[Grem] Aki visszajön a túlvilágról, az mindenkit szeretni akar – Interjú Tömördi Viktor atyával

[Rita Kunsay-Sipos]

https://www.magyarkurir.hu/nezopont/tomordi-viktor-ferences-szerzetes-aki-visszajon-tulvilagrol-az-mindenkit-szeretni-akar

Aki visszajön a túlvilágról, az mindenkit szeretni akar – Interjú Tömördi
Viktor atyával
2021.07.29 Címkék:
Vissza a nyitó oldalra <https://www.ferencesek.hu/>



*Keppel Dániel interjúja*

*Viktor atyával akkor ismerkedtem meg, amikor középiskolai tanulmányaim
vége felé iskolát váltottam, és egy állami gimnáziumból átjelentkeztem a
szentendrei Ferences Gimnáziumba. András atya, az akkori igazgató, csak
annyit mondott, a Bibliát idézve, hogy az „Istenszeretőknek minden a
javukra válik”, ha ez a vágyam, helyet kér Viktor atya osztályában. Az a
rövidke másfél év, amit ott tölthettem, megváltoztatta az egész addigi
életemet. Többek között Viktor atya személyében láthattam először a
szerzetes-tanári lét magávalragadó életformáját, az Istennek szentelt élet
szabadságát, amelyet nem vonakodott bőkezűen a diákok nevelésének
szolgálatába állítani. Őneki köszönhetem, hogy Szent Ferenc földjére lépve,
Assisi bűvös vonzásában valami olyasmit sejthettem meg a ferences
lelkiségből, amely fölhangolta lelkem húrjait az istenkeresés és -csodálat
egész életemet körüllengő dallamvilágára. Bár soha nem szakadt meg köztünk
a kapcsolat, most több mint húsz év után ugyanolyan érdeklődve beszélgetek
vele, mint akkor, diákként, szomjazva a tudást, keresve az útmutatást
létünk titkának mélysége felé…*
------------------------------

*Keppel Dániel: Beszélgetéseim visszatérő témája a ferences pedagógiáról
való elmélkedés, amely éppen attól vált izgalmassá az évek során, hogy –
központi definiálás híján – bárkit kérdezek közületek, mindenki ugyanarról
beszél, mégis más-más hangsúlyokkal, eltérő aspektusból megközelítve.
Rendtársad, András atya, akivel hosszú éveket dolgoztál közösen a
szentendrei gimnáziumban Szent Ferenc pedagógiája címmel megjelentetett már
erről a témáról egy esszét, amelyben a Speculum Perfectionis 27.
fejezetének történetét elemzi. Ismerjük a legendát: az újonc nem bírja
tovább a böjtölést, Ferenc pedig – megszegve a saját böjti fogadalmát –
együtt eszik a novíciussal, figyelmeztetve őt is és az egész közösséget,
hogy az eszközt soha nem szabad a céllal felcserélni. Negyven év az
életedből a tanításról is szól. Talán a legszélesebb pedagógiai
tapasztalatokkal rendi szinten Te büszkélkedhetsz, hiszen tanítottál
kizárólag fiúkat, itt, a Frankában, koedukált osztályokat Szentendrén, most
olyan iskolában dolgozol, ahova szinte csak lányok járnak, és ne feledjük
el, hogy a Sapientia egyháztörténelem tanszékének mesteroktatója is vagy.
Van-e, volt-e a különbözőségek ellenére valami közös alap, amire azt
mondhatnánk, hogy ez a Te ferences pedagógiád, illetve a ferences pedagógia
vizsgálatában egy újabb árnyalat?*

