[Grem] Amikor elfogynak a kapaszkodók és lezuhanunk, akkor jön egy áldott felismerés

[Rita Kunsay-Sipos]

Pál Feri atya:

Nem tudom, ismeritek-e Hermann Hesse *Üveggyöngyjáték* című regényét. Az
egyik kisregényben van két gyóntatóatya. Az egyik odamegy a másikhoz, mert
nagyon elbizonytalanodik. Az a reménye, hogy majd a másik, aki olyan
biztosan áll a lábán, segít neki. Egyszer csak azt látja, hogy *a szilárdan
a lábán álló* *gyóntatóatyához* érkezik egy ember, aki hallatlan
világossággal beszél, és elmondja a maga bölcsességét, életfilozófiáját.
Elmondja, hogy hova jutott az életben. A gyóntatóatya pedig bólogat és nem
szól ennek az embernek semmit sem.

Elmegy ez az idegen, és a másik pap a maga bizonytalanságával azt mondja:

– Miért nem mondtál neki valamit? Gyóntatópaphoz jött, és te egyetlen egy
mondatocskával se mondtad neki, hogy térjen meg, vagy hogy tartson
bűnbánatot. Miért nem mondtad neki, hogy téved? Miért nem mondtad, hogy
egyoldalú, hogy emberi?

Akkor ez az idős gyóntató a következőt mondja.

– Azért nem mondtam neki, mert láttad, hogy most milyen jól megy a sora.
Erről beszélt végig, hogy milyen biztosan áll a lábán, milyen jól megy az
élete, hogy szinte csak álmodnia kell, és vágyakoznia és az teljesül.
Tudod, ilyenkor felesleges bármit mondanom.

Eltelik fél, két év, és majd meg fog csúszni, el fog esni, ez egész biztos.
Majd megint eljön, és akkor beszélek vele. Akkor majd fogom neki mondani,
hogy most térj meg, és tartson bűnbánatot. Most nem érti. De lehet, hogy
fél év múlva, vagy két év múlva nagyon fogja érteni.

Van úgy, hogy nagyon is állunk a lábunkon. Ezért sok szó el sem ér
bennünket. Sőt, nem egyszer ilyenkor mások nyomorúsága sem ér el bennünket
igazán, mert kihúzzuk magunkat, és azt mondjuk: „Csak össze kéne szednie
magát. Kicsit komolyabban kellene vennie dolgokat. Bizonyára a saját
hibájából tart ott, ahol tart.”

Biztos van olyan élményetek, hogy kint vagytok a természetben, lementek
 egy patak partjára, és az ott mondjuk saras, csúszós, vagy a nedves avar
és akkor puff. Megcsúszunk. Mi történik amikor csúszunk bele a vízbe? Mi
mást is tennénk, mint megpróbálunk a felszínen maradni.

Mindenki megpróbál a felszínen maradni. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy
az életben néha elcsúszunk, elmegy az egyensúlyunk. Egyszer csak ott
találjuk magunkat a vízben.

Mennyire reális, mennyire jogos, és érthető, hogy próbálunk felszínen
maradni. Nemde az életben néha megcsúszunk, és mi az első ösztönös
gondolatunk:

– Na, na, csak el ne merüljek! Nem, felszínen kell maradni.

Ez a gondolatunk, hogy a felszínen kell maradni, jogos, igaz, de nem
egyszer felszínessé tesz bennünket. Ahogyan próbálunk a felszínen maradni,
felszínes megoldásaink támadnak. Mondjuk ha szorongok, akkor jó lesz
rászokni a cigarettára, az kicsit oldja. Hogyha túl sok a stressz, akkor
jól esik esténként két felest, meg három sört meginni. Hogyha nagyon feszes
a férj-feleség kapcsolat, akkor jól esik kicsit kiabálni egymással.

Egy kicsit sem akarom ezt lebecsülni, mert például vannak olyan
embertársaink, akik hihetetlen hősies erőfeszítéseket tesznek azért, hogy
anyagi, fizikai, lelki vagy szociális értelemben a felszínen maradjanak. Mikor
az ember a maga módján a felszínen igyekszik megkapaszkodni, azt nagyon
értékesnek látom, csak nem elégségesnek.

Ahogy próbálunk a felszínen lenni, érezzük, hogy fáradunk. Valahogy ez így
nem lesz jó, nyúlunk a kapaszkodók után. Megkapaszkodunk saját magunkban.

