[Grem] "Már nem tudjuk visszafordítani ezeket a folyamatokat, a civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik"

[KEA]

"Már nem tudjuk visszafordítani ezeket a folyamatokat, a civilizációnk 
néhány évtizeden belül összeomlik”

24.hu, 2022.06.10. -- Balavány György
https://24.hu/belfold/2022/06/10/nyersanyagok-globalis-krizis-klimavaltozas-gelencser-andras-interju/#

A folyamatban lévő fenntartható technológiaváltás valójában nem 
fenntartható, mert nincs meg a nyersanyag-fedezete. Így ahelyett, hogy 
segítene, gyorsítja a rendszer összeomlását. Az elektromos autó, a nap- 
és szélerőmű zsákutca, akár a bioetanol. Ráadásul végképp kifogynak az 
élelmiszerkészleteink, miközben a klímaváltozás már nem megállítható. 
Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora szerint 
még mindig mítoszokkal és politikai lózungokkal áltatjuk magunkat, 
miközben a valóság az, hogy elkéstünk: a civilizációnk a túlfogyasztás 
miatt elkerülhetetlenül összeomlik néhány évtizeden belül.

Szinte minden életfeltételünkkel kapcsolatban azt halljuk, hogy 
válságban van: nyakunkon az energiaválság, a vízválság, a 
nyersanyagválság, a klímaválság. A 2010-es évek második fele óta masszív 
krízishangulatban élünk, és ez egyre fokozódik. Ön vegyészként és 
légkörkutatóként általában nem túl optimista jövőképet vázol fel…
A tudománynak nem az a dolga, hogy optimista vagy pesszimista legyen, 
hanem az, hogy világossá tegye a tényeket. Egyébként az úgynevezett 
klímapánik már a 2000-es évek elején beköszöntött: a 2003-as európai 
hőhullám rázta fel először a közvéleményt, mert annak nagyon sok halálos 
áldozata volt. 2008-ra megérkezett a pénzügyi válság, aztán a migrációs 
válság, de az sem választható el a klímaváltozástól, mert a nagy 
migrációs hullámhoz vezető folyamatok a 2000-es évek elején már 
megkezdődtek a Közel-Keletet sújtó rekordmértékű aszály és a 
terméskiesés miatt.

A 2015-ös migrációs krízis után jött a Covid, most meg a háború. És 
ennek nyomában a totális válság, amelyben nagy döbbenetünkre minden baj 
összeadódik.

Ezt az eszkalációt a tudomány már előre látta. Ha nincs is ez a háború, 
egy bő évtizeden belül a nyersanyaghiány akkor is utolért volna minket. 
Mit nem tudtunk? Miért vagyunk megdöbbenve? Tudtuk, hogy az erőforrások 
egyenlőtlenül vannak elosztva, hogy egyre rosszabb minőségű 
ásványkincseket tudunk egyre nagyobb ráfordítással kitermelni, miközben 
egyre több kellene belőlük; főleg a csillagháborús fejlesztési 
tervekhez, amelyekkel sem a kitermelés, sem a logisztika nem tudja 
tartani a lépést.

Amikor arról beszélünk, hogy klímaválság van, Covid-válság van, háborús 
válság van, gazdasági válság van, többnyire elfelejtjük, hogy ezek 
ugyanannak a globális válságnak a különböző megjelenési formái.
Mint egy gyógyíthatatlan rákos betegség: a rák az alapprobléma, az pedig 
már csak a következmény, hogy hol jelenik meg éppen egy áttét.
Tehát nem úgy néz ki a dolog, hogy ha legalább az egyiket megoldjuk, 
akkor megmenekültünk.

Nem, ráadásul még egyiket sem oldottuk meg. Többnyire a válság egy új 
formája írja felül az előzőt, és akkor az már kevésbé lesz fontos a 
köztudatban. A migrációs válságot megnyugtatóan megoldottuk? Vagy a 
terrorizmust, a klímaproblémát, a járványokat?

A legégetőbb kérdés most a nagypolitikában, hogy milyen alternatív 
forrásból szerezzünk gázt, kőolajat, valamint milyen más úton jussunk 
azokhoz az élelmiszerekhez és nyersanyagokhoz, amelyek fő exportőre 
Oroszország, vagy épp Ukrajna. Sokak szerint eljött az idő, hogy 
átálljunk fenntartható és megújuló energiára. Végtére is épp elég 
energiát sugároz a Nap, minek nekünk kőolaj?

Ekkora rendszert nem lehet gyorsan átalakítani. Ráadásul nagyon 
kihegyeztük az erőforrásokat. Mindenhol a „just-in-time” szemlélet 
uralkodott el, a cégek minden tevékenységet a logisztika mitikus 
tévedhetetlenségére alapoztak. Annyira optimalizálták a költséget a 
profit érdekében, hogy minden biztonsági tartalékot elhagytak. Abban 
bíztak, hogy a rendszer hiba nélkül, az örökkévalóságig fog működni. 
Először a Covid kapcsolta be az ébresztőt, amikor a logisztika egyszer 
csak elakadt, mert a kínaiak zártak, a konténerek nem jöttek, meg 
keresztbe állt a teherhajó a Szuezi-csatornán.