*Tömördi Viktor OFM:* Amikor elindultam a tanárság és a ferencesség útján,
számomra a kiindulópont az volt, hogy hogyan tudom azt a réteget
megszólítani, amely a legelesettebb és amely a leginkább fejlesztésre
szorul. A fejlesztés vágya munkált bennem, látva, hogy a legtöbb iskolában
az az elsődleges cél, hogy a jókat próbálják még erősebbé tenni. Az
esztergomi gimnázium alapvető nevelési szempontja pedig már akkor az volt,
hogy egy olyan közegből érkező diákot is fejlesszen, aki nem volt se
tanulmányilag, se közösségi élmények terén kimagasló. Különórákat szerettem
volna adni, egyénre szabott fejlesztést – ezért léptem erre a pályára.
Bizonyára gyerekkori élményeim vezettek, hiszen diákként is mindig olyan
tanáraim voltak, akikkel mindent át lehetett beszélni, ami nagyon
megerősítette a tanulás folyamatát. Sőt, már ötödikes koromtól kezdve
édesanyám rendszeresen kikérdezte az anyagot. A kikérdezés a fejlesztés
egyik módja. Mikor az esztergomi iskola megalakult, ott volt mellette a
környék legjobb családjait összefogó bencés gimnázium is. A Frankával
pontosan az volt a cél, hogy országos beiskolázással olyan közegből,
rétegből merítsen, ahol a szellemi fejlődés csak egy szintig jutott el és a
továbbiakban segítségre szorult. Egyébként bencés diákként egy
osztálykirándulás alkalmával jártam először Esztergomban, az iskola légköre
és Pius atya személye már akkor magával ragadott.
A ferences pedagógia másik aspektusa számomra a Naphimnuszra alapozható –
erről külön előadásokat szoktam tartani a Sapientián. Azért gondolom a
Naphimnuszt e tekintetben mérvadónak, mert létünk legkényesebb pontjára
keresi a választ: a teremtés kérdésére. Szent Ferencet is ez
foglalkoztatta, hiszen előtte 50 évvel, tehát már az 1150-es évek felfogása
az volt, hogy a világ a Sátán területe. Az *albigens* és a *katar* mozgalom
arra irányult, hogy az ilyen értelemben vett anyagi világot valahogy
„megszüntesse”. Ferenc a Naphimnusszal erre a problémára válaszol. A
korszak hosszas vajúdása után végre kimondja valaki, hogy a teremtett
világ, minden teremtmény az ember testvére: a nap, a hold, a tűz, a víz –
minden testvérem, mert Isten által alkotott világ az, amelyben élünk, és
azt élvezni kell. Az anyagi világ kérdése mindig visszatérő gondolat az
ember történetében, ott látjuk ezt Luthernél is, de Szent Ferenc magyarázza
meg legvilágosabban, hogy a teremtett világ Isten ajándéka. Nem véletlen,
hogy ennek a világnak a tudományos szintű megfigyelési központja az oxfordi
ferences kollégium köré épül Roger Bacontől kezdve Duns Scotus-ig. Tudjuk,
hogy Roger Bacon is azért akarja a teremtett világot megismerni, hogy
abból, azáltal tapasztalhassa meg Istent.


*K.D.: A fejlesztés pedagógiáját értem, ám ez utóbbit, a Szent Ferenc-i
látásmódot hogyan lehet a diákok szintjén alkalmazni?*

T.V.: Erre két rövid történetet mesélnék el. Mindig szerettem kirándulni,
megcsodálni a természetet. Egy májusi vasárnap reggel úgy döntöttünk, hogy
a diákmisét a szabadban tartjuk, felmegyünk a Hideglelős-kereszthez. A
negyven kollégista diák valóságos virágözönnel árasztotta el a hegytetőn
kialakított oltárt. Amit csak találtak a mezőn, szinte szőnyeggé formálva
terítették le díszítésként, miközben az elénk táruló dunai panoráma
mindannyiunkat lenyűgözött a maga szépségével. Annál szebb istendicséret
nincsen, mint amikor a teremtett világban tudjuk szentmise keretében
ünnepelni a Teremtőt.
A másik élményem is egy kiránduláshoz kötődik, jóllehet az már a
szentendrei osztályommal, tehát koedukált társasággal történt. A bükki
fennsíkon vezetett a gyalogtúra, Bükkszentkereszten sátrakban szálltunk
meg. Fürdésre alkalmas víz nem volt, csak egy patak, amely a közelben
csordogált. Fiúk és lányok egyaránt a patak vizében fürödtek – nem volt más
lehetőség. Azt hiszem, egy életre megtanulták ezek a diákok, hogy milyen
felüdítő élmény egy fárasztó túra után beleállni a hideg vízbe, s ott
tisztálkodni, felfrissülni. Aztán a közeli pálos romtemplomnál szentmisét
mutattunk be. Ilyen a ferences lelkület! A romtemplomban misézünk, a romok
közé megyünk, mint Szent Ferenc, az alatta csörgedező patakban fürdünk, és
a fennsík lankáján, csodálatos környezetben alakítjuk ki az éjszakai
szállást. Számomra tehát a ferences pedagógia ez: hogyan tudom fejleszteni,
lehetőleg egyéni szinten az adott diákot, és hogyan tudom hozzásegíteni
ahhoz, hogy képes legyen rácsodálkozni a teremtett világ, az anyagi világ
szépségére, ami az Isten műve és róla vall.



