[Grem] Visszalopott feszület

[KEA]

Visszalopott feszület

Kerényi Lajos a Gulag piacáról, hetven sebről és a belső megvilágosodásról

Magyar Nemzet, 2021.03.06. -- Tóth Ida
https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/visszalopott-feszulet-9464171/


Genetikai adottság is, hogy Kerényi Lajos piarista szerzetes 93 évesen még aktív, bár ő úgy 
mondja, olyan nevelést kapott az Istentől, hogy ne „lekvárkodja” el az életet. Püspöke jó 
tanáccsal szolgált neki az ötvenes években:­ „Atya, csak a lőtt területről kell visszavonulni, 
de csak amíg lövik!”


– Túl van az oltáson?

– Mindkét oltást megkaptam, mehetek már a kórházakba betegeket látogatni. Piaristaként a 
betegekkel való törődés és a tanítás a küldetésem, 93 évesen is vannak terveim.

– Élethelyzetünket a háborús viszonyokhoz szokás hasonlítani. Lajos atyának aztán igazán van 
összehasonlítási alapja, nem félti az életét?

– A lövészárokban borzasztó volt, minden pillanatban jöhetett volna a halál. Nekünk pálinkát 
adtak kulacsban a komolyabb harcok előtt, hogy igyunk, mert ami azután következik, azt józan 
ésszel nem lehet kibírni. A németek kábítószert adtak a fiaiknak a második világháborúban. 
Fiatalon vakmerőbb az ember, eszébe sem jut, hogy „ágyban, párnák közt” haljon meg, de az 
igazság az, hogy az élethez is kell bátorság és áldozat. Valamiért mindig fölajánljuk az 
életünket. Áldozatot vállal a szülő, aki felneveli a gyerekét. Áldozat a segítő, szociális 
munka. A tanítás mellett kilenc kórházat és tizennégy intenzív­ osztályt látok el, persze most 
csak okosan – minden óvintézkedést megteszek, és nem megyek bele a sűrűjébe –, covidosokhoz nem 
járok.

A kilencvenhármas

– A látogatási tilalom ellenére is beengedik?

– Hatvanöt éve járom a kórházakat, ismernek.

– Az online térben szintén jelen van, legutóbb az Egyházi személyek a Gulag fogságában című 
konferencián tartott előadást. A szovjet fogságot megjárt papok között lassan már az utolsó mohikán.

– Placid atya százegy évesen ment el – csodálatos, milyen magas kort meg lehet érni annyi 
szenvedés után! Ezt teszi az edzettség. Genetikai adottság is, hogy nem fáradok el egykönnyen, 
meg aztán olyan nevelést kaptam az Úristentől, hogy ne lekvárkodjam el az életet. Kis pihenés, 
sportolás után összpontosítani tudok újra. Különleges életem volt, belenőttem a háborúba, a 
gimnáziumot megszakítva kerültem a frontra mint kiképzett géppuskás, majd jött a hadifogság és a 
kényszermunka. Igen nagy szenvedésekkel készített elő az Úr a papi hivatásra.

– Másokat inkább megtört a szenvedés. Mit tudott magáról akkoriban, egyáltalán hogyan 
tekintettek a 17-18 éves Kerényi Lajosra a szülei és nevelői, milyen visszajelzéseket kapott a 
környezetétől, hogy a legnagyobb nehézségek között sem törődött bele a sorsába?

– Nekem szerencsém volt, mert az almásfüzitői szülői házban a természetes értékek mellett 
természetfölöttieket is kaptam. Tízéves koromtól a piaristákhoz jártam Tatára, ahol újabb 
távlatok nyíltak előttem. Amikor besoroztak katonának, nekem már kész értékrendem volt.

A kereszténység világnézet, amely választ ad a lét nagy kérdéseire: honnan jöttem, hova megyek, 
milyen intelligencia alkotta a világot, kicsoda a teremtő? Miért a sok bűn és szenvedés? 
Folytatódik-e az élet a halál után? Beteljesülhet-e a boldogság iránti vágyódásunk?

– Kész válaszai voltak ezekre a kérdésekre?

– Minden bizonnyal hatással van az életünkre, hogy fiatalon ott vagyunk-e az értékosztó 
fórumokon, vagy értékfosztó körökben forgolódunk inkább. Előbbi távlatot ad, míg az utóbbi egyre 
szűkösebb és torzabb formában mutatja be a létet. Mint amikor szovjet hadifogságba estünk a 
bátyámmal, és a Dnyeperen át a Donyec-medencéig szállítottak bennünket marhavagonban.
A lágerben odalépett hozzám egy nacsalnyik, rám mutatott, és azt mondta tört magyarsággal: „Te 
nem Kerényi Lajos, hanem kilencvenhármas szám vagy.” Mintha csak azt mondta volna ezzel: birka 
vagy, és most már oda mész, ahova mi akarjuk. Ösztönös dacot váltott ki belőlem, mert 
lehetetlennek tartottam, hogy számmá degradáljanak, és elvegyék a személyiségemet.

