[Grem] A szélsőbalos akadémiai paranoia + az újbalos aktivizmus / Szilvay G.
Gy Greschik
gy.greschik at teguec.com
2021. Jan. 14., Cs, 09:22:45 CET
Kedves Levente!
1.
Talán azt akartad mondani, hogy a könyvszerzók kavarnak össze hetet-havat -- a recenzió írója legfeljebb azzal vádolható, ha nem a könyv gondolatait mutatja be és/vagy rosszul ír. Tévednék?
2.
Az írást átfutva (nem olvastam el alaposan/gondolkodva) határozottan reálisnak véltem az általa felvázolt világképet. Ha te találtál benne olyan ellentmondást vagy önellentmondást, ami nem tudható be a mindennapi (és nem filozófiai, matematikai, ill. tudományos) nyelvhasználat pontatlanságainak, kérlek jelezd. Különben olyan benyomásom alakulna ki, hogy a hiba a te készülékedben van.
Gyuszi
On Thu, 14 Jan 2021, Sziklay Levente wrote:
> Date: Thu, 14 Jan 2021 08:25:19 +0100 (CET)
> From: Sziklay Levente <lsziklay at freemail.hu>
> Reply-To: grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> To: grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> Subject: Re: [Grem] A szélsőbalos akadémiai paranoia + az újbalos aktivizmus /
> Szilvay G.
>
> Kedve Mőci!
> Ez a cikk hetet-havat összekavar, tudjuk be Szilvay barátunk szilveszteri
> másnaposságának...
>
> Üdv
> L.
>
> Emoke Greschik <greschem at gmail.com> írta:
>
>
> [427341_cynicaltheories2.jpg]
> Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia és az újbalos
> aktivizmus látlelete
> 2021. január 11. 13:50
> Írta: Szilvay Gergely
>
> Most megtudhatja, mi áll az olyan, posztmodern nyugati őrületek
> mögött, mint az identitáspolitika, a gender-elmélet, az egyre
> kiterjedtebb LMBTQ-követelések és hasonlók. Kritikai elmélet az
> egyetemen, SJW-mozgalom a közéletben. Cinikus teóriák:
> könyvrecenziónk.
>
> Vajon mi jut eszébe az olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai
> elméletek”? Ha szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen,
> akkor valami ártatlan társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé
> modoros nyelvű elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a
> tűzkeresztségen, akkor tudja, hogy a kritikai elmélet(ek), egyes vagy
> többesszámban a paranoiás világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes
> hagyománnyal rendelkező, tudományos változata, mely a posztmodern
> édesgyermeke.
>
> A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus,
> posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció,
> posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a
> feminizmus számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai
> fajelmélet és hasonlók. Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két
> társadalomtudós, Helen Pluckrose és James Lindsay új kötete.
>
> Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék
> és a piros tabletta közt. Pluckrose részéről: „Férjemnek, Davidnek,
> aki mindent lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak aki soha többé nem
> akar hallani a posztmodernről. Munkám ezügyben véget ért.” Lindsay
> részéről: „És feleségemnek, Heathernek, aki csak egy egyszerű életet
> akart élni, és sosem akart róla tudni, hogy mindez létezik.”
>
> Akkor mi miért olvassuk el? A kortárs identitáspoltika, az
> LMBTQ-törekvések és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus
> elképzelése, a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű
> mozgalom követelései mind a kritikai elméletekre visszavezethető
> felfogásban gyökereznek, a nyugati társadalomtudományi szakokon pedig
> ma már elsősorban ezt tekintik A Tudományos Megközelítésnek, így
> érdemes tisztában lenni vele, hogy mik ezek.
>
> Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, mint az Elméletet (the
> Theory) emlegetik az akadémiai világban. De miért kell ezeket
> kritikainak nevezni? Vagy miért csak ezek a kritikaiak? Hiszen a
> világra adott bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus, a
> társadalomkritika műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori
> görögök” óta, azaz a filozófia per definitionem kritikai.