*K.D.: Említetted, hogy bencés diákként találkoztál először az esztergomi
iskolával, ilyen értelemben a ferences lelkiséggel. Ha összehasonlítod a
két rend pedagógiáját, milyen különbséget látsz? Miben más a ferences
karizma?*

*T.V.:* Abban az időben, amikor bencés diák voltam, a tanári karunk szinte
kivétel nélkül 60 év körüli szerzetesekből állt. Azt a generációt
hallgattam órákon, aki még az első világháború előtt született. Ezek az
emberek a tudásukat a két világháború között szerezték, és ezt a tudást
akarták átadni nekünk. A bencés oktatás alapja a bőséges tudásanyag
átörökítésére irányult. A tantestület nem egy tagja író volt, vagy fizikus,
zeneszerző, irodalmár, történész és még sorolhatnám. Egyfajta
polihisztorságot akartak átadni, úgy vélték, mint XII. Piusz pápa is, hogy
a tudással, a tudományokkal adhatják a legtöbbet a világnak. Ehhez képest a
ferences lelkiség teljesen más. Itt inkább a világ megtapasztalására kerül
a hangsúly. Ezt éltük át aztán a noviciátban is Balázs atya mellett. Hogyan
tudom a világ szépségét megtapasztalni a gombától a hegycsúcsokig? Ezért
mondom azt, hogy a Naphimnuszban foglalható össze minden.


*K.D.: Ferencesként mi az a bencés örökség, amelyet a tanári pályán
magaddal vittél?*

T.V. Tanítási módom egyértelműen a néhai magyartanáromnak és a
fizikatanáromnak a módszerét tükrözi. Az a fajta előadásmód, amelyet mind a
mai napig gyakorlok: megszerkesztett órák, a számonkérés, a pontokba
szedett tudásátadás. Minden anyagrészt fő- és alpontokba rendezek, amelyek
által az óra menete is felépíthető. Simon Árkád mint magyartanár, aki a
legtöbb egyházatyát fordította és aki Vizi E. Szilveszterre is óriási
hatást gyakorolt, vagy Nádasi Alfonz így tanítottak.


*K.D. Mindeközben folyamatosan arra gondolok – főként, hogy Vizi E.
Szilveszter neve is elhangzott –, hogy ennek a hatékonyságához, sikeréhez
azért a diákok is kellettek. Beszéljünk egy kicsit róluk, hogyan látod
negyven év távlatában a középiskolás korosztály történetét? Milyen
tendenciák figyelhetők meg? Jobb lett vagy rosszabb az egymást váltó
generációk sora?*

T.V. Ha erről kérdeznek – akár diákok, de a szülők is – mindig azzal
szoktam kezdeni, hogy az Isten által teremtett ember fejlődéslélektanát nem
lehet figyelmen kívül hagyni. Ez negyven évvel ezelőtt is így volt és most
is így van. A 13-tól 19 éves korig terjedő szakasz nagyon bele van kódolva
az emberbe. Ebben az 5-6 évben a diák lélektana, függetlenül attól, hogy
mely korban beszélünk róla, ugyanaz. Az a korszak, amikor egy kamasz
számára a világ kinyílik, negyven évvel ezelőtt is ugyanekkor volt. Mire
gondolok? Ha egy hatéves középiskolai periódust nézünk, akkor a 7. és a 8.
osztályt a lelkesedés és a nyitás jellemzi. Ez nagyjából 9. első félévéig
tart. Akik négyosztályos rendszerben tanulnak, azoknál ugyanez az attitűd
megjelenik csak az első évükre korlátozva, tehát a 9.-re. Ekkor még minden
tudást magukba akarnak szívni a legtöbben. Ezután jön egy nehéz másfél év.
Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy a 15-17 éves kor közötti gyermeknek
sok mindent meg kell tapasztalnia, nem egyszer van olyan, hogy a bukás
határát súrolja, vagy meg is bukik. Akik ötös tanulók voltak, lecsúszhatnak
hármasra, akik gyengébbek, azok még lejjebb – természetesen vannak
kivételek! Ugyanakkor ebben a szakaszban megvan a fordulópont lehetősége
is, és ez nagyon fontos, mert ha ekkor akár a szülő, akár a tanár lemond a
gyermekről, végérvényesen elveszíthetik egymást. 17-18 évesen az esetleges
összeomlásból újra kinyílik a világ, sőt nyitottságot tanúsítanak ezek a
már fiatal felnőttnek számító kamaszok a természetfeletti értékek iránt is.
Sokan ekkor bérmálkoznak. Összességében tehát azt mondhatom, hogy ennek az
5-6 évnek a tendenciája alapvetően semmit nem változott.

