[Grem] A Szfe tanárai

[Rita Kunsay-Sipos]

https://www.origo.hu/itthon/20200909-interju-balogh-tibor-sznhazi-esztetaval.html
Színművészetit évtizedek óta irányító tanárok azt hitték, örökre övék az
egyetem
OLÁH ZSOLT
2020.09.09. 08:55

Dramaturg, színikritikus, színházi szakíró, évek óta a Magyar Színházak
Kisvárdai Fesztiváljának művészeti tanácsadója és versenyprogramjának
válogatója. Idén a fesztivál kommunikációs stábját is összeállította,
2015-ben pedig a Pécsi Országos Színházi találkozó versenyprogramja –
Perényi Balázs mellett – az ő válogatását tükrözte, a témában kötete is
megjelent. Amennyiben úgy gondolja, hogy nem ért egyet a színházi életben
zajló történésekkel, annak rendszeresen hangot is ad. Balogh Tiborral a
kisvárdai fesztiválról, a Színház- és Filmművészeti Egyetemről és az elmúlt
több mint hatvan év magyar színházi életéről is beszélgettünk.

*Hogyan értékeli az idei kisvárdai fesztivált?*

Augusztus 29-én zárult a seregszemle, akkor is beszélgettünk, és némi időt
kértem a válaszra, mert meg akartam várni, hogy letisztuljon a több mint
egy hét minden tapasztalata. Most jelenthetem: bajmentes, örömteli
együttlét volt. Három erdélyi és egy vajdasági társulatnak a vírusfrász
miatti távolmaradása dacára, minden estére jutott egy-egy díjesélyes
előadás, amelyekből tudást, tapasztalatot meríthettek a meghirdetett három
workshop fiataljai is. A zsűri öt tagja részt vett és hozzászólt a szakmai
beszélgetéseken, ahol kizárólag a bemutatott művekről esett szó. A díjakról
való döntések is különvélemény, harag nélkül, közös megegyezéssel
születtek, sőt annyira megbarátkoztak a zsűritagok, hogy bejelentették: ha
nem őket kérem fel jövőre, akkor együtt utaznak nyaralni. Idill. A Magyar
Nemzet riporterének egyébként azt mondtam, számomra tanulság, hogy
munkával, egymásra figyeléssel minden seb gyógyítható, minden árok
betemethető. Az jó, tettem hozzá, hogy nem ültek fel a kisvárdai vonatra
Pesten az életvitelszerűen ricsajozók. Pesten nem. Marosvásárhelyről
elkísérte azonban a magyar társulatot Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház
román és magyar tagozatának vezérigazgatója. Szertenézett, s nem lele hibát
a fesztiválban. Előadásukat, Ibsen: A nép ellensége című darabját a
Zsinagógában az otthoninál előnyösebb színpadkörülmények között, pótszékes
ház előtt, ovációtól kísérve játszhatták; a szakmai beszélgetésen hét
országos tekintélyű szakember vett részt; utóbb a zsűritől három rangos
díjat kapott a produkció. Helyben hiányzott a kákáról a csomó, hát
kitalálta Gáspárik, hogy volt kollégája, az életműdíjban részesült Kárp
György a diktatúra idején súlyos kommunista volt. Mintha az illegalitásból
kilépő radikális jobboldali lenne, olyan vehemenciával támadta Kárpot csak
azért, hogy a hitvány kisvárdai fesztivál látszatát keltve péppé zúzza a
dicsőségérzetet a díjazottak szívében. A színházi élet jelenlegi történései
pszichózisának egyik összetevője ez a zsigeri bajkeverő szándék, a
Gáspárik-szindróma.
Balogh TiborFORRÁS: MAGYAR IDŐK
<https://ad.adverticum.net/C/35730/6210600/621215100/1601150506148/www.origo.hu/6211148/?u=2004287355554034362781>

*A kisvárdai utórezgések fényében mint színházi szakember és szakíró hogyan
látja: miért alakultak ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem alapítványi
fenntartásba kerülésével kapcsolatos ellenérzések?*