>
> [CynicalTheories.png]
>
> A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a
> világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi
> struktúrák”. Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel
> Foucault nevével fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques
> Derridához köthető dekonstrukció. A posztstrukturalisták például egy
> róluk szóló bevezető kötet szerint „(többnyire) nem tagadják, hogy
> létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból bármilyen érvényes
> következtetést le tudunk vonni”. Köztünk és a valóság között ugyanis
> ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy alkotja) a
> valóságot, amihez így nincs hozzáférésünk (kivéve, ha alkotja, de ez
> legyen a posztmodernek problémája).
>
> Mindebből nő ki a „tagadás kultúrája”, ahogy Scruton nevezi, amely
> pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó szándékok
> kiderítését-kiterítését tekinti feladatának, cinikusan-gunyorosan
> vigyorogva.
>
> Ez a „kritikai értelmiség” önfelfogása.
>
> Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális,
> romboló szkepszis. Kérdés persze, ha a világban minden bizonytalan és
> megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek
> kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.
>
> Viccelődés a posztmodernnel
>
> 2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen
> Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp
> abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a
> „kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti
> folyóiratok világában. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna,
> ám 2018 októberében újságírók rájöttek, hogy a tanulmányok állítólagos
> szerzője, Helen Wilson nem létezik (ezért lett négy tanulmány az
> eredetileg tervezett húszból). Az ügyből nagy botrány (a Grievance
> tanulmányok ügye) lett, melyet nehezen viselt a posztmodern akadémiai
> elit, a három tudósból kettő pedig könyvet írt. Ez lett a 2020
> szeptemberében megjelent Cynical Theories.
>
> Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a
> tudásra vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra
> és igazságra vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos
> radikális szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom
> struktúrák, hierarchikus rendszerek formálják és irányítják, és ezek
> határozzák meg (a nyelven, szokásokon, normákon és mindenen
> keresztül), hogy mit és hogyan tudhatunk (azaz a valóságot a nyelv és
> az interakciók konstruálják). Ez határozza meg az egyéniséget és az
> egyéni meggyőződéseket is. Mindezek következtében a posztmodern négy
> fő témája: a határok elmosása; a nyelv, mint hatalmi eszköz; a
> kulturális relativizmus; valamint az egyén és az egyetemes
> elvesztése.
>
> Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és
> társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a
> nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és
> férfi) sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók. Ami valódinak tűnik,
> az pusztán a „performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás,
> az is csak amiatt, mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a
> hatalmi viszonyokat és elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és
> fenntartani, hanem tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.
>
> Alkalmazott posztmodern
>
> Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a
> világ megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak,
> hogy csak a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták
> alkalmazhatónak az általuk detektált – és hisztérikusan felnagyított –
> problémák minimális kikezdésére. A nyolcvanas évek közepétől egyesek
> kikiáltották a posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az
> említett „kritikai elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből
> indulnak ki, viszont valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai
> kötelességük küzdeni a posztmodern által felvázolt viszonyok ellen –
> ezt nevezik a „társadalmi igazságosság” (social justice) mozgalmának,
> mely először eluralkodott az egyetemeken, mára pedig a vállalati
> világot és egyre inkább a mindennapokat is ellepi.
>
> A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW)
> küzdenek a patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a
> heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a
> biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt
> akár a „kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg
> problémásnak tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi
> fogyatékossággal nem rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok
> testi fogyatékosságnak tartása) elnyomó rendszerei ellen.
>
> Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”. A mozgalom
> azokat, akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek
> küzdeni a „társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke)
> tartja.
>
> Az elnyomás és mindenféle hatalmi viszonyok, hatalmi csoportok elleni
> küzdelem eszköze a „problematizáció”
>
> (létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a
> dekonstrukció, a „binaritások” elleni küzdelem (például a férfi és nő
> kategóriájának lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők,
> feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak
> abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak,
> kirekesztőnek és diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a
> nyelvből és kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt
> „befogadó” kifejezésekre – azaz a politikai korrektség.