*K.D. Vagyis csupán a felszín, a környezeti hatás lett más…*

T.V. Az elmúlt 40 évben a technika legkülönbözőbb formái alakultak ki.
Először megjelent a magnó, majd a walkman, az MP3, az okostelefon. Az adott
kor gyermeke az adott kor technológiáját akarja ismerni – mindegyiknek
megvolt a maga veszélye. Akkor kezdtem tanítani, amikor éjjel-nappal a
gyerek fülén a walkmant láttuk, ma ugyanez van, csak a telefonnal. Az adott
kor diákját mindig az adott kor legmagasabb technikai fejlesztései kísértik
meg. Ez régen is ugyanúgy jó vagy rossz irányba tudta a gyereket elvinni. A
lényeg nem változott: a figyelmüket mindig leköti valami. Azt szoktam
mondani, hogy az ember ugyanaz, csak a tógánk más.

*K.D. Időzzünk még el egy kicsit a diákság témájánál, hiszen Te két világba
is nagyon mélyen beleláttál. Hat évig tanítottál itt, a Frankában, ezt
követően mentél át a rend szentendrei iskolájába, amely merőben más
közegnek mutatkozott már a nemek tekintetében is. Ha megint a dolgok mélyét
nézzük, azzal, hogy a Franka csak fiúkat nevel, nem kerül hátrányba?*

T.V. Mikor a Frankában tanítottam, tömegével inkább vidékről származó
gyerekek érkeztek az iskolába. Szentendre a Duna jobb partja, tehát
Visegrádtól Farkasrétig terjedt az iskola beiskolázási közege. Szentendre
és Esztergom más-más réteget szólított meg, melynek a mentalitásbeli
különbsége szembetűnő volt. Vagyis az alapvető különbséget nem abban
láttam, hogy az egyik fiúgimnázium, a másik pedig koedukált, hanem a
merítésben. A ’80-as évek tájékán Esztergom inkább ezt a jó értelemben vett
vidéki, paraszti réteget szólította meg, a velük való együttlét egészen más
volt.

*K.D. Ezzel tehát azt mondod, hogy másodrangú kérdés, hogy egy iskola csak
fiúkból áll-e vagy sem.*

T.V. Igen. Számomra ez teljesen másodrangú. A merítés a lényeg, a család,
ahonnan a gyermek érkezik! Ha visszamegyünk az időben, azt mondhatom, hogy
ez a javarészt vidékinek mondható közeg sokkal nyitottabb volt a kultúrára,
mint amit később tapasztaltam más helyeken, történetesen Szentendrén.
Hetente színházat vagy mozit szerveztem a fiúknak, komolyzenei koncertekre
vittem őket. Ez nem volt gond. Az ún. polgári világ erre már nem volt
kíváncsi. Ott mindent a szülőktől kaptak meg a gyerekek. A fiúközeg
számomra csak abban a tekintetben volt fontos, hogy megtaláljam azt az
elfoglaltságot, amelyben a fiúk a férfiasságukat ki tudják fejezni, amiben
testileg is fejlődni tudnak. Rektorként az első dolgom az volt, hogy
átalakítottam a napirendet, és helyet szorítottam a délutáni sportolás
lehetőségének. Az iskolában a taekwondo elnöke lettem. 300 fiúból egy év
alatt 100-nak én adhattam át a fehér övet, néhányuknak később a sárga és a
fekete övet is. Taekwondo vagy foci, esténként pedig színház, esetleg
koncert. Egyébként az a véleményem a fiúknak a lányokkal való
kapcsolatépítéséről, hogy igazán 17-18 évesen nyitnak feléjük. Azzal, hogy
egy iskola koedukált, még nem jelenti, hogy a fiúk azonnal nyitnának a
lányok felé. Ez nem az iskola típusától függ. Újfent oda kanyarodunk
vissza, amit a fejlődéslélektanról mondtam.


