[Grem] A jó és rossz kormányzásról

[KEA]

A jó és a rossz kormányzásról

Magyar Hírlap, 2020.09.18. -- Lóránt Károly
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200918-a-jo-es-a-rossz-kormanyzasrol


A demokratikus rendszer működését egyre inkább kisajátította egy olyan 
hatalom, amelynek érdekei nem esnek egybe a nép érdekeivel, de 
demokratikus úton le nem váltható


„Természeténél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre 
való, hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész”
Arisztotelész

E cikken már sokat gondolkodtam, a legutolsó lökést az erről alkotott 
gondolataim kifejtéséhez a Lukasenka elleni külföldi támadások adták, de 
igazában Kadhafi, de még előbb Nicolae Ceausescu sorsa gondolkodtatott 
el azon, hogy mit is jelent a jó és a rossz kormányzás.

Az, ami bennünk, európaiakban közös, és megkülönböztet bennünket más 
kontinensek népeitől (és amire egy európai együttműködést építeni 
lehetne), az a görög gondolkodóktól és művészettől induló közös 
kulturális örökség, és ha kérdéses esetekben visszanyúlunk az antik 
gondolkodókhoz (vagy művészetekhez), az eligazíthat bennünket abban, 
hogy mit lássunk helyesnek vagy helytelennek a mai világban. Én is így 
tettem most, amikor elővettem Arisztotelész Politika című könyvét, hogy 
mit ír a jó és a rossz államformákról.

Arisztotelész három jó és három rossz államformát különböztetett meg. A 
jók a királyság, az arisztokrácia és a politeia, a rosszak pedig a 
türannisz, az oligarchia és a demokrácia. Arisztotelész szerint a rossz 
államformák a jók elkorcsosulásai, én inkább azt látom bennük, hogy 
szerkezetüket tekintve páronként azonosak, tehát a jó vagy rossz 
kormányzást nem a kormányzás formája, hanem az uralkodó(k) célja 
határozza meg, ami, ha a közjót, az egész társadalom érdekeit szolgálja, 
akkor jó, ha egyénit szolgál, akkor rossz.

Arisztotelész például azért nem kedvelte a demokráciát, és tartotta 
rossz formának, mert a túlnyomó többségben lévő köznép kifoszthatta a 
módosabb társadalmi réteget, ami például a népi demokráciákban is 
megtörtént. Helyette a politeiát, az arisztokrácia és a demokrácia 
egyfajta keverékét tartotta jónak, ahol az arisztokrácia fő jellemvonása 
az volt, hogy a megbecsülést erény szerint juttatta. Az arisztokrácia 
mértéke ugyanis az erény, míg az oligarchiáé a gazdagság – vallotta az 
ókori filozófus, akinek államelmélete kifejtésének során állandóan 
visszatérő problémája volt, hogy hogyan kerüljön az államvezetés nemes, 
erényes, a társadalom egésze érdekeit szolgáló vezetők kezébe. A 
politeia állameszményt a mai korban leginkább még a hatvanas–hetvenes 
évek nyugati demokráciái közelítették meg, de mára már ezek is 
elkorcsosultak. A történelem azt bizonyítja, hogy a jó kormányzásra 
nincs államszerkezeti garancia, az minden korban az uralkodó réteg 
erkölcsiségétől függ.

És most vissza a mába, illetve a közelmúltba, bár amiről most szeretnék 
szólni, az is közel ötvenéves történet. A hetvenes években a 
kelet-közép-európai országok eladósodtak, a lengyelek és a románok 
azért, mert gazdaságukban nagy ugrást akartak végrehajtani, és közbejött 
az olajválság, a magyarok meg azért, mert az olajválságra – a korábbi 
életszínvonal-növekedés megszakadásától való félelem, no meg a rossz 
tanácsadók miatt – négy évvel később reagáltak, akkor, amikor már az 
ország benne volt az adósságcsapdában. A lengyelek a rendszerváltáskor 
nagyrészt leíratták az adósságukat, mi hurcoljuk tovább (az ország 
bruttó külső adóssága a GDP nyolcvan százaléka, szemben mondjuk a 
negyvenszázalékos latin-amerikai átlaggal), a románok meg – a világon 
egyedüliként – visszafizették. Ceausescu számára mindennél fontosabb 
volt az adósságcsapdából való kiszabadulás, hogy ne legyen országa 
kiszolgáltatva a külföldnek, és mindent, amit csak dollárért el lehetett 
adni, eladtak. A nép közel volt az éhezéshez, „racionális táplálkozási 
normákat” vezettek be, amit a lakosság nehezen viselt, le is lőtték 
Ceausescut az első adandó alkalommal. Na most, hogyan ítéljük meg? Úgy, 
mint a román nép sanyargatóját, vagy mint azt, aki megszabadította 
Romániát az adósrabszolgaságtól? Hasonló helyzetben a dél-koreai 
lakosság összeadta az aranyát, ma azért járunk KIA-val és veszünk 
Samsung tévét. Ott a kritikus időkben (1961 és 1979 között) egy ember, 
Pak Csong Hi vezette az országot, az ő nevéhez fűződik az ország 
gazdasági felemelkedése. A végén azonban őt is lelőtték, lányát viszont 
2013-ban az ország elnökévé választották, igaz, 2018-ban 25 év börtönre 
ítélték hatalommal való visszaélés vádjával. A kormányzás ezek szerint 
még egy ennyire sikeres országban sem egyszerű.

