[Grem] Bogár László: A nép uralma

[KEA]

A nép uralma

Magyar Hírlap, 2020.07.06.
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200706-a-nep-uralma


Amikor a szemünk láttára hullik szét a nyugatias demokrácia, egyre 
sürgetőbb lenne elgondolkodnunk, hogy vajon mi jöhet az összeomlás után


A demokrácia azt jelenti, hogy a nép uralma. Az Egyesült Államok eddig 
is tökéletes népuralom volt, nyilván ezért is oktatott ki mindenkit 
fölényesen és fenyegetőn, akit szigorú ítélete nem talált elég 
demokratikusnak. Úgy látszik azonban, hogy egy ilyen tökéletes 
demokráciát is lehet még tovább tökéletesíteni, aminek szép és nyilván 
követendő példáját láthattuk számos amerikai városban, ahol intenzíven 
uralkodni kezdett a nép, de sehol nem volt olyan felemelő, tökéletesen 
demokratikus ez az uralom, mint Seattle belvárosában.

Néhány hete, hogy pár ezer fős kíséretével megjelent itt egy Solomon 
Samuel Simone nevű húszéves, fekete bőrű „előadóművész”, aki 
kijelentette, hogy ez a terület többé már nem az Egyesült Államok része, 
hanem előbb CHAZ, Capitol Hill Autonomous Zone (Capitol Hill Autonóm 
Övezet), majd később CHOP, Capitol Hill Organized Protest (Capitol Hill 
Szervezett Tiltakozás) lett.

A környéken áthaladó fehéreknek tíz dollárt kellett fizetniük, ha arra 
lévén dolguk, belépni kívántak e népi köztársaság területére, s aki 
esetleg ezt megtagadta, azt agyba-főbe verték, majd kirabolták a nép 
nevében. A demokrata városvezetés kitörő örömmel fogadta a „győztes 
forradalmat”, és utasította a rendőrséget, hogy tartsa tiszteletben a 
CHOP integritását, mi több, a polgármester asszony felháborodott 
nyilatkozatban ítélte el Trump elnököt, amiért az nemtetszését fejezte 
ki a fejleményekkel kapcsolatban.

A mentálisan még viszonylag ép, és nyilván emiatt időközben menesztett 
rendőrfőnök asszony viszont korrekt módon arról számolt be a sajtónak, 
hogy három hét alatt megtízszereződött a bűnesetek száma, tombol az 
erőszak. Amikor azonban a heveny lövöldözések nyomán már tarthatatlanná 
vált a helyzet, a zónát végre diszkréten felszámolták.

Történt mindez a tökéletesen demokratikus Amerikai Egyesült Államok 
egyik leggazdagabb, legelegánsabb, a különböző felmérések szerint 
legjobb életminőséget nyújtó, valóban gyönyörű fekvésű nagyvárosában, 
Seattle-ben. Mindennek nyomán most nem is az Amerikában egyre inkább 
elmélyülő polgárháború szempontjából kellene rátekintenünk minderre, 
hanem inkább elméleti szemszögből megvizsgálnunk, hogy mi is az a 
demokrácia. Uralkodhat-e a nép, s ha igen, miért nem? Ha 
történetiségében vizsgáljuk a kérdést, nem árt előre bocsátani, hogy 
Platón és Arisztotelész a demokráciát degeneratív berendezkedésként 
értelmezte, mert úgy vélte, hogy a nép minden ilyen esetben pusztán 
hivatkozási alap, és a népre hivatkozás primitív díszletei mögött 
rejtett, ám annál kegyetlenebb és pusztítóbb diktatúra húzódik meg.

Ha ennek fényében tekintünk rá az elmúlt két és fél ezer évre, igazolva 
látjuk e két szellemóriás ítéletét. A nép soha nem volt, ma sincs, és 
soha nem is lesz uralmon, egész egyszerűen azért, mert nem ez a dolga, 
az uralom ugyanis ősidőktől kezdve a szakrális hierarchia szellemi 
elitjének a feladata. Minden uralkodó, amikor kinyilvánította akaratát, 
úgy fogalmazott, hogy „mi, Isten kegyelméből ez és ez ura, így 
határoztunk”, vagyis a szakrális legitimitás az isteni rendre 
hivatkozott, és ezt váltotta fel a „népre” való hivatkozás ma is 
fennálló rendszere, egy elég hosszú történelmi korszak termékeként.

E drámai folyamat előbb Németalföldön, majd Angliában, végül a nagy 
francia forradalomnak nevezett brutális tömeggyilkosság-sorozatban 
teljesedett ki. Tragikomikus, hogy soha olyan kegyetlenül nem sérültek 
az ember elemi jogai, mint miután 1789 nyarán ünnepélyesen deklarálták 
az emberek egyetemes jogait, és a gyorsan „kiteljesedő demokrácia” 
éveken át az európai történelem legszörnyűbb terrorgépezetét indította 
be. A bolsevik terror valójában a jakobinus terror mintázatainak silány 
utánzata volt csupán, még ha mennyiségileg túl is tett elődein. És ugye 
el kellene hinnünk, hogy ebből hajtott ki a máig is folyamatosan 
tökéletesedő nyugatias demokrácia, amelynek világszerte való 
elterjesztésével (valójában némi pedagógiát is tartalmazó „exportjával”) 
eljön az örök béke és jólét korszaka, ahogy Francis Fukuyama jövendölte 
a Történelem vége című művében.

Most, amikor a szemünk láttára hullik szét a nyugatias demokráciának 
nevezett rejtett globális diktatúra, egyre sürgetőbb lenne 
elgondolkodnunk azon, hogy vajon mi jöhet az összeomlás után. Van-e, 
lehet-e olyan berendezkedés, ami átveszi a szerepét? Ha őszinte választ 
akarunk, akkor nincsenek túl jó híreink ezzel kapcsolatban, mert 
egyelőre még az az elbeszélési mód se nagyon van kialakulóban, amely 
alkalmas lehetne a helyzet elemi szintű tisztázására. Ehhez ugyanis arra 
volna szükség, hogy részletesen feltárjuk, miként roncsolta szét a 
tradicionális szakralitás létberendezkedését az a „láthatatlan” erő, 
amely ezt követően Isten helyére a soha nem definiált „népet” helyezte, 
ami egészen egyszerűen azért nem uralkodhat, mert ő a szellemi 
hierarchia legalsó szintje.

Ez a nagy történelmi „perverzió”, amelynek hívószavai a szabadság és 
egyenlőség voltak, éppen a lételméleti lényeget hamisítja meg 
brutálisan, csakhogy ennek átlátása és nyilvánosságra hozatala elég 
reménytelen vállalkozásnak látszik. Az elmúlt évszázad során ez a 
láthatatlan történelmi erő engedelmes munka- és fogyasztóerő állatok 
gigantikus csordáivá igyekezett tenni az emberiséget, így a szellemi 
lejtőn cinikus gátlástalansággal lefelé rugdalt emberiség egyre 
nehezebben lenne képes a helyzet megértésére is, nemhogy az átgondolt és 
összehangolt cselekvésre. Amit tehetünk, az egyelőre annyi, hogy 
megpróbáljuk minél pontosabban megérteni ennek a lejtőnek a lényegét, és 
ahol csak lehet, fékezni a pusztítást. Reménykedvén abban, hogy lesz 
még, lehet még egyáltalán visszafordulás.

(A szerző közgazdász)

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.