>
> A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern
> szkepszis terméke: mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a
> domináns csoportok határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig
> ezen csoportok csele, ezért a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek
> álláspontját tesszük magunkévá, mivel menthetetlenül meghatároz minket
> az, hogy a társadalom hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk,
> szexualitásunk, fajunk, etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó
> csoportok csak a saját látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok
> viszont ismerik az uralkodó látásmódot és a sajátjukat is, így az ő
> szempontrendszerük gazdagabb. Ez a marxisták hamis tudatról szóló
> elképzelésének fordítottja: itt nem az elnyomottaknak, hanem az
> elnyomóknak van hamis tudata. (Kérdés, ha az igazság megismerhetetlen,
> akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései miért is képeznek
> megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)
>
> Interszekcionálás és identitáspolitika
>
> Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott
> csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást,
> „interszekcionálhatnak”. A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér,
> heteroszexuális férfi, a legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a
> fekete, bevándorló, transznemű muszlim nőt. A fehér nő vagy a fekete
> meleg férfi köztes kategóriák. Ha az elnyomott csoportokból valaki
> disszidens hangon szólal meg, és valamiben egyetért az elnyomókkal
> (például kritizálja a posztmodern kritikai elméleteket és a belőlük
> fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy magáévá tette az
> elnyomók álláspontját, vagy lefizették. Ezzel az illető elnyomóként
> cselekszik, és nem tekinthető többé az elnyomott csoport tagjának.
>
> Ezt a jelenséget hívják ma „identitáspolitikának”, mivel a valamilyen
> társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja. Azonban ezt a
> szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is
> akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért
> küzdött, hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó
> csoportjellemzők alapján ítéljék meg, hanem egyénileg. Az
> identitáspolitika tagadja az egyéni tehetséget, személyiséget,
> ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet helyezi a középpontja, mint
> abszolút meghatározót, ezzel felerősítve azt, ami ellen elvileg küzd.
> Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem fizikai csoportjellemzői
> alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott csoportnak lenne egy
> éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere, és az tartozna oda,
> aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen elvárásrendszerek
> ellen is.
>
> Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt magában,
> hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását és
> abszolutizálását bátorítja, így kialakítva a nyugati egyetemek
> „hópehely-nemzedékét”, amelynek tagjai minden apróságra
> hiperérzékenyen reagálnak – nem pszichológiai, hanem ideológiai
> okokból. Végül az egész fent vázolt szemléletmód sajátossága, hogy
> bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák elől, a kritikát ugyanis a
> domináns elnyomó csoportok önvédelmi eszközének tekinti, ha pedig
> elvileg elnyomott megszólaló részéről érkezik, akkor árulásnak. A kör
> bezárult, a hisztéria és a paranoia öngerjesztővé vált.
>
> Világértelmezés
>
> A „kritikai elméletek” képviselői – szemben más tudományágakkal –
> feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező
> jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz
> szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi
> viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi
> jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási
> javaslattal is előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos
> szempontrendszerét alkalmazva a világon minden értelmezésére
> feljogosítva érzi magát, és a világon mindent ki akar javítani
> társadalommérnöki meglátásai alapján.)
>
> A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi”
> jelző, az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek
> megszületik a „kritikai” ága (van már például kritikai pszichológia és
> kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit akarja
> megtalálni minden emberi kapcsolatban, ez meg is fogja találni azokat,
> akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai
> elméletek, az identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek
> abban, amivel a világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges
> konstrukciójában.
>
> Rémeket festenek a falra, majd a maguk festette rémektől rettegnek, és
> át akarják itatni eme rettegéssel a világot.
