[Grem] ANZIKSZ Így rabolta meg Magyarországot az impexek hálózata

[Rita Kunsay-Sipos]

https://kronika.hu/cikk/rablas-kulkervonalon/

A szocializmus évtizedei alatt a külkereskedelmi vállalatok tevékenysége
révén befolyásos személyek hálózata hatalmas összegekkel rövidítette meg az
államot – e pénzt a rendszerváltás után pedig az állam vagyon megszerzésére
fordította. A téma kutatójával,

Borvendég Zsuzsanna történésszel beszélgettünk, akinek az impexekről szóló
könyvét nemrég újra kiadták.

Mik azok az impexek?

A szocializmus idején a külkereskedelmet is szovjetizálták, a
termelővállalatoktól megvonták az export és az import jogát, és külön
monopóliummal rendelkező külkereskedelmi vállalatokra ruházták. Ezek
szakágazatonként létesültek, volt külkereskedelmi vállalata például az
acéliparnak, a gyógyszeriparnak, a vegyiparnak, az alumíniumkohászatnak is.
Jogukban állt eldönteni, hogy az adott terméket hol dobják piacra, milyen
feltételek mellett és mennyiért. Nem voltak rákényszerítve arra, hogy
profitot termeljenek, ezért leginkább a korrupciós ajánlatok döntöttek a
beszerzéseknél vagy egy-egy piacra való belépéskor.

Mi lett volna az eredeti feladatuk és céljuk?

Az impexeknek ideológiai feladatuk is volt: a külkereskedelem lebonyolítása
mellett egyfajta titkosszolgálati fedett tevékenységet folytattak
Nyugat-Európában. A hidegháború idején minden Nyugatra elérő
kapcsolatrendszert ellenőriztek a titkosszolgálatok, ez a másik oldalról is
nyilván ugyanígy működött, egy nyugati külkereskedő is kapcsolatot tartott
a saját titkosszolgálatával. A külkereskedelmi vállalatok feladatai közé
tartozott, hogy fejlett technoló­­-
giá­kat, embargós termékeket hozzanak be a keleti blokkba. Amikor egy impex
a saját hasznára igyekezett profitot termelni, akkor ezt az illegális
jövedelmet elsődlegesen a titkosszolgálat fedett akcióira, illetve embargós
termékek beszerzésére kellett volna felhasználniuk. A korrupció tehát a
rendszer által támogatott része volt az üzletnek, és nyilvánvaló, hogy
kialakult egy olyan réteg, amely megpróbált saját zsebre is dolgozni.

Kik voltak ennek a rétegnek a tagjai?
Ki kerülhetett ilyen pozícióba?

Az impexek által használt kereskedelmi és ideológiai hálózatok nem a
semmiből születtek, már korábban, a két háború között is léteztek. A
Szovjetunió egyebek mellett ezeken keresztül próbált hatást gyakorolni a
nyugat-európai politikára, valamint így támogatta a helyi kommunista
pártokat, szervezeteket. A hálózatnak sok Magyarországról elmenekült
figurája volt, aki központi szerepet játszott a működésben, a nemzetközi
szakirodalom a magyar maffiaként emlegeti őket. Itt azokra kell gondolni
elsősorban, akik a kommün bukása után, 1919-ben emigrálni kényszerültek, és
a szovjet titkosszolgálattal működtek együtt a továbbiakban. Ezek az
emberek úgy érkeztek vissza 1945-ben, hogy rendelkeztek a „know-how”-val,
ami alkalmassá tette őket arra, hogy Magyarországgal is összekötve ezt a
kapcsolatrendszert sokkal közelebbről tudják mozgatni a nyugati hálózatot.
Olyan emberek jelentek meg, mint Háy László vagy Vas Zoltán, akit Horthyék
Rákosival együtt adtak oda a Szovjetuniónak az 1848-as zászlókért cserébe.
Odakint Vas azt a feladatot kapta, hogy a Komintern pénzügyeit irányítsa
Moszkvából. Háy a két világháború között Berlinben munkálkodott, a
Komintern gazdasági központjában, amelyet Varga Jenő vezetett. Ő egyébként
pénzügyi népbiztosként vett részt a Tanácsköztársaság vezetésében. Varga
később Moszkvába került, és Háy is követte mentorát, onnan kezelték tovább
a nemzetközi hálózatok pénzügyeit. Fontos szereplő még Sebes Sándor, aki a
szovjet titkosszolgálatok feladatait teljesítette a spanyol
polgárháborúban, ő is jól képzett titkosszolgálati szakembernek számított.
Mindhárman 1944-ben a Vörös Hadsereggel érkeztek Magyarországra, saját
bevallásuk szerint azzal a feladattal, hogy megteremtsék a külkereskedelem
feletti kommunista ellenőrzést még azelőtt, hogy megtörténne az államosítás.

Hogy sikerült ezt elérni a koalíciós időszakban? Nem tűnt fel mindez a
kisgazdáknak?