Visszább lépve az időben, emlékezhetünk, hogy már a téltől fogva hallgatók
sóhajait visszhangozta a flaszter. A diákok ellenérzéseit részben a
természetes szereplésvágy is ébreszthette, amelyre rá lehetett építeni a
pánikhangulatot. Hadd kezdeményezzek itt egy szabályújítást a mondattanban:
az eddig ismert kijelentő, kérdő, felkiáltó, felszólító és óhajtó mellé, a
közlés szándéka szerint vezessék be a hergelő módot is. Ez utóbbinak
toldaléka nincs, többnyire a tagadó feltételes módú szekvenciák képezik az
alapját, például: megbuktathatnak az államvizsgán, ha nem mi leszünk a
tanáraitok; mehettek vidékre, ha mi nem védjük meg a pesti munkahelyeket.
Ugyanez politikai kóddal: odavész az egyetem autonómiája, az autonómiátok,
az oktatás szabadsága, és veszélybe kerül a világszabadság, ha lecserélik
az egyetem szenátusát. A tanárok némelyikének szerepe nyilvánvaló. Igaz, a
hatalomba ragadtan megöregedni rossz érzés lehet. Fura hallanunk, a hergelő
mód további eszközének alkalmazásával, hogy: lemondunk, felmondunk. A
korban hetven év felett járó professzorok szájából, akik a tisztségeiket
rég nem alanyi jogon, hanem kormányengedélyekkel töltik be, a helyénvaló
kifejezés a „visszavonulok” szó lenne. A pozíciótörténetük tükrében persze
megérthető a duzzogás. A katedrájukhoz, szenátusi tagságukhoz, rektori
tisztükhöz ők is úgy jutottak, hogy a stallumukat örök bizománynak képzelő
elődeiket kellett az idejükből kizökkenteniük. Ó, kárhozat, hogy ez a
művelet akkoriban, 1990-ben a HÖK által mozgósított diákság
közreműködésével sikerülhetett. A kérdésére felelhetnék nagyon tömören is:
egyesek számára sérelmes, hogy az alapítványi rendszer bevezetésével
megszüntetik az SZFE-n az öröknek hitt „enyém a vár” helyzetet. A
részletesebb válasz kedvéért azonban vissza kell pörgetnünk az
emlékezetünkben bő hat  évtizedet. Mai tudásom szerint az elhúzódó
purparlénak három „okozója” van: Kádár János, Antall József és Csányi
János. Kádár azért, mert örökállást adott azoknak a színházrendezőknek,
akik megtörték az ’56 utáni passzív ellenállást, és vállalkoztak a
budapesti négy nagyszínház vezetésére. Csakhogy a vezéri hála következtében
tehetséges fiatalok nemzedékei kerültek élethosszig esedékes várólistára,
nem tudva a fővárosban elhelyezkedni.  Csak arra kaptak lehetőséget, hogy
vidéken, Szolnokon, Miskolcon, Kecskeméten és Kaposváron találjanak
maguknak vezető pozíciót. Kaposváron összegyűlt egy elég erős rendezői
csapat: Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Szőke István, Ács János, föléjük
helyezve amolyan főrendező-komisszárként Babarczy László, aki nem
feltétlenül a rendezői tehetsége okán került oda, hanem művészetbiztonsági
erőként; garanciaként arra, hogy a pajkos rendező fiúk nem fognak durván
ellene tenni az államhatalomnak. Nos, ezek a pajkos ifjak jól
teljesítettek: felpörgették főiskolai tanáraik andalító lélektani
realizmusát, gondoljunk csak a MARAT/SADE előadásra, s a közéletiség
válfajában mutattak valami vagányságot is. Ilyen volt Ascher Tamás
rendezése, az *Állami áruház*, amely a nemzedék Budapest felé tett első
lépésének bizonyult. Az előadásoknak híre ment. Ahhoz, hogy ez
megtörténhessen, szövetségre léptek az alkotók a fiatal színikritikusi
nemzedékkel. A kritikusok önkéntes kaposvári premierjárók lettek. Az
önkéntességük azt jelentette, hogy nem fizette az útjukat és a szállásukat
állami lapkiadó vállalat. A színháziak gondoskodtak róluk, adtak nekik
fedelet, némi kosztot a színészklubban, tehát bebocsátást nyertek az
öltözők világába, mélyen a kulisszák mögé. Innen ered, hogy színházi
embernek hiszik magukat a kritikusok, s „A Szakma” nevében nyilvánulnak meg
a színházi világ belső ügyeiről. Ez a szereptévesztés egyik tényezője a
szüntelen újralobbanó SZFE-balhénak is. A nemzedékváltás előkészítésében
azonban még jótékony hatóerőt jelentettek a kritikusok. Cikkeik nyomán nem
lehetett nem tudomást szerezni a vidékre szorultak létezéséről, az
energiájukról, a tehetségükről. Egy nemzeti színházi vargabetű után
létrehozták Székely Gábor és Zsámbéki Gábor számára a Katona József
Színházat, ahol hamarosan összeállt az a homogén ízlésvilágot alkotó
csoport, amely majd birtokba vette a Színház- és Filmművészeti Főiskolát.
Következzék itt egy rövid mondat Antall József felelősségéről. Valószínű,
hogy a történetírók sem fogják tudni egyértelműen megítélni, szükséges,
vagy elkerülhetetlen tett volt-e részéről a kultúrairányítás teljes átadása
az SZDSZ szélsőliberális alakulatának. A döntése utóbb tartós
ízlésdiktatúrát eredményezett.

