[Grem] A munkások helyett homoszexuálisok és bevándorlók – miként váltott célcsoportot a baloldal?

[KEA]

A munkások helyett homoszexuálisok és bevándorlók – miként váltott célcsoportot a baloldal?
A marxizmus és liberalizmus összefonódásának eszmetörténeti áttekintése

Vasárnap, 2021.03.01. -- Chvála Márton
https://vasarnap.hu/2021/03/01/a-munkasok-helyett-homoszexualisok-es-bevandorlok-mikent-valtott-celcsoportot-a-baloldal/


Napjainkban gyakran előkerül a téma, hogy korunk liberálisai marxista tanokból merítenek és 
marxista retorikát folytatnak, azonban mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a 19. századi 
liberalizmus és marxizmus messze más nézetekkel rendelkezett a világról. Az alábbi 
eszmetörténeti áttekintés azt mutatná be röviden, miként született meg a 20. században a 
kulturális marxizmus nevű irányzat, amely az összefonódást lehetővé tette a liberalizmus és 
marxizmus között.

Áttekintésünkben a legelső láncszem Antonio Gramsci olasz kommunista újságíró, mozgalmár. 
Gramsci a többi korabeli kommunistához hasonlóan nagy reményeket látott az I. világháborúban a 
proletárforradalom szempontjából. Az elképzelésük az volt, hogy a frontra küldött proletárok a 
szenvedéseik következtében végleg az „elnyomó burzsoázia” ellen támadnak. Az ellenséges 
lövészárokban szolgáló katonában felismerik a „kizsákmányolt proletár elvtársat”, és ahelyett, 
hogy velük harcolnának, inkább a tisztikarban és a hátországban vezénylő „polgári és nemesi 
burzsoák” ellen kelnek fel.

Azonban ez az elképzelés elmaradt: ahelyett, hogy a világ proletárjai egyesültek volna, a 
katonák hazafiságtól fűtve vonultak a frontra a hazájuk védelmében, és eszükbe sem jutott az 
osztályharc. Bizakodásra adott okot a kommunistáknak a háború után, hogy Európa-szerte komoly 
kommunista tevékenység bontakozott ki, helyenként tiszavirág-életű tanácsköztársaságokkal. 
Azonban a társadalom józansága ezeket is gyorsan elsöpörte. Így került börtönbe Gramsci is, az 
1920-as fasiszta hatalomátvételt követően. A fogságban az elmaradt világméretű 
proletárforradalmon töprengett.

Gramsci a proletárforradalom elmaradásáért a nyugati kultúrát és annak az alapját, a 
kereszténységet tette felelőssé. Szerinte a keresztény hiten és erkölcsökön (Isten, haza, 
család) alapuló értékek lehetetlenné teszik a kommunizmus terjedését a társadalomban. Azért 
ahhoz, hogy a marxizmus világszinten hatalomra kerüljön, a kereszténységet meg kell semmisíteni 
– azonban nem erőszak útján, hanem a kultúra átalakításával, az emberekből kinevelve a krisztusi 
igazságot.

Erre a célra alkotta meg a „hosszú menetelés” doktrináját, vagyis a metapolitikát. Gramsci ebben 
a tervezetében elveti az addigi kommunista törekvést, amely a hatalom erőszakos megragadását, 
majd egy diktatórikus elnyomó átalakítást irányozott elő. Szerinte minden politikai uralmat 
civil konszenzus erősít meg, vagyis, ha a hatalmon lévő kör nem népszerű a társadalomban, mivel 
az értékeik nem egyeznek a széles tömegekével, akkor az tartósan nem tud a hatalomban maradni. 
Ezért a hatalomba kívánkozóknak – jelen esetben a marxistáknak – el kell terjeszteniük a 
társadalomban a saját értékeiket, egy kulturális átalakítás során.

Szerinte a legfontosabb az, hogy a kommunisták a véleményformáló ágazatokban (oktatás, sajtó, 
színház, mozi, művészetek stb.) teret nyerjenek, és a saját értékeiket burkoltan hirdessék, 
ezzel a társadalmat szép lassan átnevelve.

Ezt a metapolitikát tapasztalhatjuk nyugaton és idehaza egyaránt, például a genderpropaganda 
esetében: a kötelező iskolai és óvodai „érzékenyítések”; Hollywood és a Netflix filmjei; a 
sportolók és celebek kiállásai; valamint a folyamatos mesterségesen generált hisztéria a 
liberális média részéről – mind a társadalom értékeinek és normáinak átalakítását célozza.

Gramsci után a következő láncszem az áttekintésünkben Marx Horkheimer, az úgynevezett 
„frankfurti iskola” igazgatója. A frankfurti iskola egy szellemi műhely volt a frankfurti 
egyetemen, Társadalomkutatási Intézet néven. Itt különböző tudományokban jártas (leginkább 
szociológusok, pszichológusok, filozófusok) marxista elemek tevékenykedtek a kommunizmus 
tökéletesítésén. Horkheimer 1930-ban vette át az igazgatói széket, ám pár éven belül az 
intézménynek költöznie kellett a nemzetiszocialista hatalomátvétel miatt. Az USA-ba áttelepülve 
a Columbia Egyetemen rendezkedtek be, és a továbbiakban onnan működtek. Horkheimer már itt 
alkotta meg 1937-ben a Hagyományos és kritikai elmélet című munkáját.