És megmutatta a rendszer, hogy mennyire sérülékeny.

Igen, de a Covid mégsem szüntetett meg fizikailag infrastruktúrát. 
Lecsengett a járvány, visszamentek az alkalmazottak a gyárakba dolgozni. 
A háború viszont nagyon komoly erőforrásokat semmisít meg. Gondoljon 
bele, lebombázták Európa egyik legnagyobb acélgyárát Mariupolban, és 
nincs tartalék. Évekre előre megvoltak a rendelései a gyárnak, le voltak 
kötve ezek a kapacitások, és ezek most évekig nem fognak rendelkezésre 
állni.

Ráadásul több millió tonna gabonáról is beszélünk.

Persze, a háború az élelmiszert is érinti, de a tömegáruk termelését is. 
Lehetne elvileg valamilyen helyettesítő módszerben gondolkodni, de ez 
nem megy egyik napról a másikra, és óriási költség- és erőforrás-vonzata 
volna. Persze, Indiában még van az acélgyáraknak kapacitása. Csak hát 
India jóval arrébb van, és az acél elég nehéz.

Ráadásul van egy csomó elektronikai eszköz, ami kell az életünkhöz, 
hiszen gyors adatáramlás nélkül nem működhet a civilizáció…
Pedig ezek beszerzése is egyre nehezebb lesz, már most is akadozik. A 
bajt tetézi, hogy fogytán van a homok, nem lesz elég az épületek, ipari 
létesítmények, utak létrehozásához. És ez nem a távoli jövőben fog 
megtörténni, ez már most is probléma.

Nincs elég homok a Szaharában?

Dehogynincs, csak az nem jó semmire. A betonozáshoz folyami homok kell, 
amit a víz koptatott, mert a folyami homok szemcséinek olyan az alakja, 
hogy a betonnak megfelelő szilárdságot biztosít. A szaharai homokot a 
szél koptatta, legömbölyített, nem használható a belőle készült beton. 
Ezért volt az, hogy amikor Dubajban építettek egy mesterséges szigetet 
felhőkarcolókkal, és kellett a sok beton, nem a szomszédos sivatagból 
szedték ki a homokot, hanem Ausztráliából szállítottak oda 
százötvenmillió tonnát, hajókon.

De a chipekhez nem kell sok homok, azok kicsik…

A félvezetőgyártás ilyen értelemben inkább kémiai történet, ott a 
szilíciumot a kvarcból lehet megfelelő tisztaságban előállítani, és ez 
nem áll rendelkezésre mindenhol. A szennyezettség miatt nagyságrendekkel 
több technológiai lépésre van szükség.

Ezek a technológiák egymásra vannak utalva, és ha a szisztéma bármelyik 
elemét kivesszük, az egész borul. Nem tudok áttérni másfajta erőműre, ha 
nem tudok betonozni.

És ha nem tudok betonozni, akkor nem tudok gyárat építeni, sem acélt 
gyártani, tehát a civilizáció működésben tartásához szükséges 
technológiák összeomlanak, és nincs helyettük másik. Ha nem tudok 
betonozni, nem tudok felállítani egy szélkereket sem. Ráadásul az egész 
modern civilizáció villamos energiával működik, és ez annyira 
kiszolgáltatottá és sérülékennyé teszi, hogy globális és tartós 
áramszünet esetén gyakorlatilag rövid időn belül összeomlana. Ha csak a 
Facebook lefagy egy pár órára, már az több milliárd dolláros kárt okoz.
Mi a helyzet a megújuló energiával?

El kell, hogy oszlassak egy mítoszt: megújuló energiaforrás nincs. 
Persze, a primer energiaforrás maga megújuló, mert a szél fúj, a nap 
süt. De a napból nem a számunkra hasznos formájú energia jön, azt át 
kell alakítanunk. A busmanoknak megfelel a nap úgy, ahogy van, de nekik 
nem kell áramot termelni; valóban fenntartható módon élnek, vadásznak, 
meg gyűjtögetnek, és elvannak azzal az energiával, ami a napból érkezik: 
a növények hasznosítják, ők meg begyűjtik. De nem tud és nem is akar 
visszatérni ehhez az életformához közel nyolcmilliárd ember.
De ha az energetikai átmenet azt jelentené, hogy a fosszilis erőművek 
helyett fotovoltaikusak lesznek…

Az elektromos áram előállítása akkor sem megújuló formában történik. A 
napelem nem energiaforrás, abban nulla energia van. Ráadásul 20-30 évig 
működik jobb esetben, utána már olyan kémiai átalakulást szenved, hogy 
nagyon nagy ráfordítással lehet csak újrahasznosítani az alkotórészeit. 
Ha 25 évig működik egy napelem, akkor az első hat évben csak azt az 
energiát termeli vissza, amit a gyártása során elhasználtak. És annak az 
energiának a nagy része, amit a napelem gyártásába be kell fektetnünk, 
szintén fosszilis. Szóval bezárult a kör. A kelenföldi kapcsolt hőerőmű, 
ami hőenergiát és villamosenergiát állít elő, 500 megawattot termel. Ha 
ezt napelemmel akarnánk Magyarországon megvalósítani, ahhoz ezer 
hektáros napelemparkot kéne létrehozni. És ezt általában olyan helyre 
kell tenni, ahol süt a nap, tehát ahol a növények is szívesen 
éldegélnének. Ráadásul a napelemekhez szükséges anyagokat tiszta 
formában előállítani, ez iszonyatos energiamennyiséget emészt fel. A 
szilícium gyakori elem a Földön, a kőzetekben van, de nagyon ragaszkodik 
az oxigénhez. Elképesztő energia kell ezeket a kötéseket elszakítani, és 
speciális technológia szükséges hozzá. Az alumíniummal hasonló a helyzet.

