[Grem] BARSI BALÁZS OFM: A JELEN ÉLET FELSZÍNESSÉGÉBŐL LE KELL SZÁLLNI A MÉLYBE 2020.

[Rita Kunsay-Sipos]

BARSI BALÁZS OFM: A JELEN ÉLET FELSZÍNESSÉGÉBŐL LE KELL SZÁLLNI A MÉLYBE
2020. JÚLIUS 16. CSÜTÖRTÖK


https://www.katolikusradio.hu/hirek/barsi-balazs-ofm-jelen-elet-felszinessegebol-le-kell-szallni-melybe
Interjú Barsi Balázs atyával. A 2020. nyári számban megjelent
beszélgetésből közlünk részleteket.

*Évekkel ezelőtt egy orosz filozófusnő, Tatjana Goricseva művét olvastam.
(...) *Istenről beszélni veszélyes *című írásának egy részlete elevenen él
bennem. A hívő orosz ember – szemben a féktelen szabadságvágyában
elvallástalanodó nyugatival – azért, hogy lelki vigasztalást, megerősítést
kapjon – írja Goricseva –, képes volt üldöztetések és megfélemlítések
közepette, viszontagságos körülmények ellenére is útnak indulni, és sokszor
étlen-szomjan, az életét kockáztatva felkeresni azokat a sztareceket,
akikről hitte, hogy az Isten szavát teszik hallhatóvá abban a könyörtelen
világban. Ma is szükség van arra, (...) hogy a létezésünkkel kapcsolatos
alapvető és végső kérdések újra felhangozzanak, szükség van arra, hogy ha
kell, márpedig most kell, fölkerekedjen az ember, és válaszokért, a
tisztánlátásért olyasvalakivel találkozzon, akinek bölcsessége, szavainak
ereje az egész életén átívelő elmélkedés és imádság isteni gazdagságából
táplálkozik. Sümegen Balázs atya már napok óta várta az érkezésem. Vele
beszélgettem…*

*– Az Ószövetségben azt olvashatjuk, hogy Isten jónak teremtette a világot.
Hogyan fér össze egy ilyen világméretű járvány, mint amilyenben most
vagyunk, ezzel a gondolattal? A koronavírus éppen a teremtés koronáját, az
embert pusztítja…*

– Úgy fér össze, hogy elszakadtunk az Istentől. Ez a mondat jámbor
kijelentésnek tűnik mindaddig, amíg az ember nem találkozik valahogy az
Istennel, akár csak egy halálközeli állapotban – ezt megéltem… Hihetetlenül
más világ az, és az ő szeretete is félelmetesen nagy! Tehát úgy fér össze
ez a fogyatékosság, hogy az ember elszakadt az Istentől. Mert az Isten
nélküli világ a fogyatékos. Az emberben fogyatékos a világ. Az állatok
számára nem az. Tökéletes. Miért? Mert azt sem tudják, hogy vannak.
Számukra nincs fogyatékosság. Egy örökkévalóságban élnek, mert még
haláltudatuk sincs. Az emberben lett fogyatékossá a világ, amikor az ember
szakított Istennel, de az irgalmas Isten mégsem tüntette el ezt az
állapotot, éppen azért, hogy vágyakozhassunk utána. Mégis hol tud a világ
Istennel olyan kapcsolatba lépni, ahol tökéletlensége egyfajta teljességbe
merülve megszűnik? Jézus Krisztusban. A Teremtés könyvében Isten azt
mondja, hogy mindaz, amit alkotott jó, sőt nagyon jó. Ezt Isten mondja a
világról, nem pedig mi. Vagyis az ő szemével nézve jó. Hogyan néz Isten a
világra? Keresi az ember szemét, de az ember Ádámban elbújt a bokrok mögé.
Ez a világtörténelem legmélyebb sémája: mindannyian, még mi, vallásos
emberek is, bujkálunk előle. Nem merünk a szeme elé kerülni, végképp nem a
szemébe nézni – pedig ezt megtehetjük, mert az Isten Jézus Krisztusban
emberré lett. Az evangéliumokban több helyen olvashatjuk, hogy Jézus
rátekint valakire. (...)

Ha Jézus szemével találkozunk – ezért fontosak az ikonok –, és belenézünk a
szemébe, megrendülünk.

Vajon mit láthatott Jézus szemében a jobb lator? Az Isten végtelen
irgalmasságát. Abban a pillanatban egész bűnös életére Jézus szemével
tekintett vissza. Az Isten szemével találkozva tekinthetünk csak magunkra
és a világra. (...) Isten az ő szemét beletette az ember szívébe, az énjébe
még azelőtt, hogy mi szakítottunk volna vele, azért, hogy az ő szemével
nézzünk magunkra, a világra, a másik emberre, mindenre. Tehát az a normális
állapot, ha nem a saját szemünkkel nézzük magunkat, hanem annak a szemével,
aki végtelenül szeret. Ennek mintája az az egy-két éves kisgyerek, akit ha
a szülei szeretnek, számára minden jól van (...) Egy szerető családban a
megszületett gyermek nem a saját szemével néz magára. Önértékelése abból
fejlődik ki, hogy őt valakik végtelenül szeretik. Aztán szépen lassan
sérülünk, és elkezdjük a világot a saját szemünkkel nézni. Ugyanakkor
alkalomadtán visszakaphatjuk az eredeti látásmódunkat. Egy nagy
barátságban, szerelemben vagy testvéri szeretetben felcsillan annak a
lehetősége, hogy lényegében minden jól van. Abban a pillanatban az ilyen
emberek számára az egész világ jól van.

