[Grem] 1941 hadba lépés

[KEA]

> Magyarország, ha megtagadja a katonai együttműködést, a stratégiai helyzete miatt a német 
> megszállást sem kerülhette volna el, legkésőbb 1942-ben. A német megszállás után a szövetséges 
> bombázások is 1944-nél korábban kezdődnek el. Ez esetben, hasonlóan Lengyelországhoz, hamarább 
> elkezdődik a népirtás, de a zsidóság maradéktalan kiirtása biztosan. Elvileg elképzelhetőnek 
> tűnik, hogy a mainál nagyobb területet tarthatott volna meg, gyakorlatban azonban ez azért 
> valószínűtlen, mert Sztálin a Kárpát-medence közepét uraló Magyarország gyengítésében volt 
> érdekelt, hiszen legkönnyebben egy kisállamokra tagolt Közép-Európát tudott az uralma alatt 
> tartani.

Ehhez egy régebben begyűjtött adalék:

* * *

Hátha valaki nem tudja…

Nem vagyok történész, ezért sokszor úgy érzem magam, mint az újszülött, aki vicceket hallgatva, 
mindegyiket újnak véli. Így voltam a Wannsee-i konferencia jegyzőkönyvének interneten fellelhető 
szövegével, s gondolom sokan mások is így lesznek.

Nézzük hát mi is történt a Berlin melletti divatos üdülőnegyedben, az Am Großer Wannsee 56-58. 
sz. alatti elegáns tóparti villában 1942. január 20-án.

A konferencián, melyre a hivatalos meghívók még 1941. november 29-én (innen az aktualitás) 
mentek ki, a fennmaradt jegyzőkönyv-másolatok szerint az ott összegyűlt Nagy-német Birodalom 
vezetői a németek által megszállt országok zsidó lakossága felett döntöttek, német szakszóval az 
„Endlösung”-ot, azaz a „végső megoldást” tárgyalták. A jegyzőkönyvvezető Adolf Eichmann volt.

Az 1947-ben előkerült dokumentumok, melyek valódiságát többen vitatják (de erről majd lejjebb) 
két Magyarországra vonatkozó bekezdést tartalmaznak, melyek a félreértések elkerülésére az 
interneten fellelhető fordításban így hangzanak, íme:

„Szlovákiában és Horvátországban az ügy nem túlságosan nehéz, mert az e tekintetben szóba jöhető 
leglényegesebb kérdést ott már megoldották. Romániában a kormányzat időközben szintén kinevezett 
zsidóügyi megbízottat. A kérdésnek Magyarországon történő szabályozásához szükséges, hogy a 
legrövidebb határidőn belül tanácsadót kényszerítsünk rá (kiemelés tőlem – DM) zsidókérdésekben 
a magyar kormányra.”

Majd néhány sorral lejjebb:

„Hofmann SS-Gruppenführer kifejezi azt a szándékát, hogy a Faji és Telepítési Főnökség egy 
szakemberét is Magyarországra kívánják küldeni (kiemelés tőlem – DM) általános tájékozódás 
végett, mihelyt a Biztonsági Rendőrség és az SD főnöke részéről ott munkához látnak. 
Leszögezték, hogy a Faji és Telepítési Főnökségnek azt a szakemberét, akinek nem kell aktívnak 
lennie, átmenetileg hivatalosan a rendőrattasé beosztottjaként helyezik oda.”

A két idézett bekezdésből, de főképpen a két kiemelt szövegrészből világosan látszik, hogy amíg 
a „zsidókérdés” német szemmel nézve megnyugtató megoldása a környező országokban (Szlovákiában, 
Horvátországban, Romániában, a többi itt fel nem sorolt országban) megoldott volt, addig 
Magyarországot erre majd kényszeríteni kell. Ezzel a megállapítással összecseng az a másfél 
évvel később, 1943. október 14-én a Brit Külügyminisztériumban felvett feljegyzés (levéltári 
jelzete: 34498/C12035), mely Sir A.W.G. Randall külügyi tanácsos és Namier professzor a Zsidó 
Ügynökség prominense közötti beszélgetést rögzíti. A feljegyzés szerint Namier professzor 
(eredeti lengyel neve: Ludwik Niemirowski) kijelentette: „…munkatársai súlyos aggodalommal 
gondolnak azokra a lehetséges következményekre, melyek a Magyarországon viszonylagos 
biztonságban élő 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana 
Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a 
magyarok elszakadását, és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen 
lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként 
fennmaradt jelentős zsidó közösséget…”.

Megismétlem a dátumot: 1943. október 14.

Függetlenül attól, hogy egyesek a Wannsee-i konferencia jegyzőkönyvét annak formai, tartalmi, 
nyelvhasználati és egyéb pontatlanságai miatt utólagos, elsősorban angolszász hamisítványnak 
tartják, egyértelműen jelzi, hogy Magyarország a környező, németek által megszállt országokhoz 
képest, biztonságos és nyugodt menedéke volt a veszélyeztetett területekről is idemenekült 
zsidóságnak. S ez a helyzet Magyarországon, amíg erre függetlensége módot adott (1944. március 
19.) fenn is maradt, ahogy megmaradt volna Európa utolsó zsidó közössége is, ha a Wehrmacht nem 
szállja meg az országot.

S itt érdemes eltöprengeni az egyesek által hangoztatott állításon, hogy a fennmaradt másolatok 
hamisítványok. Ha a jegyzőkönyv hiteles, úgy egyértelmű, hogy a németek nagyon jól tudták a 
közép-európai, így a magyarországi zsidók helyzetét, ha a jegyzőkönyv hamisítvány, úgy azon 
túlmenően, hogy az sem közömbös: a hamisítás kinek az érdekeit szolgálta, de elgondolkodtató, 
hogy a hamisító miért találta fontosnak ezen, tényszerű adatok szerepeltetését, hacsak nem a 
nagyobb hitelesség kedvéért.

S milyen érdekes, hogy Magyarország a második világháborús megítélése mégis a területén a német 
megszállás utáni atrocitások alapján történik, s minősítődik „utolsó csatlósnak” és „bűnös 
nemzetnek”.

Ez kinek lehet az érdeke?
 
           Dobai Miklós

* * *

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.