[Grem] Egy következmények nélküli ellenzék / Fricz Tamás

[Emoke Greschik]

 *Egy következmények nélküli ellenzék *

A baloldali ellenzék számára nem a magyar társadalom, hanem Brüsszel,
Berlin, Párizs, Washington és persze a globális elit a fő és meghatározó
viszonyítási pont.
2022. április 18. 11:57
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>
<https://gondola.hu/cikkek/122212-Egy_kovetkezmenyek_nelkuli_ellenzek_.html#>

*A baloldal (Fotó: Havran Zoltán)*

A baloldali ellenzék legnagyobb hibája, vagy inkább bűne, hogy nem befelé,
a magyar társadalomra figyel, hanem kifelé, külföldre, számukra Brüsszel,
Berlin, Párizs, Washington és persze a globális elit a fő és meghatározó
viszonyítási pont.

A 2022-es választások legnagyobb Fidesz–KDNP-s sikere után azt mondhatjuk,
hogy a demokratikus váltógazdálkodás szünetel, az Orbán-kormány egymás
utáni negyedik újrázása után maradt Magyarországon a domináns pártrendszer
– ez hatalmas siker a nemzeti oldal számára, ez már a Tisza Kálmán és Tisza
István nevével fémjelezhető korszakra emlékeztethet bennünket.

Ennek jó szívvel örülünk mi, nemzetiek és konzervatívok, mert tudjuk azt,
hogy jó kezekben maradt az ország, ami a jelenlegi, valóban kritikus,
háborúval, a világ újrarendezéséért folyó harccal, gazdasági válsággal,
inflációval jellemezhető világhelyzetben szinte létszükséglet volt – ha az
ellenzék kezébe került volna a hatalom, Magyarország – és ez nem túlzás –
életveszélyes helyzetbe kerülhetett volna.

Azonban egy konzervatív embernek nem sajátja – miként a balliberális
oldalnak annál inkább –, hogy győztesként kíméletlen erővel nekirontson a
földön fekvő, nagyon legyőzött ellenfelére, s a földbe döngölje. Nem, mi
konzervatívok az öröm néhány napja után már-már szánalommal tekintünk át a
másik politikai-ideológiai-világnézeti tájra, s azon gondolkodunk, hogyan
juthattak idáig ezek a szerencsétlenek.

S vajon képesek lesznek-e 2026-ig feltápászkodni a földről.

Mielőtt erre próbálunk válaszolni, foglaljuk még egyszer össze, hogy mi
vezetett a szinte totális kudarcukig – leszámítva utolsó mentsvárukat, a
fővárost (bár ott is szorosabbá vált a verseny).

Az első és a legfontosabb magyarázat: lassan tizenöt-húsz éve elvesztették
a kapcsolatot a magyar társadalommal, a magyar lélekkel. Többször
leírtam-elmondtam már, de még egyszer megismétlem: a 2014-es parlamenti
választás éjszakáján, a sorrendben második kétharmados vereségük után egy
szocialista politikus annyit mondott rezignáltan: azért vesztettünk
ekkorát, mert már nem ismerjük a magyar társadalmat.

És ez 2014-ben volt.

Azóta eltelt nyolc év, s elmondhatjuk, hogy ebből a szempontból a helyzetük
csak tovább rosszabbodott: belépett a képbe a Momentum, mely pártnak,
vezetőinek és tagjainak annyi közük van a vidéki Magyarországhoz, mint
mondjuk nekem a kőzettanhoz vagy a régészethez. De ez igaz a többi
balliberális ellenzéki pártra is, a Jobbik a balratolódása óta
vesztette-veszíti el vidéki bázisait, talán még a DK-nál mutatható ki
szerény mértékű vidéki jelenlét.

Ha egy politikai oldal nincs beágyazódva, integrálódva az adott
társadalomba, akkor szinte esélye sincs arra, hogy valaha is választást
nyerjen.

Holott ez nem volt mindig így a baloldalon: az MSZP azért tudta megnyerni a
2002-es választásokat, mert akkor még részben megmaradtak a
Kádár-korszakból örökölt helyi bázisaik, amelyek persze a megkövült
kommunista pártapparátusokra, helyi, munkahelyi párttitkárokra, tanácsi
vezetőkre épültek, s bár már kiöregedetten, de még egyszer beindult a
posztkommunista hálózat, s mindannyiunk döbbenetére négy jó fideszes év
után képesek voltak fordítani. (Bár azok a választások valóban nem voltak
mentesek a visszaélésektől, de ezt most tegyük félre.) A posztkádári
társadalom akkor még létezett, az MSZP ezért még részben integrált volt,
még valamit „elkapott” az emberek hangulatából – bár Gyurcsány mocskos
kampányfogásai nélkül már akkor sem győztek volna.

És ha már Gyurcsány: nos, éppen az ő korszakában, tehát 2004-től kezdve
bomlott fel fokozatosan, majd egyre gyorsabban a posztkommunista társadalmi
beágyazottságuk, különösen a 2006-os őszödi beszéd és a rendőri
brutalitások után. Gyurcsánnyal elveszítette a hitelét a közvélemény előtt
az MSZP, 2010-es súlyos vereségük már 2006-tól borítékolható volt. Őszöd és
következményei erkölcsi romlást hoztak a baloldalon, s ez erjesztőleg
hatott hálózataikra is – innen eredeztethető a társadalomtól való
elszakadásuk, a légüres térbe kerülésük.

Megfordítva pedig ez az az időszak, a kétezres évek, amikor a Fidesz nagyon
tudatosan építette fel a helyi bázisait, amelyben kiemelkedő szerepet
játszottak a polgári körök, melyek szinte az ország minden pontján
megszerveződtek, és bázisául szolgáltak a további hálózatépítésnek, a
társadalom „kis köreibe” való, jó értelemben vett beépülésnek.