Ennek kiindulási pontjai a különböző kutatások, amelyek kimutatták, hogy a munkásság mindössze 
15 százaléka fogékony a proletárforradalomra. Ez az arány messze kevés egy esetleges bolsevik 
forradalomhoz, így neki is muszáj volt eltekintenie a már említett erőszakos kommunista 
hatalomátvételtől. Gramsci nyomán is az okok vizsgálatával kezdte: szerinte a munkásság azért 
nem vevő a proletárforradalom eszméjére, mivel betagozódott a jóléti társadalomba. Vagyis 
onnantól, hogy már nem „csak a láncaikat veszthetik”, nem áll érdekükben kockáztatni. A 
cselekvőképtelen munkásság miatt neki is szükséges volt eltekintenie a marxista tudományosság 
azon doktrinájától, amely minden kutatást és elméletet a proletárforradalom eszméjének rendel 
alá. „Kritikai elméletében” összekapcsolta a különböző szaktudományokat, a közgazdaságtant, a 
szociológiát és a pszichológiát, és egy olyan értelmezési keretet kívánt nyújtani a fennálló 
társadalomnak és normáknak, amely magában hordozza azok megváltoztatásának szükségességét is.

Horkheimer munkájáról egyik tanítványa így fogalmazott: „lényegében a nyugati kultúra főbb 
elemeinek destruktív kritikája, beleértve a kereszténységet, a kapitalizmust, a hatalmat, a 
családot, a patriarchátust, a hierarchiát, az erkölcsöt, a hagyományt, a szexuális korlátokat, a 
lojalitást, a hazafiasságot, a nacionalizmust, egész örökségünket, a nemzetelvűséget, a 
konvenciókat és a konzervativizmust.”

Horkheimer kritikai elmélete egyfajta programadó mű volt a frankfurti iskola számára, ami 
Garmsci metapolitikájával új irányba terelte a marxista törekvéseket. Ezt szokás kulturális 
marxizmusnak nevezni, hiszen az értékek és a kultúra síkján kívánja átnevelni a népet, hogy az 
akarja a marxizmust.

Ugyan Horkheimer már eltekintett attól, hogy a marxizmus mozgatója a munkásság, ugyanakkor ő még 
nem fejtette meg, hogy ki lesz az „új proletariátus”. Ennek a kérdésnek a megválaszolása a 
frankfurti iskola másik hírhedt alakjára, Herbert Marcusére maradt. A szociológus, filozófus és 
politológus Marcuse szintén részt vett a kritikai elmélet megalkotásában, azonban neki volt egy 
nagy előnye kollégáival szemben: nagyon jól értett a diákság nyelvén. Azzal, hogy ő a 
diákmozgalmakkal jó viszont ápolt, valamint a Woodstock nemzedék sztárfilozófusává vált, 
kiválóan tudta tolmácsolni az ifjúságnak a frankfurti iskola elképzeléseit (népszerűségére 
bizonyíték, hogy a párizsi diáklázadások alkalmával „Marx Mao Marcuse” feliratú 
transzparensekkel vonult a tömeg, de a „Szeretkezz, ne háborúzz” szlogen is az ő ihletése.)

Az 1964-ben megjelent Egydimenziós ember című munkája ad választ arra, hogy ki lesz az új 
proletariátus: „A konzervatív népi bázis alatt azonban ott van a kivetettek és kívülállók 
altalaja: a más fajú és más színű kizsákmányoltak és üldözöttek, a munkanélküliek és a 
munkaképtelenek. Ők a demokratikus folyamaton kívül léteznek: az ő oppozíciójuk tehát 
forradalmi, még ha tudatuk nem is az. Az a tény, hogy kezdik megtagadni a játékban való 
részvételt, olyan tény lehet, mely egy korszak végének kezdetét jelzi.”

Marcuse szerint csak az képes forradalmi cselekvésre, aki az adott társadalom normáin kívül 
esik, vagyis érdeke, hogy az aktuális kultúra megsemmisüljön. Ezek szerinte az etnikai, vallási, 
szexuális kisebbségek.

Azonban mivel ezek az elemek, Marcuse szerint a „társadalmon kívül” helyezkednek el, a kultúra 
megváltoztatására, vagyis a Gramsci-féle metapolitikára nincs lehetőségük. Ezenkívül hiába 
forradalmi az oppozíciójuk, ha ők ezt maguktól nem ismerik fel, illetve kell valaki, aki irányba 
tereli őket. Ezért egy „forradalmi élcsapatra” is szükség van, aki az „elnyomottak szószólója 
lesz” a metapolitikát megvalósítva. Szerinte ilyen potenciális forradalmárrá bárki változhat, 
csak ki kell illeszkednie a társadalomból. Az „Esszé a felszabadításról” című művében fogalmazza 
meg a „nagy elutasítás” gondolatát, amely egy a társadalomból kiileszkedett ellenkultúrát kíván 
létrehozni.

A forradalmi élcsapatra remek alapanyagot látott az akkori diákságban – akikkel mint említettük 
jó viszonyt ápolt – ugyanis a korszak Woodstock nemzedéke, a beat-, hippi-, punkmozgalom, a 
drogfogyasztás és a szexuális szabadosság jól megtestesítette a társadalomból való 
kiilleszkedést és a kulturális normákkal való szembenállást.

Miután a diákság ezekkel az „értékekkel” felvértezve kezdi meg életét, és egy-egy értelmiségi 
pályán elhelyezkedve, elkezdheti a jelenlegi rendszer átalakítását is. A Gramsci-féle 
metapolitika itt is érvényesül, miszerint egy ellenkultúra megjelenik, és lebontva az addigi 
társadalmi korlátokat, teret enged egy új embertípus és egy új társadalom felépülésének. Gramsci 
azt jósolta, hogy három generációnyi idő elég lesz a kulturális átalakításhoz. Korunk 
tendenciáit figyelembe véve a becslése igen pontosnak bizonyult…

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.