Szokták úgy is definiálni a fenntartható vagy zöld energiát, hogy nem 
fokozza az üvegházhatást. Ilyen a szélerőmű.

Nem ilyen, mert a hozzá szükséges betonalapzathoz már kibocsájtottunk 
irgalmatlan mennyiségű széndioxidot: egy tonna cement 
széndioxid-ekvivalense ugyancsak egy tonna. Tehát minden tonna cementből 
ugyanannyi széndioxid kerül a levegőbe a gyártás közben. És amikor a 
vasat az acélszerkezethez előállították, szintén a légkörbe jutott 
rengeteg széndioxid, nem is szólva arról, amikor a műanyaglapátokat 
legyártották kőolajból. Mire feláll egy szélerőmű, már majdnem annyi 
fosszilis energia van benne, mint amennyi energiát pár évig termelni 
fog. A szélerőmű a fosszilis energia szobra. A szennyezés már ott van a 
légkörben, és a lapát még meg sem mozdult.

De aztán azért csak megmozdul, és elkezdi termelni az energiát anélkül, 
hogy füstölne.

Igen, de annak az energiának, amit bele kell tenni, egész élettartama 
alatt csak a néhányszorosát tudja előállítani. Ez bődületesen rossz 
energiahatékonyság. Ez a hatékonysági szorzó a hagyományos nyersanyagok, 
mondjuk a lignit, vagyis a szén esetében körülbelül negyven. A kőszén, a 
kőolaj és a gáz is nagyon tömény energiaforrás, és a hőerőművi 
hasznosítása a veszteségek ellenére még mindig a leggazdaságosabb. Ha 
egy ilyen erőmű dolgozik negyven évig, ezalatt negyvenszer annyi 
energiát termel, mint amennyit a létrehozása és működtetése felemészt.
Viszont a fosszilis erőművek, miközben energiát termelnek, folyamatosan 
szennyezik a légkört. És ez nem igaz például az atomerőműre. Értem a 
problémát a betonnal, de ha azt egyszer legyártják, utána már nem szennyez.

Az atomerőműnek se rossz a hatásfoka, mert elég nagy az energiasűrűség, 
és ezek hosszú élettartamú erőművek. Urán viszont kell hozzá, és az 
szintén nem megújuló. Az urán hasadóanyag, a radioaktív bomlása 
természeti folyamat, a radioaktív bomlás tart a világegyetem kezdete 
óta, nem tudjuk se lassítani, se gyorsítani, de uránból véges készletünk 
van.

Mennyi idő alatt fogy el?

Legfeljebb kilencven év. Persze ha átállítanánk erre az egész globális 
áramtermelést, akkor sokkal rövidebb ideig tartanának ki a készletek.
Nem lehet, hogy vannak rejtett urántartalékok valahol?

Ez nem valószínű, a radioaktivitás elég jól detektálható.

Miért nem találunk valami hatékonyabb módot a napenergia hasznosítására 
ahelyett, hogy a fosszilis anyagokat égetjük?

A kőszén, akár a kőolaj, szintén a napenergiát tárolja. Úgy jött létre, 
hogy a földtörténeti múltban az a rengeteg növény begyűjtötte a 
napenergiát, elpusztult, eltemetődött, lesüllyedt, átalakult. Ma pedig 
ezek hatalmas energiasűrűségű, koncentrált napenergia-konzervek. Amikor 
hasznosítjuk, kibontjuk a konzervet. Csak hát az a gond, hogy húszezer 
év termését bontjuk ki egyetlen hét alatt. Százmillió évek alatt 
keletkeztek a kőolaj- és földgázmezők, amiknek most egy-kétszáz év alatt 
a nyakára hágunk.

De olajból újabb lelőhelyeket találnak.

Azért ez nem ilyen egyszerű. A ’70-es években kongatta meg a 
vészharangot a Római Klub, akkor volt divatos elmélet az 
olajhozam-csúcs; azt mondták, hogy nem lesz több kőolaj, és keresni kell 
alternatívákat.

Aztán mégis megoldották, és most mindenre azt mondják, hogy majd 
megoldják. De ez a valósághajlítás tipikus esete. Ugyanis az elmélet 
helyes volt. Akkor volt vége a könnyen hozzáférhető olajnak, amit 
viszonylag egyszerű technológiával, gazdaságosan, koncentráltan, hosszú 
ideig ki lehet a föld alól nyerni.