>
> Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos
> baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt,
> a posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden
> kritikai elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk
> már bemutatott kritikai fajelmélet és interszekcionalizmus, utána a
> feminizmus é gender-tanulmányok. Ezután egy fejezetet szentelnek a
> „társadalmi igazságosság tudományosságának” (social justice
> scholarship) és annak, hogy ez miként folyik egybe az aktivizmussal,
> itatódik át a „társadalmi igazságosság” etikai követelményeivel,
> társadalomátalakító céljaival.
>
> Az éptestűek uralma
>
> Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit a „fat
> studies”-ról és a „disability studies”-ról írnak, melyek az elhízás és
> a fogyatékosság pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem
> kövérek és „éptestűek” „medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes
> módon „normálisnak” beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és
> fogyatékos embertársaink értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s
> minden segítséget megérdemelnek mind egyénileg, mind csoportként,
> társadalmilag, de azért mégiscsak az van – miként a neurobiológus
> Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel Condic fogalmaz –, hogy
> „egy szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző
> szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte
> érdekében”.
>
> A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s
> rendeltetésszerű működése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a
> gyomrunk, nem felelnek meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják
> teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes, „éptestűek”
> által meghatározott társadalmi konstrukciók és normák által el nem
> ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési
> hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni az elfogadás és felszabadítás
> nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt tagadás nélkül is
> lehetségesek.
>
> A 22-es csapdája
>
> Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert
> megmutatja, mi folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az
> elméleti háttere. Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az
> LMBTQ-követeléseket, a gender-elméletet, sőt az egész kortárs
> baloldalt, annak a könyv megvilágító erejű lehet, bár a kritikai
> elméletek képviselői fensőbbséges lenézéssel valamiféle racionalizált
> visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még Platón sötét,
> illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra lesz
> bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron
> vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös
> érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik.
>
> A kritikai elméletek kritikája, akár saját magukra alkalmazása tiltott
> terület.
>
> Talán elmondhatjuk: a posztmodern kritikai elméletek, a
> woke-aktivizmus és az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás
> és teljességgel ellentmondásos, bezárkózó világ. Az ezt a szemléletet
> képviselő mozgalom, miközben radikálisan tagadja a valóság és az
> igazság, az erkölcs megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént,
> aközben abszolút magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és
> kivételesen valamiért egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke)
> tudással rendelkező, gnosztikus elit.
>
> Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme
> mozgalom szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó
> hatalmi hierarchiák) bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell,
> hanem eltörölni, és teljesen újat építeni helyette. Magyarán ez a
> posztmodern kritikai szemlélet – Chantal Delsol francia
> filozófus szófordulatával és könyvcímével élve – a világ gyűlölete.
> A Cynical Theories pedig a tudományos szinte emelt hisztérikus
> paranoia látlelete.
>
> Mi lehet minderre a gyógyír?
>
> A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a
> hagyományos tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges
> megoldás gyanánt. Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint
> viszont hasznos volna néhány „középkori” (vagy inkább alapvető)
> igazság újrafelfedezése is. A posztmodern kritikai elméleteknek vannak
> igaz meglátásai, ám épp kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és
> az ember természetével kapcsolatos (antropológiai)
> meggyőződései tévesek, kritikus meglátásaikat pedig abszolutizálják.
>
> A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó
> kritikáiban sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran
> olyasmik, amelyeket sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív,
> reakciós, ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt
> a kritikai elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik
> oldalára. Jogos a felvilágosodás emberképének és
> objektivitás-elképzelésének, valamint racionalizmusának kritikája is,
> de téves a teljes irracionalizmus; téves a felvilágosodás túlságosan
> individiualista emberképét az egyén, a személyiség teljes tagadásával
> felváltani; és téves az univerzális objektivitás kritikájának nyomán
> tagadni a valóság és igazság megismerésének lehetőségét.
>
> Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault
> hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben
> végső, mindent háttérbe szorító tragédiát látni. Hatalmi viszonyok
> mindig voltak, mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink
> összképe azonban egyáltalán nem olyan szörnyű, mint a kritikai
> elméletek állítják.