– Mit lehetett ellene tenni?

– A kereszt jelenléte segített. Húsz év körüli fiúk négyen-öten elhatároztuk, hogy a kereszt 
jelével legyőzzük a vörös csillagot. Legnagyobb értékem a fogságban egy imakönyv volt, Kempis 
Tamás elmélkedése és egy mellkereszt. Ki kellett raknom mind – mi ezt úgy hívtuk: piac –, amikor 
katonák jöttek, kedvükre válogattak, és vitték, ami megtetszett nekik. A ruhámat is elvették, 
remek bakancsom volt, ahelyett fatalpú vászonvackot adtak rám, el is használódott rendesen a 
bányában, végül mégis abban jöttem haza. Piac volt tehát aznap: kint volt az imakönyvem, a 
mellkereszt és az ezüstlánc, a katonák meg nézelődtek, maguk elé söpörték egy kupacba a kicsi 
pénzt, medált. Válogattak, és mentek tovább. Ahogy elléptek tőlem, én szépen visszaloptam a 
mellkeresztemet. Még néhányan ugyanezt tették, de nem tűnt fel, maradt elég apróság a kupacban. 
Az ezüstláncot elvitték – nem bántuk.

A kis feszületet madzaggal kötöttük a nyakunkba, velünk volt az a bányában, a felszíni munkák 
során, mert azt akartuk, lássák a Krisztust, amerre járunk. Hordtuk a követ. Egyszer, ahogy 
megállunk, odarohannak hozzánk a helyiek, felnőttek és gyerekek, csókolgatják a keresztet, és 
ujjonganak, hogy itt a Krisztus. Pedig istentelen világ volt, 1917 óta azt sulykolták az orosz 
parasztba, hogy nincs Isten. Az Úrral mégsem lehet kibabrálni. Nincs olyan elveszett helyzet.

Fotó: Mirkó István

Útravalóul óvatosság

– Mikortól lehetett ezekről beszélni itthon?

– Ahogy fölszenteltek, rögtön elkezdtem mondani, volt is belőle bajom bőven. Mindvégig 
megmaradtam piaristának, 1952-ben szenteltek fel titokban, hogy biztosítsák az utánpótlást, mert 
1950-ben szétoszlatták a rendet. Krisztinavárosban szolgáltam, a kórházi lelki gondozást is 
akkor kezdtem, de már az első években feljelentettek – több százszor! –, végül büntetésből 
vidékre helyeztek. Kihallgatásokra kellett járnom, kitiltottak a hitoktatásból is, hogy 
letörjenek, a kórházakból meg kidobtak, és még egy kis börtön is volt, de annyira nagy volt 
bennem a lendület, hogy nem tudtak leállítani. Elmentem Endrey Mihály atyához, aki a börtönben 
szenvedő Mindszenty bíborost helyettesítette az 50-es években, hogy püspök atya, van már 
öt-hatszáz följelentés ellenem, örökké szekálnak, most mit csináljak? „Atya, csak a lőtt 
területről kell visszavonulni, de csak amíg lövik!” – jött a felelet. Hohó, ez aztán igen, 
micsoda stramm válasz, gondoltam, mert az egyházban is sok megalkuvást láttam. A félelem 
borzasztó tud lenni.

– Kerényi atya nem félt?

– Bennem volt, hogy megjártam a Gulagot, hát akkor mit féljek?! A tapasztalataim inkább 
megerősítettek a hitemben, hogy menni kell előre, az Úristen majd elvégzi a maga csodáit.

– A túlélésben mi segített?