*Hogyan hatott mindez a kor színházesztétikájára?*

Már a kaposvári csapat legeredetibb tehetsége, Szőke István sem került a
Katonába. Miskolcra, onnan Egerbe sodródott, hogy aztán félig
visszavonultan, kiszorítottan rendezzen itt-ott, s ekkor még a
rendszerváltás előtti szocializmust írtuk. Szőke eredetiségén azt értem,
hogy ő Erdélyből érkezve, a román iskolától érintetten, inkább Mejerhold
esztétikájának követője volt, szemben a Budapesten végzett többiekkel,
akiknek a tanárait szovjetesen, Sztanyiszlavszkij esztétika-emlőire
kötötték. Az egykori diákok és tanáraik között csak az előbbiek munkáit
jellemző kamaszos pezsgés volt a megfigyelhető különbség: esztétikai
korszakváltásról nem beszélhetünk: az, a hallgatók agyába pumpált
formanyelvi forradalom retorikája volt. Szimpla nemzedékváltás történt. A
ventilált kisrealizmust a formanyelv megújításának forradalmaként éltetve
vezette harcba diáktársait Csányi János, és vitte végbe a Színház- és
Filmművészeti Főiskolán a rendszerváltásnak becézett kádercserét. Csányi
1986-1990 között Székely Gábor és Zsámbéki Gábor színészosztályának
hallgatója volt, tanáraitól kapta a szellemi muníciót. Születetten tettre
kész ember mindmáig, nem volt szüksége inspirációra a harchoz. Lánglelkű
szónokként buzdította a társait, és a hamvas elmék fegyverével,
kamaszracionalizmussal győzte meg az illetékeseket az intézmény
kisöprésének szükséges voltáról. A mai diákok megvezetettségének
perspektívája szempontjából intő jel, hogy Csányi napjainkban is a
dicsőséglistáján tartja emlékezetében, hogy akkor becsapták. Mert
becsapták. Forradalma addig tarthatott, amíg meg nem szerezték a teljes
hatalmat a főiskolán a nemzedékváltó rendezők. A Főiskola élére Babarczy
László került, s körülötte hamarosan kialakult az a kemény mag, amely a
Vidnyánszky Attila által kifogásolt monolitikus ízlésegységet
megteremtette. Érdemei jutalmául Csányi szerződést kapott a
Székely-Zsámbéki vezette Katona József Színházban. Abban a hiszemben
érkezett oda, hogy folytatják tovább tanáraival az együtt kezdett
forradalmukat. Forradalomnak a Katonában írmagja sincs, azóta sem.

*Miért gondolja, hogy mindez, ahogyan fogalmaz, kisöprés volt, miben
nyilvánult meg mindez a Főiskolán?*

Említettem, 1990-ben Csányi volt a hallgatói önkormányzat elnöke, s ebben a
minőségében szervezte meg az ellenállást a régi tanárokkal szemben. A
hallgatók követelésére változtatták meg a tanrendet a Főiskolán, és a
tanrendek megváltoztatása következtében újult meg személyi összetételében a
tantestület. Most éppen a liberális ellenzék oldaláról hangoztatják
refrénszerűen a fékek és ellensúlyok rendszerének fontosságát. Antall erről
mondott le. A szabadkéz okán homogenizálódhatott az oktatási és
neveléseszmény: kisöprődött belőle a keresztény-konzervatív értékvilág,
amelynek utolsó képviselője a 2010-ben eltávolított Kerényi Imre rendező
volt. A homogén persze nem egyjelentésű a penetránssal, csupán annyit tesz,
hogy elveszett az alternatív ízlés közvetítésének esélye: elkezdtek egy
kaptafára illesztve nevelkedni, formálódni a hallgatók.