>
> A világ nem egy nagy Észak-Korea, viszont épp akkor lesz azzá, ha a
> kritikai elméletek felszabadító receptjét követjük.
>
> Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai
> korrektség, a nyelv- és viselkedésrendőrség, mely annak a
> gondolatnak jegyében, hogy nincs magánélet, a személyes egyben
> politikai is, életünk minden mozzanatát monitorozni, ellenőrizni
> kívánja, nem engedélyezve az eltérést a progresszív agendától, nem
> tolerálva az emberi esendőséget.
>
> Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist
> Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why
> This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.
>
>
> [icon-envelope-tick-green-avg-v1.png]
> Mentes a vírusoktól. www.avg.com
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
> Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia
> és az újbalos aktivizmus látlelete
> 2021. január 11. 13:50
>
> Írta: Szilvay Gergely
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
> Most megtudhatja, mi áll az olyan, posztmodern nyugati őrületek
> mögött, mint az identitáspolitika, a gender-elmélet, az egyre
> kiterjedtebb LMBTQ-követelések és hasonlók. Kritikai elmélet az
> egyetemen, SJW-mozgalom a közéletben. Cinikus teóriák: könyvrecenziónk.
>
>
>
>
>
>
> Vajon mi jut eszébe az
> olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai elméletek”? Ha
> szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen, akkor valami ártatlan
> társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé modoros nyelvű
> elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a tűzkeresztségen, akkor
> tudja, hogy a kritikai elmélet(ek), egyes vagy többesszámban a paranoiás
> világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes hagyománnyal rendelkező,
> tudományos változata, mely a posztmodern édesgyermeke.
>
> A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus,
> posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció,
> posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a
> feminizmus számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai fajelmé
> let és hasonlók. Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két társadalomt
> udós, Helen Pluckrose és James Lindsay új kötete.
>
> Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék és a
> piros tabletta közt. Pluckrose részéről: „Férjemnek, Davidnek, aki minden
> t lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak aki soha többé nem akar hallani a p
> osztmodernről. Munkám ezügyben véget ért.” Lindsay részéről: „És felesége
> mnek, Heathernek, aki csak egy egyszerű életet akart élni, és sosem akart
> róla tudni, hogy mindez létezik.”
>
> Akkor mi miért olvassuk el? A kortárs identitáspoltika, az LMBTQ-törekvések
> és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus elképzelése,
> a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű mozgalom követelései
> mind a kritikai elméletekre visszavezethető felfogásban gyökereznek, a
> nyugati társadalomtudományi szakokon pedig ma már elsősorban ezt
> tekintik A Tudományos Megközelítésnek, így érdemes tisztában lenni vele,
> hogy mik ezek.
>
> Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, mint az Elméletet
> (the Theory) emlegetik az akadémiai világban. De miért kell ezeket
> kritikainak nevezni? Vagy miért csak ezek a kritikaiak?
> Hiszen a világra adott bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus,
> a társadalomkritika műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori
> görögök” óta, azaz a filozófia per definitionem kritikai.
>
>
>
> A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a
> világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi
> struktúrák”. Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel
> Foucault nevével fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques
> Derridához köthető dekonstrukció. A posztstrukturalisták például egy
> róluk szóló bevezető kötet szerint „(többnyire)
> nem tagadják, hogy létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból
> bármilyen érvényes következtetést le tudunk vonni”. Köztünk és a
> valóság között ugyanis ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy
> alkotja) a valóságot, amihez így nincs hozzáférésünk (kivéve, ha
> alkotja, de ez legyen a posztmodernek problémája).Mindebből nő ki a „tagadá
> s kultúrája”, ahogy Scruton nevezi,
> amely pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó
> szándékok kiderítését-kiterítését tekinti feladatának,
> cinikusan-gunyorosan vigyorogva.