Zalában még mindig vannak ilyen himbás kutak, és van, amelyik még mindig 
működik. Ez viszonylag egyszerű, gazdaságos, mert kis befektetéssel 
dolgozik. Amit most olajforradalomnak neveznek, és a politikusok szerint 
Európát ki fogja segíteni, a palaolaj és palagáz kitermelése. Ez úgy 
működik, hogy a mélyebben fekvő rétegekbe belefúrnak, és utána nagy 
nyomással vizet, meg mindenféle vegyi anyagot pumpálnak be, hogy 
kiszorítsák az olajat. Igen ám, de egy fúrás nyomán három-négy hónapig 
lehet csak olajat termelni, aztán a hozam visszaesik, és újat kell 
fúrni. S ennek a repesztéses technológiának úgy néz ki az 
energiamérlege, hogy a megtérülés a befektetett energiának csak 
néhányszorosa. Ráadásul a palaolaj és a palagáz kitermelése sokkal 
nagyobb környezetszennyezést okoz. Persze a végén a benzinkútnál 
ugyanolyan vagy jobb minőségű üzemanyagot tankolunk, mint az 1970-es 
években, de jóval nagyobb anyag- és energia-befektetéssel. Vagy ott az 
olajhomok Kanadában, ami talajszerű, mint a sötét humuszos föld, el kell 
szállítani, fel kell melegíteni több száz fokra, hogy ki lehessen belőle 
nyerni az olajat. Ezek nagyon rossz energetikai hatékonyságú folyamatok.

De akkor miért nem bányászunk mégis inkább szenet? Az legalább van.
Sőt, ott fordított a helyzet, javul a szénbányászat hatékonysága, főleg, 
ha megnyitják a külszíni fejtéseket. Ott a korszerűbb, nagyobb 
eszközökkel fajlagosan kisebb költséggel és energia befektetéssel tudunk 
energiahordozót kitermelni.

De nem ég olyan jól, mint a gáz…

Viszont kevesebb energiával jutunk hozzá, ráadásul szénből még több száz 
évre elegendő, könnyen hozzáférhető készletek vannak. Cserébe a szén 
égetése nemcsak nagy széndioxid-kibocsátással jár, hanem rengeteg kormot 
juttat is a légkörbe. A korom pedig ugyebár fekete, ezért elnyeli a 
napsugárzást, és tovább melegíti a légkört.

Mi a helyzet a biomasszával?

A biomassza a fotoszintézisen alapul, aminek nagyon kicsi a hatásfoka, 
egy százalék alatti. És a hasznosuló energiatartalma még kisebb, tehát 
ha a háztartások az energiát energiaerdőből akarnák nyerni, akkor 
körülbelül két hektárnyi erdő kéne minden ház mellé.
Most a karbon semlegesség a jelszó: kivezetjük a szén-, illetve 
biomassza alapú tüzelést, helyette például földgázzal termelünk áramot, 
mondván, hogy az nagyobb hatásfokú, és kevesebb szén-dioxidot termel.
Valós az éghajlatváltozás, és hatalmas benne a szén-dioxid szerepe, de 
csak erre az egyre koncentrálni a fenntarthatóság szempontjából 
zsákutca, és sajnos az uniónak ez a politikája. Az éghajlatváltozás is 
komplex rendszer, aminek nem a széndioxid-kibocsátás az egyetlen oka. De 
ha csak ennél maradunk: a földgáz, vagyis a metán ugyanúgy fosszilis 
anyag. Csakugyan nagyobb a hatékonysága, de azért termel szén-dioxidot, 
ráadásul mire eljut az égetés helyéig, egy része elszökik. A szivárgás 
miatt körülbelül 10 millió tonna metán kerül a légtérbe évente 
globálisan. Ez ráadásul közvetlenül üvegházhatású gáz, és erősebb a 
légkört melegítő hatása, mint

Míg a klímaváltozást lassítani kívánó intézkedések nagy része a 
széndioxid-koncentráció és -kibocsátás csökkentésére koncentrál, a 
metánról még mindig nagyon kevés szó esik.

Van egyáltalán olyan energiaforrás, amit globálisan hasznosíthatnánk 
úgy, hogy ne szennyezze a légkört, ne fokozza az üvegházhatást, és ne 
pusztítsa le a bolygót néhány tíz éven belül?

Van egy ilyen megoldás, a vízerőmű. Annak a legjobb az energetikai 
hatásfoka.

És ezen a ponton kezdenek kommentelni a környezetvédők, hogy micsoda 
környezetromboló őrültség ez… Ma a zöldmozgalom hőseinek számítanak 
azok, akik Bős-Nagymarost megakadályozták.

Pedig az a 700 megawatt hiányzik ám. Többet tudna stabilan termelni, 
mint Paks egy blokkja. Persze, vannak mellékhatásai, és nem is lehet 
mindenhol megcsinálni.

A zöldeknek abban teljesen igazuk van, hogy ez csakugyan megváltoztatja 
az ökológiai rendszereket, lokális szinten átalakítja a természetet. 
Ráadásul ennek is van üzemeltetési költsége. Meg aztán a víz elég 
kiszámíthatatlan tud lenni.