Magyarországon ekkor még nem volt előképe annak, hogy a politikai pártok
finanszírozását gazdasági vállalkozásokkal teremtik meg. Ezt a kommunisták
indították el, őket követték a szocdemek és a kisgazdák is, mindenki
elkezdett cégeket, vállalkozásokat alapítani. A kommunisták főként
kereskedelmi, tehát export- és importcégeket hoztak létre, ami azért is
megdöbbentő, mert nem nagyon volt mit exportálni Magyarországról: a háború
idején minimális mezőgazdasági termelés folyt, illetve az ipar is leállt.
Emellett megkezdődött a külkereskedelem igazgatásának a megszervezése is.
1945 őszére létrejött a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztérium,
amely ugyan szociáldemokrata vezetés alatt volt, a kommunista kádereket ott
sem lehetett megkerülni. Létrehozták a Magyar Külkereskedelmi Igazgatóságot
is, amely egy az egyben kommunista irányítás alá került, ahogyan a másik
ilyen igazgatási szervezet, a Gazdasági Főtanács is, amelyet Vas Zoltán
vezetett. Ez is mutatja, hogy a szovjetizálás már ekkor tervben volt,
csupán egy látszólag demokratikus átmenetet akartak teremteni. 1947-ben
felvették a kapcsolatot a nyugatnémet megszállási övezet olyan cégeivel is,
amelyeket az amerikai és a szovjet titkosszolgálat közösen hozott létre
náci háborús bűnösök vezetésével.
„Az új gazdasági mechanizmussal
szemben az impexek is komoly
ellenlobbit fejtettek ki”

1946-ban ülésezik a Gazdasági Főtanács. A kép közepén Rákosi Mátyás
államminiszter és Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter, a kép bal oldalán,
Nagy Ferenc mellett Vas Zoltán, a főtanács titkára látható.

Az impexek egészen a rendszerváltásig működtek Magyarországon? Előfordult,
hogy megtört ez a szisztéma?

Az államosítás után a szisztéma leegyszerűsödött, hiszen az impexek
monopolhelyzetbe kerültek. Egészen a rendszerváltásig úgy működtek,
1988-ban született meg a társasági törvény, akkor kezdték szétcincálni a
rendszert, megindult a spontán privatizáció, addig majdnem töretlen volt az
impexek monopóliuma. Több mint valószínű, hogy Kádár már hatalomra
kerülésekor tudott ezekről a hálózatokról, sőt a jelentőségükkel is
tisztában lehetett. Feltételezem, hogy a nyugati nyitás politikájával
megerősítette ezeket a kapcsolatrendszereket. Persze ebből ő is profitált
jócskán, hiszen konszolidálni tudta hatalmát, és felépítette az úgynevezett
gulyáskommunizmust, amit a Nyugat számára is elfogadhatóvá tudott tenni.
Kádár mindezt természetesen nem a szovjetek ellenében érte el, hanem úgy
vélem, ez volt a feladata. Lehetővé tette a nyugati tőke beáramlását a
blokkba, mi több, az embargós termékek behozatalát is elősegítette. Kisebb
megtorpanást az új gazdasági mechanizmus bevezetése hozott, amikor nagyobb
önállóságot kaptak a termelővállalatok. A tervutasításos rendszer
fellazítását tűzték ki célul, piacorientáltabb gazdaságot akartak, ehhez a
termelőknek maguknak kellett volna megjelenniük a piacon, ezt viszont nem
sikerült elérniük. A nyolcvanas évek végéig Magyar­ország teljes
külkereskedelmi forgalmának hetven százalékát az impexek bonyolították le.
Az új gazdasági mechanizmus a hetvenes évek elejére megbukott, a
szakirodalom azt mondja, hogy az ortodox kommunista erők kerültek fölénybe.
Ez természetesen fontos tényező, de egyértelműen látszik, hogy komoly
ellenlobbit fejtettek ki az impexek is. Feltételezéseim szerint még
politikai gyilkosságok is történtek annak érdekében, hogy az új gazdasági
mechanizmust elkaszálják. 1972 fontos mérföldkő volt: a külkereskedelmi
lobbi elérte, hogy egy olyan pénzügyminiszteri rendelet szülessen, amely
lehetővé tette az impexeknek, hogy Nyugat-Európában külön engedély nélkül
céget alapíthassanak. Ezek felett állami ellenőrzést gyakorolt a magyar
joghatóság, azonban Nyugaton már szabadjára voltak engedve, és offshore
jellegű társaságokat hoztak létre.

A rendszerváltás után mi lett a külföldön felhalmozott vagyonnal?

A titkosszolgálat rendszeresen nyomozott gazdasági anomáliák után, ráadásul
a külkereskedelem a hidegháború idején érzékeny területnek számított. A
Nemzetbiztonsági Hivatal 1990 utáni iratait nem lehet kutatni, így erre az
időszakra nem látok rá teljesen. Annyi bizonyos, hogy a nyolcvanas években
előforduló nevek közül egy-kettő visszaköszönt a kilencvenes, illetve a
kétezres években a privatizáció során. A következtetés az, hogy a tőlük
illegálisan kiáramló pénzek egy része visszaáramlott a rendszerváltás és a
privatizáció idején. Ez gyakorlatilag egy második rablás, mert az innen
ellopott pénzből vásárolták fel fillérekért az állami vagyont, ráadásul
adókedvezményt kaptak, mert a magyar állam a csőd szélén állt, működő
tőkére volt szüksége.
„A Russaynál megtalált
vagyon az 1989-es
költségvetési hiány húsz
százalékát tette ki”

Az 1968-as Budapesti nemzetközi vásár

Marjai József

A Nyugatnak miért érte meg a keleti blokkal üzletelni?

