[Grem] Nincs külön jobboldali és baloldali költészet, csak jó vers van és gyönge – Zsille Gábor a Mandinerben

[Sziklay Levente]

Zsille Gábor interjúja itt a Mandineren  ez úton is gratulálok a Hieronymus (Szt. Jeromos) díjhoz. Levente (..) Egy nagyon visszafogott, sápadtan tétova öröm. Ott lebegett benne a kultúra, a történelem és a katolicizmus. Ez így, együtt, nagyon jól illeszkedik a lelkivilágomhoz. A csöndes szépség, a melankolikus boldogság, a hagyományok: mindez elvarázsolt. Az akkoriban rossz állapotú reneszánsz épületek, a múlt minden izgalma, a zugok, a sikátorok, a különleges homlokzatok… És nagyon izgalmasnak találtam a város lakóit. Magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy
a krakkóiak konzervatív bohémek.Elmondtam ezt Szabó Évának, a 2001-ben elhunyt legendás rádiós szerkesztőnek. Elgondolkodott, és azt felelte: „A konzervatív bohém jó – de arra vigyázz, hogy ne legyél kozmopolita bohém, mert az már nem jó”. Megfogadtam a tanácsát… Ez a kirándulás annyira elbűvölt, hogy folyton visszavágytam Krakkóba.

>„Muzeális érték itt minden. Az ezüst
>ingaóra a kovácsoltvas kandallón,
>szamovárok között, gobeline-ek csöndjének
>dőlve, a grafikák, fényképek százai,
>a folyton vigyorgó bábuk rogyadozó
>tornasora, és a tükrök, a kristályok,
>a kimódolt részletek útvesztője, mely
>kárminszín, zöld, mélybarna szalonként izzik.
>Írd, mondja és térdére teszi a szótárt:
>a hold ma ezüstre festi az aszfaltot.
>Loboghatunk, gondolom, valószínűtlen
>távol, a sarokban hangtalan lobogunk.
>Írd: egy fa növekszik bennem. Basáskodik
>az éhség. Ága megfojt. Írd: meggy-fa-vi-rág.”
>(Jama Michalika kávéház)

(..)
Nem egyetemistaként mentem, nem volt munkahelyem, s még nyelviskolába sem iratkoztam be. Kötetlenül lubickoltam a városban. Ha nem nagyképű a hasonlat:
ami Adynak Párizs, az nekem Krakkó.Volt egy albérletem az óvárostól tízperces sétára, rengeteget olvastam, fordítottam, mászkáltam. Kávéházakba jártam, kiállításokra, piacokon tébláboltam. Esténként jazzklubokban üldögéltem. Arany élet volt, tele kulturális és egyéb érdekességgel. Nagyon szeretem, amikor egymásba érnek az élet különféle szálai, és Krakkóban ez sűrűn megtörténik.

>„Kora májusi este, és mégis nyár.
>A lebukó nap most a Szent Borbála-
>templom rőtes homlokzatára esik,
>a lőrésnyi ablakok szikráznak. Bent
>felzúg az orgona. A kis tér kútja
>felől vízcseppet hoz egy fuvallat.
>Felszegett fejjel ülök egy napernyő
>alatt. A harangtorony is szikrázik,
>a tetőn a kereszt. Most nézzen hátra,
>mondja a pincérnő, ott is minden ragyog.”
>(Felzúg)

Például az albérletemről megtudtam, hogy a második világháború idején egy náci ezredes lakott ott. A nappalimban rendezte be a dolgozószobáját, a falon lógott egy kétméteres Hitler-portré. Ugyanis a lakással szemben van egy óriási épület, amely apácazárda és idősek otthona – a háború idején a nácik női börtönnek használták, és az ezredes volt a parancsnoka. Nos, amikor 1945-ben a németek elmenekültek Krakkóból, a Hitler-portrét a falon hagyták. A lakásba egy kiváló lengyel író költözött, aki a festményt elégette, de a díszes keretet nem, azt levitte a pincébe. Ez az író 2003-ban, az ottlétem idején halt meg, szerencsére még beszélgethettem vele, és a keretet is megmutatta. A lényeg:
1945-ben a lakásba költöző író úgy érezte, hogy Hitler miatt muszáj papot hívnia,hintse meg szentelt vízzel a falat. El is jött a közeli Szent Flórián-templom ifjú papja, és lakásszentelőt tartott. Ezt a papot úgy hívták: Karol Wojtyla, a későbbi II. János Pál pápa. És ebben a szobában laktam.
 
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200127/09fdd0ad/attachment.html>