Ha jég van, az is baj, meg az is, ha csökken a vízhozam, ami mostanában 
előfordul; ha aszály idején alacsony a Duna vízszintje, akkor az erőmű 
nem fog a névleges teljesítményén termelni. Tehát olyan külső 
tényezőktől függ a termelése, ami nem szabályozható.

És a vízerőmű létrehozása nem jár rengeteg betonozással?

Dehogynem, csak az utána megtérül, szemben a napenergiával. Szóval, ha 
az a kérdés, hogy mi az, ami tényleg fenntartható és nagy hatásfokú, 
mégiscsak az a válaszom, hogy a vízerőművet egyszer kell megcsinálni, és 
utána nagyon hosszú, évszázados nagyságrendű az élettartama. És a víznek 
elég nagy a sűrűsége, és ha olyan az esése, meg a hozama, akkor az a 
hatékonysági mutató, ami a napelemnél három, a hőerőműnél meg negyven, 
az a vízerőműnél száz fölötti.

Az átlagos hírfogyasztó rendre arról értesül, hogy történnek jelentős 
előrelépések a fenntarthatóság felé. Európa már átállt például a 
bioetanol tartalmú benzinre, mondván, hogy ezzel jót teszünk a bolygónak.

Nem teszünk jót, az energetikai célú intenzív növénytermesztés csökkenti 
a biodiverzitást, és a bioetanol előállításának majdnem akkora az 
ökológiai lábnyoma, mint a kőolajfinomításnak. Energetikailag is 
nonszensz, hiszen föl kell szántani a földet, traktor kell, műtrágya 
kell hozzá, de azt is fosszilis alapanyagból állítjuk elő. A talajokat a 
mikroelemek tekintetében már így is kizsigereltük. Egy intenzív 
művelésbe vont talaj nyomelem tartalma már csak töredéke a 
természetesnek, persze a növények is jóval kevesebbet tartalmaznak 
mindenből, de egyelőre még nőnek. A talaj is erőforrás, több ezer éves, 
véges és érzékeny rendszer, aminek a képződési sebessége nagyon lassú, 
és most minden tápanyagát kiszipolyozzuk az egyirányú anyagforgalommal. 
És amikor betakarítjuk a termést, az az energiamennyiség, ami végül 
kijön belőle, kevesebb annál, mint amit befektettünk. A bioetanol 
zsákutca, ahogy a tervezett léptékben számos más zöldnek látszó 
kezdeményezés is az.

Szinte félve kérdezem, hogy az elektromos autóval mi a helyzet…
Erőforrások értelmetlen pazarlása a köbön. Ott pihennek a garázsokban a 
800 kilós akkumulátorokkal az elektromos autók, bennük a rengeteg 
kritikus kémiai elem, lítium, kobalt, amelyek készletei kimerülő félben 
vannak. Fenntartható meg zöld jövőnek tekinteni, hogy mindenki 
elektromos autót vegyen, hát erre nincsenek jelzők sem. Ugyanis az 
erőforrások közül az anyag oldaláról sokkal keményebb korlátaink vannak, 
mint az energia oldaláról. Ha lenne végtelen mennyiségű anyag, nem lenne 
gond az energiával sem. Tudniillik az energia áramlik folyamatosan, de 
az anyag mennyisége a bolygón véges, ebből a szempontból zárt a 
rendszer. És a kémiai elemeket nem lehet egymásból átalakítani, ezt már 
általános iskolában megtanulja mindenki. Nem úgy működik a világ, hogy 
ha nincs elég lítium, akkor gyártunk lítiumot. Több milliárd éve a 
Napunknál sokszorta nagyobb csillagok belsejében és szupernóvákban 
létrejöttek ezek az anyagok, ennyi van, és kész. Itt a Földön ezeket nem 
tudjuk előállítani, sem máshonnan beszerezni. Az autóipari lobbi a 
politika támogatásával kitalált egy divatos irányt, aminek mentén újra 
lehet gazdasági növekedést és extraprofitot produkálni. A szabályozást 
úgy módosítják, hogy még az is kénytelen legyen igazodni  hozzá, aki nem 
ért vele egyet.

Ennek a technológiaváltásnak az erőforrások oldaláról nincs meg a 
fedezete. Ha az úgynevezett fenntarthatóságra való átállás jegyében, 
amit 2050-ig meg akarnak csinálni, valóban megvalósítjuk az 
elképzeléseket, beleértve az elektromos autót, meg a „megújuló” 
energiatermelést, akkor az ehhez szükséges kritikus elemek ismert 
készleteit gyakorlatilag már az évszázad közepére kimerítjük.
Rengeteg tudományos cikk foglalkozik már ezekkel a korlátokkal, de 
valahogy a politika meg a gazdasági lobbi egyszerűen nem hajlandó 
ezekről tudomást venni.

És ha valami csoda folytán minden szempontot figyelembe vennénk, 
legalább az éghajlatváltozás visszafordítható lenne? Vagy legalább 
megállítható?

