomon lehessen 
követni. Megbízhatóbb eredményeket azonban részletesebb háló mellett sem 
lehetne elérni az időjárás kaotikus jellege miatt. Nem véletlen tehát, 
hogy ezekből a modellekből végül nem jön ki több, mint amit százhúsz éve 
Arrhe­nius mondott, aki először vetette fel a szén-dioxid üvegházhatását.

Ami tény, az a Föld átlaghőmérsékletének növekedése, a légkör 
szén-dioxid-tartalmának növekedése (ami bizonyítottan antropogén – 
embertől származó – eredetű) és az is tény, hogy a szén-dioxid 
üvegházhatású gáz. Ami vitatható és vitatott is, az a szén-dioxid 
klímaváltozásban játszott szerepe. Az elmúlt hatszázmillió évben például 
előfordult, hogy a légkörben lévő szén-dioxid huszonötszöröse volt a 
jelenleginek, miközben a Föld hőmérséklete 10 és 25 Celsius-fok között 
változott.

Földtörténeti időléptékben a légkör szén-dioxid-koncentrációja és a Föld 
hőmérsékletének alakulása között nem mutatható ki meghatározott 
összefüggés. Ami viszont cáfolható – és erről Koonin részletesen ír – a 
természeti katasztrófák számának növekedése, amivel az IPCC-tanulmányok 
visszaté­rően fenyegetnek. Ami ténylegesen növekedett, az a Föld 
népessége és az általa termelt értékek, amelyek miatt ugyanolyan 
erősségű hurrikán ma sokkal nagyobb károkat tud okozni, mint száz évvel 
ezelőtt.

A tudományos viták akadályozásának, a szén-dioxid-kibocsátással 
kapcsolatos hisztériakeltésnek legfőbb kára részben az, hogy elvonja a 
figyelmet a valódi problémák, így a természeti környezet mérhető és 
bizonyítható rombolása elől, részben pedig az, hogy helytelen 
gazdaságpolitikai lépéseket javasol.

Ha a szén-dioxid klímahatásán lehet is vitatkozni, az már mérnöki 
számítás kérdése, hogy a kibocsátást hogyan lehet csökkenteni, és 
egyértelműen bizonyítható, hogy a zöldmozgalmak által erőszakolt szél- 
és naperőművek nem hozzák meg a tőlük várt eredményeket, különösen nem a 
fejlődő-felzárkózó országokban, amelyeknek nincs pénzük olyan költséges 
kísérletekre, mint amilyen a német Energiewende. Emiatt a 
szén-dioxid-emisszió a belátható jövőben növekedni fog, és akár okozza a 
klímaváltozást, akár nem, az egyetlen racionális cselekvés a 
változásokhoz való alkalmazkodás, mint ahogy azt az ember az elmúlt 
százezer évben mindig is tette.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)


-- 

Üdvrivalgással:
KEA.