*Hogyan látja mindebben a jelenlegi kormány szerepét?*

Úgy tűnik, hogy a második kétharmad után végre nyílik arra lehetőség, hogy
a kormány hozzon érdemi áldozatot a kulturális és művészeti terület
gazdagabbá tétele érdekében. A tömegkultúra, a művészet és a
sajtófinanszírozás reformja rég esedékes, és immár elkerülhetetlen volt.

*Említette Antall József szerepét, a 2010-es évet és az értékrendbeli
különbözőségeket. Több helyen volt olvasható az utóbbi időben, hogy
ideológiai nevelés nincs a művészképzésben, mert a művészet önmagában
szabad.*

Kezdjük talán ott, hogy szabad-e a művészetoktatás? Az SZFE rektori
székéért legutóbb két pályázó szállt versenybe. A szenátus tagjainak
többsége Upor László dramaturgra szavazott. A vesztes, Bagossy László
rendező nagy horderejű reformokat ígért, a hallgatók mégsem azért tüntetnek
most, hogy ő legyen a rektoruk. Az újítónak, annak dacára, hogy a
Színházművészeti Intézet vezetője, nincs tábora, rajongói köre. A
rektorjelölti pályázaton alulmaradt Bagossy László így fogalmaz: „*A
mostaninál sokkal nagyobb számú konszenzusos oktatóval és óraadóval
működjünk együtt, csökkentve a belső buborékok, a magánegyetemek számát, s
ezáltal az egy hallgatóra eső, s olykor még az elitképzésben is
indokolatlanul magas oktatói létszámot.*” Ez a talányos mondat, ha részeire
bontjuk, több olyan elemet is tartalmaz, amely drasztikus reform ígéretét
jelzi. A belső buborékok, a magánegyetemek rébusza az osztályvezető tanárok
túlhatalmát, úgymond az autonómiáját jelenti. Mert hiába a többfordulós
felvételi vizsga, végül olyan összetételű osztály alakul ki, amilyet az
osztályvezető tanár szeretne, s a hallgatók nevelkedése olyan irányt vesz,
amilyenbe fordítják őket, az osztályvezető tanár által felkért
oktatótársakkal együttműködve. A konszenzusos oktató beállítása közös
órákat és tantárgyakat, átlátható tananyagot feltételez. Szabadság-e az, ha
buborékban őrzik a hallgatók tudatát? Általánosabban, szabadság például az
élményhez való jog, vagy az élmény elmulasztásának joga. Ha disznótorba
hívnak, megtehetem, hogy az ölést kihagyom. Ha sétálni indulok, jogom van
hozzá, hogy az utca egyik oldala felől legyen letakarva a mindenféle neműek
vonulós performansza. Nincs letakarva: ők az én szabadságjogomba tiporva
szabadok.
A

*Miért lehet, hogy a tiltakozások ennyire hangosak?*

Nem hangosak. Akkor lennének azok, ha befutottak volna Németországból a
provokációra és rombolásra kiképzett bértüntetők. Bagossy azt írja,
*„művésztanáraink
többsége nehezen alkalmazkodott a kiépülő rendszerhez, amelyről azt
gondolták, hogy alkotói-oktatói tevékenységük hagyományosan gyakorlati
beállítottságától idegen, bürokráciája és kreditrendszere pedig az európai
integráció piacorientált szellemét testesíti meg.*” A viszonyulás később
sem változott. „*Ma is a kívántnál kevesebben érzik úgy, hogy ezzel a
felemelkedéssel a művészi hivatás, a szellemi érték- és társadalmi
integrációteremtés legfontosabb erőinek egyikeként jelenhet meg és kaphat
elismertséget. Művésztanáraink többsége számára továbbra is az alkotás
gyakorlata, annak minősége és hatása okozza a valódi izgalmakat, sem az
oktatás, sem az alkotás módszertani-elméleti megalapozása nem olyan vonzó,
mint maga a tanítás vagy a művek megalkotása. Pedig eszméink, gondolataink,
módszertanaink rögzítése és felkínálása az utánunk jövő generációk számára
fontos feladat, elmélet és gyakorlat szembeállítása pedig csak szellemi
restség…*” 2000. január 1-jén a magyar színházi és filmes felsőoktatás
egyetemi rangra emelkedett. Bagossy burkoltan azt fogalmazza meg,
*hogy a *képzés
mindmáig nem emelkedett egyetemi szintre, az SZFE legfeljebb az ország
vezető színi tanodája, ahol a színjátszás anatómiája nem tantárgy.