– Amikor behívtak minket katonának, mi már tudtuk a testvéremmel: bajnoki mérkőzés lesz, nem 
barátságos. „Csapd föl akárhol a Kempist!” – mondta indulás előtt a bátyám, mire én: „Te meg 
mutass rá vakon!” Rámutatott egy helyre. „Apukám, olvasd!” – kértük édesapát, aki felolvasta: 
„Légy óvatos!” Ez lett az útravalónk. Frontosok voltunk már, egyik nap fogtak a fiúk egy kis 
termetű lovat – elcsavargott orosz ló lehetett –, Bandinak neveztük el. Úgy adódott, hogy én 
lettem a hajtója, takarítottam, pucoltam is a Bandit, de amikor kellemetlen volt neki, felemelte 
a hátsó lábát, nem rúgott, csak jelzett, hogy vigyázz. Az öreg katonák is mondták, hogy vigyázz, 
a ló mögé akkor sem szabad állni, ha döglött. Ezt aztán az ellenségeinkre is alkalmaztuk. 
Óvatosak voltunk. Bevetéskor igyekeztünk középen maradni a tömegben, én később sem rohantam 
vakmerően a veszedelembe. Végeztem a munkámat, és a szemem előtt tartottam Szent Pál intelmét, 
hogy amíg másoknak az igét hirdetem, magam érdemtelenné ne váljak.

– A testvére is megmenekült?

– Együtt voltunk a fronton, együtt kerültünk fogságba is a bátyámmal, gyakran vigasztaltuk 
egymást. Engem egy év után hazaszállítottak, mert akkorra már hetven gennyes seb volt rajtam – a 
vitaminhiány, a skorbut, a vérhas borzasztóan legyengített. Így is nagy volt az öröm, amikor 
hazaértem, de egy idős rokon, nagypapám sógornője rákérdezett a bátyámra: „Pista hol van?” 
Mondtam, hogy él. „Meghalt már az – legyintett lemondóan az asszony –, csak nem meri 
megmondani!” Mondom neki: „Ne tessék ezt csinálni, én jöttem onnan, nem maga!” Mindig vannak 
ilyen visszahúzó erők, pedig végül a bátyám is hazakerült.

– A fizikai sebekből visszamaradt valami?

– Nehezen gyógyultak. Visszamentem a piaristákhoz tanulni – megadták volna nekem a hadi 
érettségit egészen kicsi tudásra, de nem akartam –, mert akkor már elhatároztam, hogy pap 
leszek. Jól is ment a tanulás, az egy év Gulag, úgy látszik, pihenés volt az agynak, utána 
sokkal világosabban láttam a matematikát. Következő évben érettségiztem, emlékszem, milyen 
melegem volt a fekete nadrágban, izgultam is, a térdemen meg a seb átütötte, kimarta a nadrágom 
szövetét. Anyukám megstoppolta, és azután mindig olyan nagy kegyelettel vettem föl azt a nadrágot.

Látni Jézust

– Családalapításra akkor már nem gondolt?

– Az én életemben is volt diákszerelem, de minden a krisztusi eszme felé vitt. Nagyon korán 
elhívott az Úr: kilencéves lehettem, amikor egy vasárnap az almásfüzitői kápolnában vártuk az 
atyát négyen ministránsok, s akkor nekem egy látomásban nem a pap jött be, hanem Jézus. 
Megrendültem – most is borzongok, miközben fölelevenítem –, hogy látom Jézust, aki fogja a nagy 
misekönyvet, egyenesen hozzám jön, rám néz, és azt mondja: „Te fogsz nekem ministrálni!” Később 
az a rengeteg szenvedés végleg megérlelt a papi hivatásra, és a következő isteni üzenet: „Lennél 
szíves, segítenél a megváltásban? Számítok rád!”

– Atya ezt így kapta?

– Belső megvilágosodásként, ami magasabb rendű információ. Azt mondják, ismereteinket, 
emlékeinket az agyban tároljuk, de ez nem kizárólagos, hiszen Istennek nincs agya, az 
angyaloknak sincs agyuk, mégis hallatlan intelligencia jön tőlük. A kollektív tudat segít nekünk 
világméretekben gondolkodni. Isten a saját képére teremtette az embert, és ezt látni még a 
haldoklókon is. Mert mi kell a haldoklónak? Krumpli, liszt, bableves – a létezés legalsó 
szintje? Vagy talán kincs, hír, gyönyör? Egyik sem érdekli már. Mondom neki, hogy Jézus üdvözli, 
erre megérintődik: folyik a könnye, átsuhan az arcán egy mosoly. Jelt ad, hogy van neki 
mentsvára. Elég az. Én legalábbis nem láttam még Isten nélkül embert meghalni.

Névjegy

Kerényi Lajos piarista szerzetes, pap 1927. június 1-jén született. A háborús tapasztalat és a 
szovjet kényszermunkatábor után 1946-ban belépett a piarista rendbe. A nagymarosi, egerszalóki, 
andocsi ifjúsági találkozók életre hívója. 1990-től a Szent Margit Gimnázium tanára. Számos 
könyv szerzője, a haldoklók fáradhatatlan látogatója.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.