Nem. Több százmillió tonna széndioxid és metán szabadul ki csak a 
permafrosztból már évente. Tudja, ez az állandóan fagyott talaj, a 
tundra, ami rohamosan olvad. Olvad a sarki jég, és elnyeli a napsugárzás 
energiáját a sötét víz ahelyett, hogy a jég visszaverné. Nem lehet itt 
már megállítani semmit. Ez egy hatalmas komplex rendszer, tele 
nagyléptékű öngerjesztő folyamatokkal, mint az említett példák, ezekkel 
már nincs mit tenni. A jég és a friss hófelszín 60–80 százalékát 
visszaveri a nap sugárzásának, a sötétkék vízfelszín pedig mindössze 6 
százalékát. A különbözet hozzáadódik a Föld energiamérlegéhez, és 
gerjeszti tovább az olvadást. Több millió négyzetkilométer kiolvadt 
jéggel mit kezdünk? Visszafagyasztjuk?

És emberi tevékenység nélkül ez nem történne…

Nincs olyan eleme az éghajlati rendszernek, a Napból érkező sugárzást és 
a Föld pályaelemeit kivéve, amit ne módosított volna máris jelentős 
mértékben az emberiség. Például már a középkorban kivágtuk az erdők jó 
részét Európában, őserdők jószerével azóta sincsenek, ezzel máris 
megváltoztattuk a felszín sugárzás-visszaverő képességét. Sőt még 
korábban, más kultúrák is komoly hatást gyakoroltak, azután ami meg a 
második világháború után történt, az már a turbófokozat. És persze a 
háború sem környezetbarát, de gondoljon bele, ha vége lesz valaha, az 
újjáépítés mennyi energiát és nyersanyagot fog felemészteni: 
újrabetonozni mindent, újraépíteni a gyárakat, lakóépületeket, utakat…
Ha nincs ez a háború, akkor lehet, hogy tovább alszunk. Lehet, hogy most 
felébred a világ.

Lehet. Elvileg van még valamennyi erőforrás, tehát ha normalizálódna 
valahogy a helyzet, akkor azért még lenne mihez nyúlni. Csakhogy a 
gazdaságot és a politikát szinte kizárólag a rövidtávú gazdasági érdekek 
mozgatják.

Most már rövid a táv.

De mindenki csak az aktuális évet, pénzügyi időszakot, választási 
ciklust akarja túlélni. A műanyag azért árasztotta el a világot, hogy 
kényelmesebb és olcsóbb legyen az életünk, gyártunk mindent, ami 
fölösleges és eldobható. És csodálkozunk, hogy a tengerek tele vannak 
szeméttel. Több százmillió tonna műanyagot állítunk elő évente és ennek 
nagy része fölösleges.

Mik azok az anyagok, amik a jelenlegi életformánkhoz szükségesek, de már 
mindjárt elfogynak?

Pár kivétellel majdnem az egész periódusos rendszert felsorolhatnám.
Pedig hát az anyag nem vész el…

És hogy van tovább?

Átalakul.

Hát ez az. Az anyagmegmaradás nem azt jelenti, hogy végtelenek a 
felhasználható készleteink. A felhasználás során átalakítjuk, 
szétszóródik, és többé nem tudjuk összegyűjteni. Hiába van meg, ha 
számunkra nem használható. Ha kibányásszuk az ezüstércet, kinyerjük az 
ezüstöt és felhasználjuk mondjuk több milliárd elektronikai eszközben, 
az utána meglesz máshol, csak annyira szétszórva és kis koncentrációban, 
hogy azt képtelenség technológiailag értelmezni. De a legkritikusabb 
helyzettel a foszforkészletek kapcsán kell majd szembenéznünk. A 
periódusos rendszerben azért vannak az elemek éppen ott, ahol, mert 
speciális tulajdonságokkal rendelkeznek. Egy-két tulajdonságukat ki 
lehet váltani, és néhány anyag más anyagokkal helyettesíthető, de a 
foszfor nem. Az egy evolúciós termék. A csontjaink alapanyaga 
kalcium-foszfát. Az ön szervezetében is van 800 gramm foszfor, az 
aminosavakban, a DNS-ben is. A foszfor életfontosságú elem, ezért ez a 
műtrágyák egyik komponense.

És mi történik, ha elfogy?

A modern, intenzív mezőgazdaságra szükség van ahhoz, hogy ennyi ember 
táplálékhoz jusson. Régen szépen megtermelték a növényt, az állat 
legelt, a trágyáját visszahozták a földre, a maradványait elásták, így 
visszajutott a foszfor, és maradt a földnek termőereje. Most már jórészt 
egyirányú a folyamat.

A nagyüzemi mezőgazdaság megtermeli az élelmiszert, elszállítjuk a 
nagyvárosba, megesszük, a foszfor kiürül az emberi szervezetből, megy a 
csatornába, a folyóba, az óceánba, és volt, nincs. Régen a guanót, a 
madarak ürülékét használták foszforpótlásra azokon a mezőgazdasági 
területeken, ahol már kimerült a talaj. Hatalmas guanótelepek léteztek, 
már a 19. században háborúztak is értük, csakhogy ezeket mára kitermeltük.

Már csak foszfátkőzetek vannak, 90 százalékuk Marokkóban. A készlet 
talán az évszázad végéig kitart.

Tehát nem lesz kaja.