*Szóba hozta az idősebb tanárokat, de a fiatalabb generáció közül is sokan
nem értenek egyet az átalakulással, Gáspár Máté szintén fölmondott.*

Gáspár Máté az SZFE épületében állami pénzen működteti a Krétakör
Alapítvány nevű politikai szervezetet. Bagossy szerint ennek a
tevékenységnek nincs helye a campuson, sőt az általa vezetett Elméleti és
Művészetközvetítő Intézet puszta megléte veszélyezteti a színházművészeti,
színészi, rendező, dramaturgi diploma becsületét. Gáspár közvetlen
kapcsolatban áll a hallgatókkal, s a naiv diák miért ne hinne a tanárának?
Akcióba léptek kívüle az SZFE-n nem tanító szakemberek is, olyanok, akik
sohasem maradnak ki a rendszerkritikus megmozdulásokból. A nagy
kormányváltó egyetemi zendülés reményében ott szöszmötölnek az ellenzéki
pártok. Észérvük nincs, ezért egyetlen programként az alapítványi
kuratórium elnökévé kinevezett Vidnyánszky Attila elmozdításáért küzdenek.

*Azt mondják a hallgatók, hogy az autonómiáját féltik az egyetemnek.*

Ez badarság. Az egyetemnek feladata van. Bagossy pályázatából kitetszik,
hogy ennek jelenleg nem felel meg sem szakmai, sem gazdálkodási téren. A
fenntartói beavatkozás indokolt. Az intézményi autonómia a kitűzött feladat
egyéni, kreatív megvalósítási módjaiban teljesülhet. Ad absurdum, nem
dönthet úgy egy orvosi egyetem szenátusa, hogy a humán sebészet helyett
hörcsög belgyógyászatot fognak tanítani, mert arra van hallgatói igény. Itt
egy világos helyzet van. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a
hungarikumként bejegyzett színházi struktúrában, az általa támogatott
budapesti és vidéki színházak részére oda alkalmas és oda törekvő színészek
képzését várja el az Innovációs és Technológiai Minisztériumtól, amely a
kitűzött cél elérése érdekében a tulajdonosi jogok gyakorlását egy
kuratóriumra bízta. Az SZFE szenátusa valamiért azt képzelte, hogy az ő
törvényi joga a kuratóriumi tagok delegálása, mintha nem az államnak volna
egyeteme, hanem az egyetemnek állama. Nyilvánosságra is hozták a
tévképzetüket, ez súlyos tünet. A hallgató az autonómiáját a
rátermettségében, a mesterségbeli tudásában és a motiváltságában hordozza.
A jól felkészült diákból keresett diplomás lesz. Elindulhat egy pályán és
befuthat akármilyen karriert, függetlenül attól, hogy van alapítvány és
kuratórium, vagy nincsen. Az SZFE tanárai, a hallgatókkal hallgatólagos
szövetségben elbliccelték a tényleges egyetemmé alakulást. Kölcsönös
függőségbe, szimbiózisba kerültek. A szimbiózis – nem mellesleg – kényelmi
állapot. A buborékrendszerben a diák fölvétele a tanár bizalmát jelenti. A
tanár nem akar csalódni a jó szemében, ezért igyekszik bebizonyítani
magának, hogy a legtehetségesebbeket választotta ki a temérdek jelentkező
közül. Próbálja tehát abba az irányba terelni az oktatás-nevelés és
számonkérés eseményeit, hogy sikerrel helytálljanak majd a hallgatók a
végső megmérettetésen is. Ebben az együttműködésben ott rejlik a
sokoldalúságra nevelés elmaradásának veszélye. A sokoldalúságra nevelés a
tanár számára is többletfeladat. A buborék nem ad lehetőséget a külső
kontrollra, mert zárt a struktúra, amely a tanárokban előhívhatta a
Kaposvár-nosztalgiát, a hajdani, Budapesttől távoli összezártságban töltött
közösségi életforma emlékét, míg a diákok napi létében a tanárok
viselkedése kialakította az erre hajazó érzetet. Ez egy vonzó-szerethető,
tartalmas, ugyanakkor súlyosan jövőfertőző állapot is lehet. A
kommunaféltés erős indoka a tiltakozásnak. A beszélgetésünk tárgyától kissé
eltérve jegyzem meg, hogy a kommuna-nosztalgiában látom a Gothár-jelenség
eredőjét is. Kommuna, társulat, szerződéses munkaviszony: az összetartozás
eltérő szintjei. Gothár ott kísérelte meg, a Katona József Színházban, a
kommunában a természetes szokásjogot érvényesíteni, ahol réges-rég
meghaladták már az alapításkor létezett társulati állapotot is: olyan
dolgozónál próbálkozott, akinek a munkaszerződése nem írja elő a bizalmas
viszonyt.