*K.D. Távozásod óta évtizedek teltek el, más lett az iskolák célközönsége,
így a mienkből is eltűnt az előbb említett közeg dominanciája. Ma már nem
beszélhetünk paraszti világról olyan értelemben, mint 40 évvel ezelőtt, sőt
a vidék definíciója is megváltozott. Te miben látod az esztergomi gimnázium
erejét, ki lehet a mi igazi célközönségünk?*

T.V. Úgy gondolom, hogy a társadalomban mindig van egy közeg, amely a
baráti szálak kialakítására sokkal nagyobb hangsúlyt fektet, mint az átlag.
Azt a réteget kell megszólítani, akik örömmel el tudják hagyni a családi
házat, és ki akarnak alakítani új – jelen esetben – férfiak között
formálódó baráti közösségeket. A Frankában a fiúk többsége ilyen, nem
mindenki, de osztályonként a kétharmad igen. Vágyódnak erre a baráti
közegre, a közösségre.

*K.D. És ha már eljutottunk a közösség gondolatáig, vessünk egy pillantást
a közeli-távoli jövőbe! Napjaink erőszakos ideológiái éppen ez ellen
küzdenek. Az egyén izolációja zajlik, akár úgy, hogy a családot, mint
alapegységet próbálják szétverni, akár pedig úgy, hogy bedobják az egyént a
globalizmus végeláthatatlan, személytelen közegébe. Mi lesz a mai fiatal
generációnak a jövőbeli feladata, amelyet helyettük mi már nem tudunk
megoldani?*

T.V. Van egy amerikai író, Rod Dreher, aki mostanság nagyon elgondolkodtat.
Azt a feszültséget vizsgálja a történelemben, ami az antik kultúra és a
barbárság találkozásában realizálódott. Ez egyébként tudományos szempontból
nekem is a kedvenc témám. Dreher úgy látja, hogy csak azok maradtak fönn,
élték túl ezt a „harcot”, akik ki tudtak lépni belőle, el tudtak
szigetelődni, úgy is mondhatjuk, hogy szigetmonostorokat hoztak létre.
Ilyen volt a Szent Viktor, vagy a Vivarium szigetmonostora. Ezek az emberek
a megcsömörlött antik világ és a barbár kultúra szorításából kis
közösségekbe menekültek. Dreher szerint a kereszténység és a mi, európai
kultúránk csak akkor tud a jövőben megmaradni, ha kis közösségeket hoz
létre. Én magam is azon az állásponton vagyok, hogy ebből a
gender-világból, ami lerombolt mindent, a családot, a személyt stb., ilyen
kis szigetmonostorokba, bázis-közösségekbe kell menekülnünk. 20 évvel
ezelőtt, amikor az esztergomi teológián tanítottam, azt mondogattam a
hallgatóknak, hogy vizsgálva az egyház történetét kijelenthető: 50-70
évente fellángol egyfajta megtorlás, keresztényellenesség. Most ebben a
korszakban vagyunk, a megmaradásunk egyetlen lehetősége, ha
„szigetmonostorokká” alakulunk át. Sem a hitünket, sem a kultúránkat már
nagyközösség szintjén nem tudjuk megélni. Dreher ezekben a hetekben
Magyarországon erről tart előadást. Ez a „kivonulás” tulajdonképpen Szent
Benedek vagy Cassiodorus útja. Ők ebben látták a megoldást – akkor. És ez
van most is!


*K.D. Roppant érdekes, mert ha ezt a felfogást összevetjük a Franka
önértelmezésével, azt mondhatjuk, hogy egy olyan iskola, amely működésének
igazi értékét és erejét mindig a közösség-eszményben látta, és tegyük
hozzá, hogy országos szinten a legnagyobb lélekszámú szerzetesi közösség is
itt él, akkor ebben a szigetmonostor-felfogásban határozott jövőképet
tudunk festeni dekadens világunk szétlyuggatott vásznára.*

T.V. Ha a szülők és a diákok hajlandóak ténylegesen ilyen szigeteket
kialakítani. Csak akkor!