Ennyi biztosan nem, talán a fele sem. És itt nincs B-terv. Nincs olyan, 
hogy kitalálunk más biológiai szabályokat, ha ezek nem tetszenek. Az 
ATP-molekulát, ami a fotoszintézis és a sejtlégzés folyamataiban 
energiaforrásként szerepel, nem lehet mással helyettesíteni, és a 
DNS-ben sem fogjuk kicserélni a foszfort, ahogy a csontjainkban sem, 
mert ezek nagyon hosszú evolúciós folyamat termékei. Igen, ez azt 
jelenti, hogy néhány évtized múlva az emberiségnek nagyon súlyos 
problémái lesznek az élelmiszerellátással. Persze lehet, hogy ebbe már 
most a háború kapcsán belekóstolunk. Az energiatermelés válsága is 
súlyos probléma lesz, de ehhez képest szinte eltörpül.

Az egész modern technikai civilizációra nagyon büszkék vagyunk, 
eljutottunk a Holdra, és az egész arra épült, hogy fosszilis energia, 
elektromosság…

Csakhogy hibáztunk, mert amikor a ’60-as években eljutottunk a Holdra, 
és elértünk a csúcstechnológiákig, nem kellett volna tömegesíteni 
mindent. Akkor kellett volna azt az elvet rögzíteni, hogy minden tartós 
és javítható legyen.

Nem a szándékoltan elavuló, profitmaximalizáló irányba kellett volna 
fordulni, hanem megmaradni az anyag- és energiatakarékos szemlélet mellett.

Gyerekkoromban a suszter megcsinálta a cipőt, a háztartási eszközöket 
megjavították, kicserélték benne az alkatrészt, az autókat is lehetett 
javítani, megbecsülték és újrahasznosították az anyagot. Szinte 
körforgásos gazdaság volt.

Értem, hogy a ’60-as évek után kellett volna más irányba indulni, csak 
hát az emberi természet is adottság, ahogy a foszfor mennyisége is. 
Mitől változott volna meg az emberi természet a ’60-as években? Van 
bennünk egyfajta önzés, mának élés, kényelemszeretet.

De ez az ember gyermeki énje, a kütyüzés, ami még a felnőtteket is 
elragadja; sokan az autójukat is státuszszimbólumnak tekintik, aztán egy 
nem is elég belőle, ha megengedhetik maguknak.

A gyűjtögető és szerzési ösztön, a prosperitás vágya evolúciósan is 
bennünk lehet, hiszen kellett a túléléshez.

De a szerzés és raktározás azokra a dolgokra irányult, amelyekre tényleg 
szükségünk volt. Évente új telefonra, több autóra, mindig a legújabb 
okosórára senkinek nincs szüksége. Ezt a jóléti igényt, az örökös 
kütyüzést és a megunt dolgok kidobálását, amitől valójában senki nem 
lesz boldogabb, mesterségesen teremti meg a marketing.

Csakhogy a végeken, a harmadik világ üzemeiben emberek tömegei mégiscsak 
abból élnek, hogy legyártják ezeket a kütyüket. Nem mondhatjuk, hogy 
srácok, most jó útra fogunk térni, tehát bezárjuk a gyárat, ne dolgozzatok.

Így van, mert az a társadalom is erre épült fel.
Nincs remény?

Vannak jó kezdeményezések, de ezek sporadikusak. Például, hogy a cégek a 
termékek helyett inkább szolgáltatást adjanak el. Amszterdamban a 
Schipol repülőtér nem lámpákat vesz egy cégtől, hanem fényt. Azt mondja, 
ennyi és ennyi lument kérek, ennyit fizetek érte. Amint a cég oldja meg 
az izzócserét, érdekeltté válik abban, hogy hosszú élettartamú legyen az 
izzó, vagy javítható legyen a reflektor. Ha egy cég bérbe adja a 
mosógépet vagy a telefont, nem kell megvennem. Fizetek a 
szolgáltatásért, és nem az én gondom, ha elromlik; innentől a cég abban 
érdekelt, hogy az eszközök strapabírók és hosszú élettartamúak legyenek. 
Teljesen megfordulna a piac logikája. Most az az érdeke, hogy évente 
vegyél újat, akkor meg az lenne az érdeke, hogy húsz évig ne kelljen 
ránézni sem. Nekem a városi roller egyébként tetszik. Nem az, hogy 
szétszórják a járdán, de filozófiájában előremutató, hiszen nem 
birtoklom, nem viszem be a hálószobába, hanem használom, és a rendszer 
ezt szolgáltatásként biztosítja. És amikor nem én használom, használja más.

Reggel elmegyünk a munkahelyre, ott áll a méregdrágán vett autó egész 
nap, este hazamegyünk vele, megint egész éjjel áll a fűtött garázsban. 
Ehelyett a közösségi autózást kéne bevezetni?