>
> Ez a „kritikai értelmiség” önfelfogása.
>
> Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális,
> romboló szkepszis. Kérdés persze, ha a világban minden bizonytalan és
> megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek
> kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.
>
> Viccelődés a posztmodernnel
>
> 2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen
> Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp
> abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a
> „kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti
> folyóiratok világában. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna, ám
> 2018 októberében újságírók rájöttek, hogy a tanulmányok állítólagos
> szerzője, Helen Wilson nem létezik (ezért lett négy tanulmány az
> eredetileg tervezett húszból). Az ügyből nagy botrány (a Grievance tanulmán
> yok ügye) lett, melyet nehezen viselt a posztmodern akadémiai elit, a háro
> m tudósból kettő pedig könyvet írt. Ez lett a 2020 szeptemberében megjel
> ent Cynical Theories.
>
> Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a
> tudásra vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra és
> igazságra vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos
> radikális szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom struktúrák,
> hierarchikus rendszerek formálják és irányítják, és ezek határozzák meg
> (a nyelven, szokásokon, normákon és mindenen keresztül), hogy mit és
> hogyan tudhatunk (azaz a valóságot a nyelv és az interakciók
> konstruálják). Ez határozza meg az egyéniséget és az egyéni
> meggyőződéseket is. Mindezek következtében a posztmodern négy fő témája: a
> határok elmosása; a nyelv, mint hatalmi eszköz; a kulturális relativizmus
> ; valamint az egyén és az egyetemes elvesztése.
>
> Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és
> társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a
> nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és
> férfi) sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók. Ami valódinak tűnik, az
> pusztán a „performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás, az is
> csak amiatt, mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a hatalmi
> viszonyokat és elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és
> fenntartani, hanem tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.
>
> Alkalmazott posztmodern
>
> Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a
> világ megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak,
> hogy csak a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták
> alkalmazhatónak az általuk detektált – és hisztérikusan felnagyított –
> problémák minimális kikezdésére. A nyolcvanas évek közepétől egyesek
> kikiáltották a posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az említett
> „kritikai elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből indulnak
> ki, viszont valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai kötelességük
> küzdeni a posztmodern által felvázolt viszonyok ellen – ezt nevezik a
> „társadalmi igazságosság” (social justice) mozgalmának, mely először
> eluralkodott az egyetemeken, mára pedig a vállalati világot és egyre inkább
> a mindennapokat is ellepi.
>
> A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW)
> küzdenek a patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a
> heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a
> biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt akár
> a „kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg problémásnak
> tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi fogyatékossággal nem
> rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok testi fogyatékosságnak
> tartása) elnyomó rendszerei ellen.
>
> Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”. A mozgalom
> azokat, akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek
> küzdeni a „társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke)
> tartja.
>
> Az elnyomás és mindenféle hatalmi viszonyok, hatalmi csoportok elleni küzde
> lem eszköze a „problematizáció”
>
> (létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a
> dekonstrukció, a „binaritások” elleni küzdelem (például a férfi és nő
> kategóriájának lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők,
> feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak
> abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak, kirekesztőnek
> és diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a nyelvből és
> kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt „befogadó”
> kifejezésekre – azaz a politikai korrektség.
