[Grem] Az elnök hatalma és korlátai

[KEA]

Az elnök hatalma és korlátai

Magyar Hírlap, 2020.06.26. -- Boros Imre
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200626-az-elnok-hatalma-es-korlatai


Trump a hadsereg főparancsnokaként adhat ugyan parancsot a 
rendteremtésre, de ezzel átlépi a törvényes lehetőségeit, és könnyen úgy 
járhat, hogy hátranéz, ám nincs katona mögötte, mert a vezérkar nem 
engedelmeskedik


Napjainkban, amikor az Egyesült Államokban rég nem látott tömeges 
nagyvárosi rendbontásokat tapasztalunk hetek óta, nagyon csodálkozunk, 
hogy a szemünkben kiemelkedő felhatalmazással rendelkező – egyébként más 
ügyekben rendkívül aktív – amerikai elnök szinte tétlen, nem teremt 
rendet. Nem látunk az utcákon a tomboló, rongáló, szobordöntögető a 
közrendet súlyosan veszélyeztető tömegeket megfékező rendőri egységeket, 
lovasrohamot sem vezényel senki, de még egy árva vízágyú sem látható az 
egyébként lehangoló képsorokon.

Vannak viszont a vandálok előtt térdepelő rendőrök, őket támogató 
hollywoodi sztárok, polgármesterek, balliberális politikusok. Mindez az 
amerikai gyakorlat szembeállítható a „kifogástalanul demokratikus” 
Franciaországgal és az országot irányító, ugyancsak komoly 
felhatalmazással rendelkező Macron elnökkel. Ő határozott paranccsal – 
amit végre is hajtottak – küldte a rendőröket a sárgamellényesek 
megfékezésére nemrég hetekig. Brüsszelben is katonai fegyveres járőrök 
cirkálnak időnként, ha nagyobb zavar van.

Mi akkor itt a nagy különbség egyes mintademokráciákban elnök és elnök 
között, kinek meddig terjed a hatalma? Mindenkinek van hatalma a 
rendzavarások ellen, csak éppen az amerikai elnöknek nincs? (Gyurcsány 
2006 októberében úgy érezte, neki minden brutalitásra volt 
felhatalmazása, és ezt a meg­győződését máig nem tartja sem 
szükségesnek, de időszerűnek sem revideálni.)

A kérdést akkor tudjuk érdemben megválaszolni, ha megértjük, hogy az 
Egyesült Államokat a mi szemünkben, akik rajta kívül élnek, miként 
láttatják, és miként is működik az amerikai állam és benne az elnök 
valójában. Ez az évtizedekig homályban tartott kettősség nyerhet 
hirtelen megvilágítást a Trump-korszak beköszöntével. Az Egyesült 
Államok ötven szövetségi tagállamból áll. Az egyes tagállamok, élükön 
kormányzókkal, önálló államszervezettel rendelkeznek, külön bevételi 
forrásokra (adók) támaszkodnak, de a működésükhöz szükséges költségeiket 
is fedezniük kell. Oktatás, népegészségügy, igazságügy, sőt az 
életbiztosításokért és a kis bankok veszteségeiért történő helytállás, 
és értelem szerint a rendfenntartás is tagállami hatáskör. Szinte 
minden, a külügy és a hadsereg ügyein kívül. Vannak képviselőik, 
szenátoraik, komplett törvényhozásuk. Egyes esetekben még a törvények is 
államonként eltérnek, például van, ahol megtartották, van ahol régen 
eltörölték a halálbüntetést. A tagállamok magas rangú tisztségviselőit 
is választják, így kerülnek kormányzói, polgármesteri székbe a pártok 
(gyakorlatilag csak a demokrata és a republikánus) emberei.