*K.D. Váltsunk témát, szeretnék egy nagyon személyes élményedre rákérdezni!
Majd’ húsz évvel ezelőtt a klinikai halál állapotába kerültél.
Osztálykiránduláson vettél részt, amikor – Róma közelében – az intenzíven
kanyarodó kirándulóbuszban elestél, nekicsapódtál az ajtónak, ami az ütés
erejétől kinyílt, Te pedig kizuhantál. Látta ezt egy mögöttetek haladó
olasz autós is, aki azonnal mentőt hívott, kórházba szállítottak, ott pedig
kómában tartottak hosszú ideig. Élet és a halál határmezsgyéjén
imbolyogtál. Amit ott és akkor tapasztaltál, az csak keveseknek adatik meg.
Talán erre is ugyanolyan kiválasztott lettél, mint a szerzetesi
életformára…*

T.V. Miután végleg felébresztettek a kómából, nem találtam a helyemet. Két
világ közt lebegtem. Nagyon nehéz volt visszajönnöm. Meg kellett
magyaráznom magamnak, hogy miért jöttem vissza, mert ki kell mondanom, hogy
sokkal jobb volt az a másik állapot. Természetesen az orvosoknak is
köszönhető ez, hiszen valósággal egy „alagutat” fúrtak az agyamba, amivel
megmentették az életemet, de úgy gondolom, hogy alapvetően ennél sokkal
többről van szó. Egy évig még mindenképpen lebegtem e két világ között…
Mind a mai napig fölteszem a kérdést, vajon miért kellett életben maradnom,
mert az a világ sokkal, de sokkal jobb volt.

*K.D. Mit tapasztaltál, kérdezhetlek erről?*

T.V. Eleinte nevettek rajtam, amikor erről beszéltem, mert én is nehezen
tudtam megfogalmazni, hogy mit éltem át. „Múmia teázónak” neveztem azt,
amit akkor, abban az állapotban tapasztaltam. Egy végtelennek tűnő folyosón
voltam, ahol kétoldalt halott emberek ültek a betegágyukon fehér arccal,
kezükben kis múmiáikat, a leplekbe csavart énjüket, lelkecskéiket tartva és
várakozva. Ezek között az emberek között vittek előre a folyosó végéig, az
üvegajtóhoz, ami mögül fény áradt. Az én kezemben nem volt múmiácska. Az
ajtónál elrágtam a kezeimet összekötő köteleket, majd leestem az ágyamról,
és magamtól kimentem a folyosóról. Az ajtón nem léphettem be. Ez lehetett
az a pillanat, amikor voltaképpen meg is haltam meg nem is. Amikor egy év
után visszatértem Rómába, hogy megköszönjem orvosaim bravúros műtéti
beavatkozását és az ápolók ellátását, aminek köszönhetően életben maradtam,
látva a csodálkozó arcukat ott, lent a kórház aulájában, akkor értettem
meg, hogy valamiképpen tényleg meghaltam, és most újra élek. A „múmia
teázó” tehát az a néhány percnyi idő volt, amit ténylegesen a két világ
között töltöttem. Ez olyan élményként él bennem, hogy mind a mai napig
nagyon nehezemre esik itt maradni ezen a földön. Amikor valakit temetek,
mindig irigylem. Már tudom, hogy milyen jó neki…


*K.D. Megváltozott az életed? Más ember lettél?*

T.V. Hatalmas szeretettöbbletet kap ilyenkor az ember. Miután magamhoz
tértem, azonnal elkértem Jakab atyától a mobiltelefonomat, és akinek csak
tudtam, írtam egy üzenetet, hogy mennyire szeretem. Óriási
szeretettúltengés volt bennem. Csak az foglalkoztatott, hogy minél
többeknek el tudjam mondani, hogy mennyire szeretem őket. Aki visszajön a
túlvilágról, az mindenkit szeretni akar.


*K.D. Van jelentősége számodra még az időnek? Mi az, amire nagyobb
hangsúlyt fektetsz?*

T.V. A balesetem óta már nem érdekel igazán, hogy hol vagyok. Azt nézem,
azon töprengek, hogy a túlvilágról ki, hogyan segít. Ha valami jó történik
velem, arra gondolok, hogy biztosan valaki föntről segített. Amikor
esküvőre hívnak, mindig megkérdezem a fiatal párt, hogy ki halt meg
mostanában az ismerőseik, rokonaik közül, mert az minden bizonnyal
odaföntről segítette őket.
Köszönet van bennem. Minden este megköszönöm Istennek, hogy sikerült
végigcsinálnom a napom, azokat az elfoglaltságokat, amelyekből csak több
lett a baleset óta. Úgy érzem, a jó Isten mindig ad annyi időt, hogy ami
igazán fontos, azt meg tudjam valósítani. Reggel még aggódva ébredek, este
már mindent köszönök…



*Forrás: Franka-lap, XXXI. évfolyam, 2021/2. szám*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210807/e67ceae7/attachment.html>