Kicsit hasonló a története Líbia volt vezetőjének Moammer Kadhafinak, 
aki 1969-ben államcsínnyel megdöntötte a királyságot, államosította az 
olajcégeket, és bezáratta a brit és amerikai katonai bázisokat. 
Politikájában a pánarab összefogást sürgette, és támogatta a nyugati 
világ rendje ellen lázadó csoportokat. Emiatt 1986-ban, egy a lakóhelye 
ellen intézett amerikai bombatámadással meg is akarták ölni, de csak a 
lányát sikerült. Kadhafi az olajjövedelemből egyfajta arab szocializmust 
akart megvalósítani. Az oktatást ingyenessé és a második szintig 
kötelezővé tette, az egyetemek számát kettőről tizenkettőre emelte, a 
diákok állami támogatással a világ bármely egyetemére beíratkozhattak. A 
fiatal házasok ingyen kaphattak lakást, a szociális rendszer kiterjedt 
az özvegyekre, árvákra, a munkaképtelenné válókra, az anyasági segélyre.

A nyugdíjkorhatárt 65 évben állapították meg, a nyugdíj felső határa a 
kereset nyolcvan százaléka volt. Négy méter átmérőjű vasbetoncsövekből 
háromezer kilométer hosszú mesterséges folyót építtetett a tengerparti 
városok édesvízzel való ellátására a Szahara belsejében lévő kutakból. 
De ez már úgy látszik, sok volt a lakosságnak, 2011-ben, az arab tavasz 
során, amerikai segítséggel a felkelők megölték, azóta az ország két 
részre szakadt és külső támogatók segítségével háborúzik egymással.

A Kadhafi által visszafogott menekültek pedig folyamatosan áramlanak 
Európa felé.

Végül Lukasenka. Ő 1994-ben nyolcvanszázalékos eredménnyel nyerte a 
választásokat korrupcióellenes programjával. A gazdasági válság 
megfékezése érdekében leállította a privatizációt, a gazdaságot 
fokozatosan központi irányítás alá vonta. Emiatt a Világbank és a 
Nemzetközi Valutaalap leállította a hitelek folyósítását. Lukasenka 
támogatottságát az életszínvonal csökkenésének megállításával, a 
szovjetrendszer szociális vívmányainak fenntartásával érte el. Ennek a 
politikának eredményeként a volt szovjet tagköztársaságok közül itt a 
legalacsonyabb a szegények aránya, itt a legkisebb a jövedelmi 
egyenlőtlenség, és itt nincsenek oligarchák. Ám a magát Belarusz Népi 
Frontnak nevező szervezet már két év múlva utcai tüntetésekkel próbálta 
Lukasenka hatalmát megdönteni, és amikor nem járt sikerrel, vezetőjük, 
Zjanon Paznyak az Egyesült Államokba menekült. A mostani 
tüntetéssorozatot az váltotta ki, hogy az augusztusi választás 
eredményét, ahol Lukasenka megint nyolcvan százalékot ért el, a tüntetők 
nem fogadják el. A tüntetők anyagi és politikai támogatást kapnak az 
EU-tól, Lukasenka szerint a NATO felsorakozott az ország határánál, de a 
NATO ezt tagadja. A játszma függőben.

Milyen tanulságok vonhatók le az elmondott történetekből? Ha Ceausescu 
történetét kihagyjuk, mert a gazdasági függetlenség megteremtését sokan 
nem sokra becsülik, akkor is az látszik, hogy nagyon sikeres kormányzás 
a kormányzottak részéről nem kap elismerést. Harminc év alatt ugyanis 
felnő egy új nemzedék, amely nem érzékeli, hogy az adott ország honnan 
indult, és mit ért el, az eredmények számára természetesek, viszont 
hatalomra áhítozik. Még inkább így van ez, ha egy ország belsőleg 
vallási, világnézeti vagy etnikai szempontból erősen megosztott, amire 
külső erők geopolitikai érdekeik mentén rájátszanak.

Arisztotelész a fenti eseteket saját rendszerében talán a királysághoz 
sorolná, hiszen az egyeduralkodók politikája az egész ország 
felemelésére irányult. Az Arisztotelész kora óta eltelt csaknem két és 
fél ezer év történelme is azt bizonyította, eredményeket csak erős 
központi hatalommal lehet elérni. A rendszer azonban instabil, nincs 
megoldva az utódlás kérdése. Ugyanakkor a nyugati típusú demokráciák sem 
stabilak abban az értelemben, hogy a nép érdekeit szolgálnák. A 
demokratikus rendszer működését egyre inkább kisajátította egy olyan 
hatalom, amelynek érdekei nem esnek egybe a nép érdekeivel, de 
demokratikus úton le nem váltható. Nincs tehát olyan rendszer, amely 
önmagában biztosítaná a jó, a társadalom egésze érdekét szolgáló 
kormányzást. Ezt valószínűleg Arisztotelész is érzékelte, ezért 
hangsúlyozza, hogy a vezetőben a tökéletes erkölcsi kiválóságnak kell 
meglennie, mert az erkölcsi törvények az írott törvényeknél is 
egyetemesebb hatásúak.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.