A nagyvárosok (jelenleg az ötven legnagyobból harmincöt demokrata 
vezetésű, beleértve az öt legnagyobbat) saját önkormányzatukon belüli 
rendőrséggel rendelkeznek (metropolitan police), a testületnek a 
parancs, a kinevezések és pénz is a polgármestertől jön. A zenész is 
annak a nótáját húzza, aki fizet érte, így vannak ezzel a rendőrök is. 
Fontos azonban, hogy tomboló-romboló események kizárólag a demokraták 
által irányított városokban vannak. Csak ott merült fel a rendőrség 
feloszlatásának vagy költségei jelentős csökkentésének ötlete.

Létezik még egy, ugyancsak tagállami szinten szervezett (és fizetett) 
hatalmas létszámú csapaterő, a Nemzeti Gárda, ami a szövetségi fegyveres 
erők (szárazföldi- és légierő, flotta) tartalékosainak felel meg. Ők 
alapvetően szintén a kormányzók parancsára mozdulnak, és javadalmazásuk, 
egyéb költségeik is a tagállamok költségvetéseiből származnak. 
(Természeti katasztrófák esetén gyakran hallhatjuk, hogy a kormányzók 
mozgósítják őket.) Az elnök is dönthet bevetésükről, de ebben az esetben 
a teljes költség a szövetségi kasszát terheli, és csak külföldi 
bevetésekről lehet szó.

A Nemzeti Gárda félkatonai szervezet, tagjai zöme leszerelt katona, és 
civilként dolgozik, csak egy törzs van állandóan állományban.

Kivételt csak a főváros, Washington képez. Itt az elnök jogosult a 
gárdának parancsot adni bevetésre. Meg is tette, amikor a vandálok már 
magát a Fehér Ház biztonságát veszélyeztették, de természetesen a gárdát 
később Washington utcái­ról visszarendelte. (Ennek ellenére kiérdemelte 
a „mozgalmaktól” a „megtisztelő” diktátori jelzőt.) Egy másik testület, 
a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) csak szövetségi ügyeket érintő ügyekben 
nyomozhat, számottevő csapaterővel amúgy sem rendelkezik, ha ilyenre 
szüksége van, a feladatokat a helyi rendőrségek végzik el. A Központi 
Hírszerző Ügynökségnek (CIA) pedig csak külföldön történő hírszerzésre 
van felhatalmazása.

A szabályokon a G. W. Bush által 2001 után kezdeményezett hazafias 
törvény sem segített, mert Trump nem szándékozik ítélet nélkül kilövetni 
állampolgárokat, pedig az érvényes jog alapján megtehetné. Ha mindent 
egybevetünk, az amerikai elnöknek a belső rend fenntartásához nagyon 
kicsi az eszközrendszere, ha ezt egyáltalán rendszernek vagy eszközöknek 
lehet nevezni. Most jött el az ideje, hogy a gyanútlan és az amerikai 
elnök hatalmasságában mélyen hívő olvasó felhorkanjon, hogy akkor mi a 
fenének tart az Egyesült Államok évi hét-nyolcszáz milliárd dollár 
hivatalos szövetségi költségvetési forrást felemésztő hadsereget, ha még 
rendteremtésre sem lehet használni? Hiszen ez Európa több országában – 
egyébként jogilag pontosan körülírt, korlátozott módon – lehetséges 
(hazánkban is). Ahogy mondani szokták, itt ugrik a majom a vízbe. 
Amerikában ez az elnöknek nem lehetséges. Hiába ő a sereg főparancsnoka, 
és parancsainak eleget is tesznek, ha a bevetés külföldön történik, akár 
órákon belül, és nincs semmi teketória, parlament meg minden efféle 
demokratikus elhúzódó procedúra. Méregdrága légihíd létesül kontinensek 
között, akár egy tucat repülőgép-anyahajó jelenik meg a tengereken vagy 
száll partra a tengerészgyalogság. A költség az amerikai adófizetőé, a 
haszon a pénzvilág uraié, a dicsőség a békét teremtő elnöké.

Bizonyos esetekben elég, ha a Ház kap egy ex. Post, azaz utólagos 
tájékoztatást. Emlékezzünk Irakra vagy éppen a volt Jugoszlávia bombázására.