Persze, és nem kéne ennyi autó, ennyi parkolóhely. Csak hát ezek a 
„sharing economy” elképzelések nagyon gyerekcipőben járnak, és a 
tulajdonosi szemléletet, meg a spájzolási ösztönt nagyon nehéz az 
emberekből kiirtani, hiszen státuszszimbólum is az autó. Pedig ennek az 
erőforrás-igénye töredéke volna annak, mint amire a mostani világ fel 
van építve. Ugyanakkor a szolgáltatásnak ugyanúgy megvan a 
munkaerő-igénye, csak másfajta kompetenciák kellenek. És itt nem kéne 
csodákat művelni, tehát egy ilyen modell akár működőképes lehetne 
globálisan is.
A modern élet, a civilizáció ebben a formájában meddig tartható fent? 
Borúlátó, ha arra gondol, hogy mi lesz az emberiséggel 30-40 év múlva?
Nincs annyi idő sajnos.

Húsz éven belül katasztrófa várható. Talán hamarabb. Nagyon sokan látják 
ezt a tudományos világban, és nagyon kevesen a politikában és a gazdaságban.

Pedig ez nem valami extra tudás: az, hogy a Föld zárt rendszer az anyag 
szempontjából, és szinte kifogytak a nyersanyagaink, nagyon könnyen 
belátható. Az a baj, hogy kommunikációval, lózungok hangoztatásával 
mindent el lehet fedni, és az emberek elhiszik az összes hazugságot, ami 
rájuk dől. Pedig hiába írjuk az óriásplakátra, hogy nagyon jó lett a 
termés, ha nem lesz élelmiszer. Ilyet már megéltünk egyszer, akkor sem 
működött. A világ beleragadt az alternatív valósággyártásba, de a 
fizikai valóságot ez egyáltalán nem érdekli. A pénzügyi válságot 
valamennyire lehetett úgy kezelni, hogy nyomtattak egy kis pénzt, 
megmentettek egy-két bankot…

De a pénz absztrakt, az értéke egy kollektív megegyezéstől függ.
Ezért lehet manipulálni. A valóság viszont, amit a természettudományok 
eszközeivel tudunk leírni, ilyen módon manipulálhatatlan. Ha nincs 
homok, nincs foszfát, nincs nyersanyag, akkor nincs elegendő táplálék, 
és ennyi ember számára nincs élet. Már több mint harminc kritikus elem 
van, aminek a koncentrált forrásai hamarosan elapadnak.

Talán nem a nagy cégektől meg a politikai csúcsvezetőktől várhatjuk a 
változást, hanem a saját háztartásunkon belül kell elgondolkozni, hogy 
mi az, amiről le tudunk mondani. Talán sokat lehet tenni olyan 
apróságokkal, hogy nem cserélem le ezt a mobiltelefont, amíg működik…
Ha még újra lehetne konfigurálni a társadalmat, azt a mesterséges 
igényturbózás megszüntetésével kezdeném, hogy tényleg mindenki csak azt 
vegye, amire szüksége van. Mert van itt egy durva paradoxon: minél 
jobban élünk, annál rosszabbul élünk; egyre többet kell dolgozni, hogy 
meglegyen a pénz arra, ami miatt azt gondoljuk, hogy jobban élünk, de 
közben tönkretesszük magunkat, a világunkat, a gyerekeink meg az 
unokáink jövőjét.

De ha el is indulna egy ilyen kollektív belátás, egy új hozzáállás, 
akkor is sok mindennel elkéstünk. Ez a féktelen növekedés és jólét 
legkésőbb 2040-ig véget ér, a modern civilizáció súlyos válságba kerül. 
Ha más nem, a mostani háború világossá tette, hogy itt erőforrás-válság 
lesz.

Marokkónak van foszfora szinte egyedül, de mi van, ha a marokkói kormány 
ezt már nem adja oda senkinek? Ugyanúgy az oroszoknál van egy csomó 
nyersanyag, ami sokat számít a világkészletben. Lehet embargózni, de 
ezzel néhány év alatt kölcsönösen lehetetlen helyzetbe hozzuk egymást. A 
brutális erőforrásválság, ami úgyis eljött volna a túlhasználat, a 
hígulás, a készletek kimerülése miatt, az most a háborúval előre ugrott 
tíz-húsz évet, vagy harmincat. Ennek az egyenletnek a valós számok 
halmazán már nincs megoldása.

De azért lesz levegő és napfény?

Persze, azzal nincs gond. A Föld alapvető életfeltételeit nem tudtuk 
elrontani. Egyedül valami nagyon extenzív nukleáris katasztrófa lenne 
képes erre. Ha az nem következik be, nem lesz olyan mértékű változás, 
ami a földi életet lehetetlenné teszi. Csak épp a modern társadalom, a 
mi világunk omlik össze. Akik eddig sem használtak villamos energiát, és 
nem a szupermarketben vették az ennivalót, azoknak mindez ezután sem fog 
kelleni. Vannak olyan törzsi kultúrák a Csendes-óceáni szigeteken, vagy 
az Amazonas esőerdőinek a belsejében, akiknek szinte mindegy, hogy a 
modern technikai civilizáció összeomlik. Ők túl fogják élni. De a 
nagyvárosokba zárt modern társadalmaknak nincs B-terv, ott technológia 
és energia nélkül egyszerűen nem lehet majd életben maradni. Az 
Amazonas-menti őserdőben csak annyit fognak észrevenni az egészből, hogy 
jé, eltűntek azok a villogó és mozgó csillagok és fura hosszúkás felhők 
az égről…

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.