A nagy szeretetélményben nincs probléma. A létezést nézve ők látnak jól, és
mi látunk rosszul. Ez nem naivság! (...)

*– Tehát a szenvedés és a halál csak Isten szemével nézve nyerhet értelmet…*

– A világban tapasztalható szenvedés Jézus Krisztus nélkül szinte
elviselhetetlen. De feléje tartva, benne és vele, nem pedig nélküle,
vállalható. A világ fogyatékosságát látva bennem nem az a kérdés merül fel,
hogy ennyi és ennyi szenvedés miért lehetséges, hanem hogy lehetséges az,
hogy valaki sokat szenvedve is azt tudja mondani, Isten velem van és velem
volt. Engem az döbbent meg, hogy egy embertelen világban hogyan tud egy
hívő keresztény ember megbocsátani.

(...) Amikor egzisztenciálisan találkozom a halállal, tehát azzal a
lehetőséggel, hogy most én vagyok az, aki meghalhatok, akkor találkozom
igazán az életemmel. (...) Ha ebben az életben örökké élnénk, az borzalmas
lenne. John Henry Newman bíboros szembenézett ezzel a gondolattal. Az
örökkévalóság, az örök élet, így, ebben a formában inkább csapás lenne, és
a halál lenne kegyelem. Miért? Mert ha örökké élnénk a földön, egyszerre
csak rádöbbennénk, hogy semminek sincs értelme. Valójában az az új élet a
kegyelem, amit Jézus ígért. Egy komfortéletet élni évezredeken át –
belegondolni is rossz! Milyenek lennének az emberi kapcsolataink? A
kereszténységnek a létezéshez van küldetése – mondja Kierkegaard. Ma az
emberi alappal van baj. Az ember létezéséről beszélni nem pusztán a
filozófusok ínyenckedése.

A mostani világjárvány idején mindenki filozófussá kényszerül lenni, vagy
pedig folytatja azt az önbecsapást, hogy mindent túlélünk ebben a
komfortzónában.

Mi annak a Jézusnak vagyunk a hívei, aki meghalt, de föltámadott
halottaiból.

(...) Európa komfortban élő, önelégült világa mögött az ember megsejti az
értelmetlenséget, ezért hangoskodik állandóan, ezért nem mer gondolkodni.
Civilizációnk túlvilág nélkül, Isten nélkül a halál kultúráját építi, mert
megriad a megsejtett értelmetlenségtől: magzatokat öl, csak látszólag
foglalkozik a fogyatékkal élőkkel, nem hiszi el, hogy azoknak is teljes
életük lehet, és aztán ott az eutanázia. Ha mégis fantáziál a túlvilágról,
akkor azt a jelen élet meghosszabbításának tartja, csak még fokozottabban
és végtelenítve. (...)

Ebbe az egzisztenciális, logikai és fantázia-zűrzavarba kiáltja bele a hívő
ember: Jézus feltámadt a halottak közül. Halálával legyőzte a halált.

Tehát az az élet, amelyet Jézus meghirdet, az nem a mostani élethez képest
egy nagyon sápadt túlvilági létezés, amelyre egyáltalán nem kívánkozom,
hanem inkább valamiféle létteljesség. Semmit sem kell sajnálni abból, amit
itt hagyunk. Ott Isten szemével látunk majd mindent.

(...)

nem mi, keresztények birtokoljuk az igazságot, hanem az Igazság ragadott
meg minket.

A koronavírus által egyébként megnyilvánult sok szív érzése (ld. Lk 2,35).
(...) Itt most egy óriási csata kezdődött. (...)

Jézus föltámadott testében a mi testünk, a világ megmenekül. (...) Csak
húsvét hajnalán lehet egy pillanatra meglátni, hogy minden, amit Isten
alkotott, jó. Hogyan formálja át létezésünket ez a járvány okozta
határhelyzet? Úgy, hogy

ezentúl mindennap vissza kell vonulnunk a csöndbe. (...) Ha nem találunk rá
a szentek csöndjére, a szeretet csöndjére, akkor elveszünk!

A Föltámadottal való találkozás megmutatja, hogy milyen a túlvilág.
Kitalálhatatlan. Minden eretnekség kitalálható. (...) Isten teljesen,
testestül-lelkestül örökre megmenti az embert. (...) Ebben a túlvilágban,
amelyet Jézus dicsőséges testében szemlélhetünk, meg van ígérve a mi testi
föltámadásunk és az egész anyagvilág megdicsőülése. A tanítványok a
föltámadt Jézusban ezt tapasztalták meg, és ez a tapasztalat maga a biztos
remény. A föltámadt Jézusnak nem ún. asztrálteste van, hanem valóságos,
átlényegített, örökkévalósított, Isten dicsőségébe fölemelt teste. Tehát
Jézusban beteljesedett a világvége, azaz a mi föltámadásunk, és bennünk az
anyag „föltámadása”, vagyis megdicsőülése. Az abszolút jövő megtörtént
Jézusban. A biztos reményt szemlélve mondhatja Pilinszky: „A jövőről nem
sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra,
mezítelenségünk / fölmagasztalása lesz.”



Forras: magyarkurir.hu
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20220822/6d9dbd1f/attachment.html>