>
> A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern
> szkepszis terméke: mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a domináns
> csoportok határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig ezen
> csoportok csele, ezért a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek
> álláspontját tesszük magunkévá, mivel menthetetlenül meghatároz minket
> az, hogy a társadalom hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk,
> szexualitásunk, fajunk, etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó
> csoportok csak a saját látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok
> viszont ismerik az uralkodó látásmódot és a sajátjukat is, így az ő
> szempontrendszerük gazdagabb. Ez a marxisták hamis tudatról szóló
> elképzelésének fordítottja: itt nem az elnyomottaknak, hanem az
> elnyomóknak van hamis tudata. (Kérdés, ha az igazság megismerhetetlen,
> akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései miért is képeznek
> megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)
>
> Interszekcionálás és identitáspolitika
>
> Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott
> csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást,
> „interszekcionálhatnak”. A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér,
> heteroszexuális férfi, a legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a
> fekete, bevándorló, transznemű muszlim nőt. A fehér nő vagy a fekete
> meleg férfi köztes kategóriák. Ha az elnyomott csoportokból valaki
> disszidens hangon szólal meg, és valamiben egyetért az elnyomókkal
> (például kritizálja a posztmodern kritikai elméleteket és a belőlük
> fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy magáévá tette az elnyomók
> álláspontját, vagy lefizették. Ezzel az illető elnyomóként cselekszik, és n
> em tekinthető többé az elnyomott csoport tagjának.
>
> Ezt a jelenséget hívják ma „identitáspolitikának”, mivel a valamilyen
> társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja. Azonban ezt a
> szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is
> akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért küzdött,
> hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó csoportjellemzők
> alapján ítéljék meg, hanem egyénileg. Az identitáspolitika tagadja az
> egyéni tehetséget, személyiséget, ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet
> helyezi a középpontja, mint abszolút meghatározót, ezzel felerősítve
> azt, ami ellen elvileg küzd. Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem
> fizikai csoportjellemzői alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott
> csoportnak lenne egy éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere,
> és az tartozna oda, aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen
> elvárásrendszerek ellen is.
>
> Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt
> magában, hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását
> és abszolutizálását bátorítja, így kialakítva a nyugati egyetemek „hópehely
> -nemzedékét”,
> amelynek tagjai minden apróságra hiperérzékenyen reagálnak – nem
> pszichológiai, hanem ideológiai okokból. Végül az egész fent vázolt
> szemléletmód sajátossága, hogy bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák
> elől, a kritikát ugyanis a domináns elnyomó csoportok önvédelmi
> eszközének tekinti, ha pedig elvileg elnyomott megszólaló részéről
> érkezik, akkor árulásnak. A kör bezárult, a hisztéria és a paranoia
> öngerjesztővé vált.
>
> Világértelmezés
>
> A „kritikai elméletek” képviselői – szemben más tudományágakkal –
> feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező
> jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz
> szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi
> viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi
> jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási javaslattal
> is előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos
> szempontrendszerét alkalmazva a világon minden értelmezésére
> feljogosítva érzi magát, és a világon mindent ki akar javítani
> társadalommérnöki meglátásai alapján.)
>
> A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi”
> jelző, az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek
> megszületik a „kritikai” ága (van már például kritikai pszichológia
> és kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit
> akarja megtalálni minden emberi kapcsolatban, ez meg is fogja találni
> azokat, akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai
> elméletek, az identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek
> abban, amivel a világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges
> konstrukciójában.
>
> Rémeket festenek a falra, majd a maguk festette rémektől rettegnek, és át a
> karják itatni eme rettegéssel a világot.
>
> Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos
> baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt, a
> posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden
> kritikai elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk már bem
> utatott kritikai fajelmélet
> és interszekcionalizmus, utána a feminizmus é gender-tanulmányok.
> Ezután egy fejezetet szentelnek a „társadalmi igazságosság
> tudományosságának” (social justice scholarship) és annak, hogy ez miként
> folyik egybe az aktivizmussal, itatódik át a „társadalmi igazságosság”
> etikai követelményeivel, társadalomátalakító céljaival.
>
> Az éptestűek uralma
>
> Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit a „fat
> studies”-ról és a „disability studies”-ról írnak, melyek az elhízás és a
> fogyatékosság pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem
> kövérek és „éptestűek” „medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes
> módon „normálisnak” beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és
> fogyatékos embertársaink értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s
> minden segítséget megérdemelnek mind egyénileg, mind csoportként,
> társadalmilag, de azért mégiscsak az van – miként a neurobiológus
> Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel Condic fogalmaz –, hogy „egy
> szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző
> szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte
> érdekében”.