*Mi várható most az egyetemen?*

Amikor ez a beszélgetés megjelenik, számításom szerint éppen a tanévkezdés
lenne esedékes. Sokan, nagyon sokat tettek azért, hogy üssön a kudarc órája
ekkor. Az a benyomásom, hogy az arculatmérnökök sajnos nem stratégiai
tényezőként tekintettek a kultúra-művészet e szegmensére. Ellenkező esetben
elvégezték volna körültekintően az alapítványi igazgatásra áttérés előzetes
hatásvizsgálatát, és annak alapján pozitív taktikai eszközökkel
megakadályozták volna, hogy az egyetemi menedzsment, a tanári kar és a
diákság érdekszövetségbe bábozódjék az átalakítás ellen. Tévedésnek tartom,
hogy az átalakítást egy lépcsőben tervezték végrehajtani. Első lépcsőben
ügyvezető elnököt lehetett volna a Kuratórium élére állítani, aki a
lefektetett elvek alapján megállapodott volna a gazdasági szféra, vagyis a
két olajtársaság kuratóriumi képviselőivel abban, miként tehetőek
motiváltakká a jelenlegi tanári kar tagjai az oktatás folytatásában.
Közösen kérhettek volna szakvéleményt Bagossy Lászlótól a rektori pályázata
alapján az oktatás reformja bevezetésének lehetséges üteméről. Ezt követően
írásban biztosíthatták volna a színész és rendező hallgatókat a
tanulmányaik változatlan mederben való folytatásáról, az Elméleti és
Művészetközvetítő Intézetet viszont azonnali hatállyal ideiglenes
munkahelyre kellett volna költöztetni, a zsúfoltság elkerülése végett. Hiba
volt kivinni az ügyet a digitális bolhapiacra. Ezen a fronton
általánosságokban szokás beszélni, s minden általánosításban benne a
veszély, hogy törekvő, tisztességes diákokat és tanárokat sértsenek meg.
Történt ilyen. A megsértetteket általánosságban megkövetni nem szabad, mert
a bocsánatkérést legelőször azok hallanák meg, akiket nem illet. A HÖK
helyett a hallgatókkal, a szenátus helyett a tanárokkal kellene a
kuratórium tagjainak, a gazdasági képviselőknek is beszélgetésbe
elegyedniük. Ahogyan a kisvárdai fesztivál sokféle világnézetű és művészi
ízlésű résztvevői természetes békében éltek kilenc napon át, ugyanúgy
valósítható ez meg, évtizedekre, a színházművészeti oktatásban is.
Elrettentő alternatíva van: ha nem akarják egyetemmé tenni az egyetemet az
ott dolgozók, a „színházi törvényből” egyetlen kattintással törölhető a
passzus, amely a nemzeti és kiemelt színházak számára a felsőfokú
végzettségű művészek foglalkoztatását írja elő. Az artistanevelés
mintájára, tanulhatnak a színészjelöltek szakképző iskolákban is. Ez
esetben sok-sok diplomás akaszthatná be az oklevelét abba a vitrinbe,
amelyben a dédszüleitől hátrahagyott, az 1946-os inflációkor nyomtatott
milpengős bankjegyeket őrzi. Így legyen?...


-

>
>
>
> https://www.origo.hu/itthon/20200909-interju-balogh-tibor-sznhazi-esztetaval.html
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200926/556152b1/attachment.html>