Itt válik látványosan ketté a nemzetállami Amerika és a világhatalmi 
Amerika, a megválasztott elnök erőtlen nemzeti és rendkívül erős 
nemzetközi rendteremtő hatásköre. Belül a bajok elhárítására nincs 
elegendő tere, de külföldön minden elképzelhetőnél nagyobb hatalommal 
rendelkező politikus és hadvezér. George W. Bush egy Let’s góval adott 
„parancsot” az Irak elleni hadműveletre, amire nélküle is elkészültek 
már. Ő csak olyan volt itt, mint ­huszártiszt kardján a bojt, semmi 
haszna, de röhejes, ha hiányzik róla.

Mi és a más kívülállók inkább ezt láttuk, látták az elmúlt évtizedekben 
az amerikai elnökökből. Hogy miért nem került ez a rejtély eddig 
napvilágra, az egyszerűen megválaszolható. Azok az elnökök, akik ebből a 
sorból időnként a kilépést megkísérelték, általában rosszul jártak, mint 
John F. Kennedy, aki állami ellenőrzés alá kívánta vonni a 
pénzvilághatalom fegyverét, a dollárt és szentélyét, a Federal Reserve 
Systeme-t (Fed).

Elnökök hosszú sora viszont a világhatalom Amerika elnöke volt, a magán 
központi bankot, a Fedet ők érintetlenül hagyták, és a hadsereget a 
pénzvilághatalom szolgálatába állították, de a költségeket az amerikai 
polgárok nyakába varrták, noha őket a nép választotta, ezzel egyben 
legalizálta is.

Trumppal azonban elérkezett a nagy rendszerváltási kísérlet ideje. 
Szeretné Amerikát a világhatalmi költségektől megszabadítani, és ahogy 
mondja, ismét naggyá tenni. A főként – de nem kizárólag– a Demokrata 
Pártban gyülekező világhatalmi Amerika emberei ebben ádázul gáncsolják, 
leváltási színjátékot indítanak, az oroszokkal való összejátszással 
vádolják, zavart zavar után kreálnak, mert tudják, hogy ezek 
elhárításában nagyon kevés jogszerű lehetőség áll az elnök 
rendelkezésére. (Az infernális utcai jelenetek kizárólag demokrata 
vezetésű városokban láthatók.)

Donald Trumpnak a helyzet megoldására elviekben két lehetősége van. A 
hadsereg főparancsnokaként adhat ugyan parancsot a rendteremtésre, de 
ezzel átlépi törvényes lehetőségeit, és könnyen úgy járhat, hogy 
hátranéz, ám nincs katona mögötte, mert a vezérkar nem engedelmeskedik. 
Alighanem a kulcspozíciókban a pénzvilághoz hű bekötött parancsnokok 
vannak. Nem véletlen, hogy éppen a hadügy és a külügy (a kettő nagyon 
együtt van, és a világhatalmat szolgálja) élén többször is cserékre 
kényszerült. Másik lehetőségként az kínálja magát, hogy Trump a tőle 
megszokott, jól érthető módon világosan tudtára adja a választóknak, 
hogy mire megy ki a játék.

Természetesen ebben is gáncsolják, még Twitter-üzeneteit is zsűrizik, 
azaz cenzúrázzák. A helyzet a járvány enyhülése kapcsán annyit javult, 
hogy egyre több alkalma lesz nyílt színen választói tömegeknek beszélni. 
Megakadályozhatatlan, hogy ezek az üzenetek ne jussanak el a 
címzettekhez a mai technikai feltételek mellett. Elindult tehát egy 
novemberig tartó öldöklő iramú versenyfutás a voksokért. Lehet, hogy 
korán jött a „black lives matter” és az „antifa” mozgalom, és a rájuk 
épített „hivatalos” országrombolás. Innen szép igazán győzni, nemcsak a 
fociban, de a politikában is. Azaz „all lives matter”, mert minden élet 
számít.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.