>
> A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s
> rendeltetésszerű működése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a
> gyomrunk, nem felelnek meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják
> teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes, „éptestűek”
> által meghatározott társadalmi konstrukciók és normák által el nem
> ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési
> hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni az elfogadás és felszabadítás
> nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt tagadás nélkül is
> lehetségesek.
>
> A 22-es csapdája
>
> Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert
> megmutatja, mi folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az
> elméleti háttere. Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az
> LMBTQ-követeléseket, a gender-elméletet, sőt az egész kortárs baloldalt,
> annak a könyv megvilágító erejű lehet, bár a kritikai elméletek
> képviselői fensőbbséges lenézéssel valamiféle racionalizált
> visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még Platón sötét,
> illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra lesz
> bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron
> vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös
> érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik.
>
> A kritikai elméletek kritikája, akár saját magukra alkalmazása tiltott terü
> let.
>
> Talán elmondhatjuk: a posztmodern kritikai elméletek, a
> woke-aktivizmus és az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás
> és teljességgel ellentmondásos, bezárkózó világ. Az ezt a szemléletet
> képviselő mozgalom, miközben radikálisan tagadja a valóság és az
> igazság, az erkölcs megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént,
> aközben abszolút magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és
> kivételesen valamiért egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke)
> tudással rendelkező, gnosztikus elit.
>
> Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme
> mozgalom szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó hatalmi
> hierarchiák) bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell, hanem
> eltörölni, és teljesen újat építeni helyette. Magyarán ez a posztmodern
> kritikai szemlélet – Chantal Delsol francia filozófus szófordulatával és kö
> nyvcímével élve – a világ gyűlölete. A Cynical Theories pedig a tudományos
> szinte emelt hisztérikus paranoia látlelete.
>
> Mi lehet minderre a gyógyír?
>
> A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a
> hagyományos tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges
> megoldás gyanánt. Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint
> viszont hasznos volna néhány „középkori” (vagy inkább alapvető) igazság újr
> afelfedezése is. A
> posztmodern kritikai elméleteknek vannak igaz meglátásai, ám épp
> kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és az ember természetével
> kapcsolatos (antropológiai) meggyőződései tévesek, kritikus meglátásaikat p
> edig abszolutizálják.
>
> A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó
> kritikáiban sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran
> olyasmik, amelyeket sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív,
> reakciós, ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt a
> kritikai elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik
> oldalára. Jogos a felvilágosodás emberképének és
> objektivitás-elképzelésének, valamint racionalizmusának kritikája is, de
> téves a teljes irracionalizmus; téves a felvilágosodás túlságosan
> individiualista emberképét az egyén, a személyiség teljes tagadásával
> felváltani; és téves az univerzális objektivitás kritikájának nyomán
> tagadni a valóság és igazság megismerésének lehetőségét.
>
> Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault
> hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben
> végső, mindent háttérbe szorító tragédiát látni. Hatalmi viszonyok
> mindig voltak, mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink
> összképe azonban egyáltalán nem olyan szörnyű, mint a kritikai elméletek
> állítják.
>
> A világ nem egy nagy Észak-Korea, viszont épp akkor lesz azzá, ha a kritika
> i elméletek felszabadító receptjét követjük.
>
> Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai
> korrektség, a nyelv- és viselkedésrendőrség, mely annak a
> gondolatnak jegyében, hogy nincs magánélet, a személyes egyben politikai
> is, életünk minden mozzanatát monitorozni, ellenőrizni kívánja, nem
> engedélyezve az eltérést a progresszív agendától, nem tolerálva az
> emberi esendőséget.
>
> Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist
> Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why
> This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.
>
>
>
>
>
>
> Mentes a vírusoktól. www.avg.com
>
>
>
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>
>
>
További információk a(z) Grem levelezőlistáról