De érti egyáltalán ezt a problémát a baloldal? Felfog valamit is ebből az
egészből, s ha igen, helyesen fogja fel azt?

Az első jelek riasztóak. Az a húszezer emberük, akik jelentkeztek a helyi
választási bizottságokba, olyan beszámolókat írtak később a vidéki
emberekről a közösségi oldalaikon, hogy abból inkább az derül ki: nemhogy
közelebb kerültek az ott élő emberekhez, hanem arról győződtek meg, hogy
nekik ott nincs semmi keresnivalójuk, nincs semmi közük a falun,
kisvárosban élő „bunkókhoz, mucsai parasztokhoz”.

Emlékezzünk! Mit is írt Tamás Gáspár Miklós az első szabad választások
hajrájában, 1990-ben? „Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.
Nincs harmadik út.”

Hát nem arról van szó, hogy a mai ballib politikusokat és közéleti
embereket ugyanaz a rasszista ízű előítélet jellemzi ma is, mint anno
TGM-et? Csáki Judit, a momentumosok és más liberálisok megszólalásai inkább
azt mutatják, hogy még tovább távolodtak a vidéki Magyarországtól, ma már
kifejezetten undort éreznek az ott élőkkel szemben, olyat, amelyet talán
még TGM sem érzett.

Innen nézve szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik hidakat építeni kormány
és ellenzék között, hidakat építeni a két Magyarország között.

A tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá: vannak hangok a balliberálisok
között, akik felismertek valamit ebből a problémából, többek között
Márki-Zay is – de a következtetései enyhén szólva sem helytállóak. Arról
beszélt, hogy el kell menni vidékre, a falvakba, és „kocsmapartizánként”
kell beszélgetni az ott élőkkel, közelebb kerülni hozzájuk, megismerni a
véleményüket.

Szeretném jelezni MZP-nek, hogy ebből látszik, ő sem értette meg a dolog
lényegét. Amit ő mond, az a felülről jövő elit hozzáállása: „lemegyünk a
terepre”, kikérdezzük az embereket a kocsmákban, ha még nem részegek
délelőtt 10 órakor, s utána nagyon jól fogjuk érteni az ő nyelvüket,
gondolataikat.

Nos, éppen ez az, ami nem megy. A vidéki közélet nem olyan, mint MZP
elképzeli; a vidéki közéletet, az ottani közhangulatot az ottani értelmiség
határozza meg elsősorban, akikre hallgatnak ma is az emberek, ezek közé
tartozik a pedagógus, az orvos, a pap, a mérnök, jó esetben a polgármester,
a kultúrház vezetője és így tovább. A kocsma nem a centrum, inkább
lecsapódása annak, ahogyan a helyi tekintéllyel rendelkező emberek
véleményt formálnak életről, gazdaságról, politikáról, világról. Ehhez a
világhoz nem „leereszkedni” kell a félreértett kocsmában, hanem ezzel a
világgal együtt kell élni, benne kell lenni, azonosulni kell vele, ha az
ember közéleti szerepre, hadd ne mondjam politizálásra, sőt kormányzásra
készül.

A magyarországi baloldali ellenzék legnagyobb hibája, vagy inkább bűne,
hogy nem befelé, a magyar társadalomra figyel, hanem kifelé, külföldre,
számukra Brüsszel, Berlin, Párizs, Washington és persze a globális elit a
fő és meghatározó viszonyítási pont, s amit onnan diktál nekik a liberális
fősodor, azt akarják itthon „beadni” a vidéken élő embereknek is. Ez a
fővárosban még úgy-ahogy megy is – vidéken ezzel soha nem lesz esélyük
semmilyen választási győzelemre.

Vagyis a kulcsmondat: Magyarországon csak globalista baloldal van, és nincs
nemzeti baloldal, nincs nemzeti liberális oldal (tisztelet a néhány
kivételnek). És már száz éve ez a „recept” hazánkban.

Nos, ezért nem számíthat semmi jóra a jelenlegi ellenzék – eltekintve itt a
Mi Hazánktól, mert az egy teljesen más kérdés, az ő jövőbeli szerepük külön
elemzést igényel, amire itt most nem vállalkozom.

De, látva, hogy a ballib ellenzék a választások után is pontosan olyan,
mint a Bourbonok, vagyis semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek –
most legyünk mi, nemzetiek, konzervatívok és szuverenisták simán boldogok,
mert az ellenzék immáron a fasorban sincs? Igen – és mégsem teljesen.
Ugyanis mi demokraták is vagyunk – szemben a baloldallal.

És éppen azért tudjuk, hogy a demokrácia egyik meghatározó sine qua nonja
éppen az erős ellenzék léte, a kormány mindenkori leválthatósága. Ha nincs
erős ellenzék, akkor nincs erős kontroll sem a hatalom felett. És
természetesen minden hatalomnak szüksége van kontrollra, minden nemzetnek
szüksége van politikai alternatívára.

Éppen ezért mi, nemzetiek és konzervatívok annak szurkoljunk, hogy legyen
egyszer egy ízig-vérig nemzeti, demokrata, tisztességes és erkölcsös
baloldala Magyarországnak. Ehhez viszont nyilvánvalóan a jelenlegi teljes
baloldali garnitúrának háttérbe kellene szorulnia, élén nyilvánvalóan a
magyar demokrácia őszödi megrontójával.

De ha ez nem megy, akkor sem dől össze a világ: mi tudjuk, mit kell
tennünk, s tudunk önkontrollt is gyakorolni, ha kell.

*Fricz Tamás*

*A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója*




Magyar Nemzet
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20220418/476ccdd6/attachment.html>