A nyugati cégek számára a keleti blokk kiéheztetett piac volt, jól jött
nekik, hogy nemcsak embargós termékeket, hanem leselejtezés előtt álló,
elavult technológiát is el tudtak adni. A nagy üzletet Magyarországnak a
reexport jelentette. Ez úgy nézett ki, hogy az eladó és a vevő közé
beékelődött egy harmadik fél, és a közvetítésért jutalékot kapott. Adná
magát, hogy kelet és nyugat között végezhettük ezt a közvetítő
kereskedelmet, de ez nem egészen igaz. A reexporttevékenységünk, amely
egyébként a korszakban a világ összes országa közül nálunk volt a
legnagyobb arányú, nyugatról nyugatra történt. Adódik a kérdés: miért
hoztak be egy, a vasfüggöny másik oldalán lévő közvetítő partnert? Azért
történt mindez, mert a magyar fél hajlandó volt olcsóbban tovább­adni a
felvásárolt termékeket, mint amennyiért beszerezte. A vevő rendkívül jól
járt, a magyar gazdaság pedig bukott rajta.

Akkor miért érte meg a magyar államnak? Miért csinálta mégis?

A nyereségből, amit egy nyugati cég realizált az üzletből, visszacsorgatott
jutalékot magán­zsebekbe azoknak, akik elintézték az üzletet. Ez olyan nagy
tételben működött, hogy a CIA-nek már az ötvenes évek végén feltűnt, hogy
Magyarország külkereskedelme furcsa dolgokat produkál, nem is igazán
értette.

Hogy nézett ki egy ilyen üzlet?

Az 1979-es iszlám forradalom után Iránt embargó alá helyezték, de az iráni
olajra szüksége volt a Nyugatnak. Ebben a kereskedelemben Magyarország lett
a közvetítő állam, amelyen keresztül az iráni olajat továbbra is el tudták
juttatni Amerikába. Magyarország megvásárolta az olajat Irántól OPEC-áron,
de világpiaci áron adta tovább Amerikának. A kettő között tíz százalék a
különbség: az OPEC-árak voltak magasabbak, vagyis Magyarország minden egyes
dolláron tíz centet veszített.

Miért tűrte ezt a pártvezetés?

Amikor a könyvet írtam, akkor még külkereskedelmi lobbinak hívtam a
jelenséget, de ma már sokkal inkább azt gondolom, hogy egyfajta
maffiahálózat volt ez, nem pedig lobbicsoport. Mindenhol voltak embereik,
akik elég ráhatást tudtak gyakorolni a pártállam működésére ahhoz, hogy a
gazdasági bűncselekményeket folytatni tudják. Magasabb politikai körökben
egy-két emberről lehet biztosan állítani, hogy tudtak az olajügyről. Marjai
József, a párt gazdaságpolitikusa, egy ideig kereskedelmi miniszter is
volt, Fejti György, Németh Miklós, valamint Grósz Károly biztosan tisztában
voltak vele. Ennek ellenére a titkosszolgálat folyamatosan nyomozott a
gazdasági anomáliák után, hiszen ez is a feladatai közé tartozott. Ezeket
pedig nem tudták megakadályozni, tehát léteztek bizonyos körök, amelyek el
tudták érni, hogy a nyomozásokat lefolytassák.

A nyomozásoknak semmilyen következményük nem lett?

A Mineralimpexnek volt egy vegyesvállalata Bécsben, a Mineralkontor. Előbbi
vásárolta fel az iráni olajat, utóbbi meg eladta, a visszacsorgatott
hasznot pedig a vezetők tették zsebre. A Mineralimpex vezérigazgatója egy
Russay István nevű ember volt, ő indította be a bizniszt. Az állambiztonság
tudta, hogy minden egyes olajszállítás után egy százalékot kap az
amerikaiak által elkönyvelt nyereség után, bécsi társa ugyanennyit.
1986-ban meghalt Russay, és az állambiztonság úgy döntött, eljött az ideje,
hogy legalább azt a pénzt, ami Russay nevén volt, hazahozzák. Létrehoztak
egy operatív akciócsoportot, amely a vagyon felderítését kapta feladatul.
Végül nem készült összesített jelentés, hogy mennyi pénzt találtak
Russaynál, hiszen csak a nemesfémeket és a valutát tudták megszámolni. A
megtalált vagyon az 1989-es költségvetési hiány húsz százalékát tette ki,
és még egyszer ennyi pénze lehetett az osztrák társának is.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20221202/df51bffe/attachment.html>