[Grem] Tehetségkvótát az uniós politikába!

[KEA]

Tehetségkvótát az uniós politikába!

Vasárnap, 2021.04.30. -- Francesca Rivafinoli
https://vasarnap.hu/2021/04/30/francesca-rivafinoli-tehetsegkvotat-az-unios-politikaba/


Három és fél hete immár, hogy tombol a kanapégate: miután április 6-án Ursula von der Leyennek 
csak a kanapén jutott hely Ankarában, az Európai Bizottság elnöke az Európai Parlament e heti 
plenáris ülésén beszámolt lelkiállapotáról, a benne azóta kavargó érzésekről. „Megbántva éreztem 
magam, és egyedül hagyva, nőként és európaiként is” – panaszolta expozéjában, amitől én sajnos 
szégyellni kezdtem magam nőként és európaiként is.

Félreértés ne essék: valóban roppant kínos lehetett a törökországi szituáció, és helyénvalónak 
tartanám, ha a helyzetért felelős protokollosra a továbbiakban inkább a Mikulás-ünnepségek 
megszervezését bíznák. Charles Michel pedig lassan beiratkozhatna egy tánciskolába. Mindez nem 
kérdés – még azzal együtt sem, hogy bár az eseményről készült fotókról rendre le van vágva, a 
török külügyminiszter (férfi létére) szintén egy kanapén ült, Von der Leyennel szemben.

Az azonban meglehetősen rémisztő, hogy az Európai Unió de facto vezetője (aki a 
protokollsorrendben egyébként tényszerűen alacsonyabb rangú, mint Charles Michel, az Európai 
Tanács elnöke), tehát hogy az állítólagosan irányt mutató és felsőbbrendű EU vezetője három hét 
elteltével az Európai Parlament ülésén is azon háborog, hogy megbántotta őt a csúnya török bácsi.

Itt azért nem egy szerencsétlen, elhanyagolt feleségről beszélünk, hanem a volt német 
hadügyminiszterről, a világ negyedik legbefolyásosabb női politikusáról. Tőle talán elvárható 
lenne, hogy ha már így alakult, a veszteséglistához írja a dolgot, elegánsan felülemelkedjék 
mintegy a történteken, és méltóságteljesen ráforduljon az európai politikai élet némileg 
húsbavágóbb kérdéseire (az úgynevezett álproblémákra). De nem, ehelyett egyfajta 
traumafeldolgozás zajlik a plénum előtt: ülünk 448 millióan az unióban a kis maszkunkban, és 
sajnáljuk Uschi nénit, az áldozatot, aki végtelenül meg van bántódva. Erdoğan pedig elégedetten 
húzhatja be magának az újabb pontot: tartósan sikerült kikészítenie tárgyalópartnereit.

Persze eleve nem most kellene észrevenni, hogy Törökország szénné alázza az Európai Uniót – ez 
legkésőbb a migránsokkal zsarolós játszmánál feltűnhetett már a Berlaymont-palota portásának 
vagy körmösének is. Mint ahogy Moszkva is lazán felmosta a padlót nemrégiben az EU külügyi 
főképviselőjével, aki nemére nézve férfi; ő is szó nélkül tűrt mindent a helyszínen, még meg is 
alázkodott egy kicsit a biztonság kedvéért, hogy azután utólag magyarázkodjon egy blogposztban, 
egyfajta Karácsony Gergelyként panaszolva, milyen rettenetesen bonyolult volt az a tárgyalás (ha 
tudnánk!).

Emellett az se teljesen tiszta, egyáltalán miért várja el az EU egyik vezetője, hogy nőként és 
politikusként az „európai értékeknek” megfelelően ne tekintsék őt másodrangúnak egy alapvetően 
iszlám országban, ha az EU a saját háza táján teljes természetességgel hunyászkodik meg az 
iszlám előtt. A német bakfisok hordjanak hosszabb szoknyát, ha nem akarnak zaklatás áldozatává 
válni, a franciaországi tanárok legyenek óvatosak a történelemkönyv egyes fejezeteinél, nehogy 
triggereljék valamelyik közel-keleti apukát, a szicíliai iskola „a kisebbségek iránti 
tiszteletből” felhagy a betlehemállítással, miközben a Líbia felől érkező izmos, életerős 
férfiakat csillogó szemű európai nők szolgálják ki önkéntesként „nullahuszonnégyben” az 
NGO-hajókon. Márpedig egy csicska örüljön, ha nem hokedlire ültetik.
hirdetés

Az önmagát is kvótanőnek minősítő Ursula von der Leyennek azonban (három hét töprengés után) a 
megfelelő következtetések levonása helyett sikerült inkább felvennie a legvállalhatatlanabb 
áldozati pózt: tudniillik hogy vele csakis azért toltak ki, mert nő, ezért pedig (figyeljük a 
logikát) az uniónak mint szervezetnek ratifikálnia kellene az isztambuli egyezményt. Merthogy 
akkor állítólag nem fogják a nőket másodrangúnak tekinteni, senkit nem fognak a kanapéra 
száműzni. Mármost Belgiumban 2016 óta hatályban van az egyezmény, ez mégse akadályozta meg 
Charles Michel belga állampolgárt abban, hogy lehuppanjon a nála idősebb Ursula von der Leyen 
előtt az egyetlen rendelkezésre álló székre, hetekig tartó traumát okozva. Márpedig ha az 
Európai Tanács elnökét nem tanította móresre az egyezmény, akkor legalábbis kétséges, mennyire 
lesz befolyással Ahmed M. szunnita bevándorlóra. Vagy Recep Tayyip Erdoğanra, aki épp a minap 
léptette ki országát az egyezményből, amely tehát innentől kezdve teljességgel irreleváns számára.

Nőként és európaiként ezért mindenféle papírok ratifikálása helyett inkább megfelelő 
helyzetfelismerő képességgel rendelkező, kellően dörzsölt európai vezetőket kívánnék magunknak – 
első körben például be lehetne vezetni valamiféle tehetségkvótát. Ha ugyanis az unió vezetőinek 
50 százalékát kötelező jelleggel talpraesett, érdekérvényesítésre képes politikusoknak kellene 
alkotniuk, azzal talán beljebb lennénk, mint a női kvótával. Ki kellene próbálni – hátha akkor 
nem kellene egy-egy kétoldalú tárgyalás után hetekig ápolnunk szegény megbántott vezetőink 
lelkivilágát.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.