Aztán van olyan is, azt mondom „Nem, én majd beléd kapaszkodom, az sokkal
jobb lesz. Magamba nem kapaszkodok. Ha te csinálod, én is úgy csinálom.”

Aztán megkapaszkodunk abba, hogy MI, nem csak az ÉNben, meg a TEben lehet
megkapaszkodni, hanem a MI-ben is.  Aztán pedig az is lehet, hogy azt
mondjuk „Nem, azért mégis csak, a legjobb kapaszkodó a Mindenki, mert
mindenki így csinálja. Hát ezt mindenki tudja, hát ezt mindenki így
gondolja.” Akkor megkapaszkodunk a Mindenkiben.

Mi szokott történni, ahogy kapaszkodunk az ÉN-ben, a TE-ben, a MI-ben és a
Mindenkiben? Előbb-utóbb ezek a kapaszkodóink nem tartanak meg minket. Rájövünk
arra, hogy „Hát, persze én mondtam, sokáig mondtam, hogy nekem van igazam,
de mi lett belőle?” Sokáig mondtam, hogy majd én beléd kapaszkodom, hát mi
lett velünk?

Akkor elérkezek oda, hogy már el is merültem.

Az életünkben megvannak azok a helyzetek és pillanatok és események, amikor
nem állunk a lábunkon, amikor elcsúszunk és nem próbálunk már a felszínen
maradni, mert érezzük, hogy ez már csak felszínes lenne. De már a
kapaszkodóink sem elegendők. Amikor ott alámerülünk, és egyszer csak
zuhanunk hátra, és nem tartott meg bennünket se az ÉN, se a TE, se a MI, se
a Mindenki, akkor egyszer csak lesznek alapvető fölismeréseink, áldott
fölismeréseink.

Például az egyik, hogy amiről azt gondoltuk, hogy nem számít, nem fontos,
tulajdonképpen az a lényeg. És fordítva is, hogy amiről azt gondoltuk, az
életben számít, és fontos, tulajdonképpen nem lényeges.

De ezt csak akkor éljük meg, ha az összes kapaszkodót elengedtük, és
zuhanunk hátrafelé. Egyszer csak rájövünk arra, amit így mondott egy lelki
író, hogy „Istennek kisebb a hatalma ezen a Földön, mint egy falnak. Mert a
falon nem tudunk átmenni, meg szoktuk kerülni. Istenen viszont egész
nyugodtan átgyalogolhatunk.”

Tulajdonképpen képesek vagyunk úgy élni az életet, hogy azt mondjuk:
„Istenre egyáltalán nem szükséges figyelni, mert enélkül is az életünk
minden további nélkül tovább megy. Isten egyáltalán nem számít, és főleg
nem fontos.”

A zuhanásainkban egyszer csak rájövünk, ahogyan éltük az életet, és amire
azt mondtuk: “ez mind számít”, abból semmi nem volt lényeges. Egyszer csak
fordul velünk egyet a világ. Valahogy ebben a fordulatban megéljük azt:
„Hiszen Isten a lényeg!”

Ebben a fordulatban rácsodálkozunk, hogy olyan sok mindent tartottunk
biztosnak, és hogy ez mind bizonytalan.

Akit a legbizonytalanabbnak tartottunk, Istent, tulajdonképpen ő a
legbiztosabb. Amikor zuhanunk, és  a szó jó értelmében feje tetejére áll
minden, és akkor éljük ezt meg, hogy amiről azt gondoltuk biztos,
bizonytalan, és akiről azt gondoltuk bizonytalan, ő a biztos.

De nagy dolog, hogy ahogyan az élet hullámzásait egyre jobban értjük, és
kiismerjük magunkat benne, meg tudjuk érteni magunkat, és értékesnek látjuk
azt is, amikor állunk a lábunkon, azt is, amikor megteszünk mindent, hogy a
felszínen maradjunk, azt is, amikor kapaszkodunk, és azt is, amikor
megfordul velünk a világ.

De nagy dolog, ha be tudjuk járni ezt az utat, és már nem csak az élet
peremén kapaszkodunk, hanem megengedjük, hogy Isten elkapjon bennünket.

*Részlet Pál Feri 2016. december 4-i vasárnapi beszédéből.*

*https://blog.palferi.hu/amikor-elfogynak-kapaszkodok-es-lezuhanunk-akkor-jon-egy-aldott-felismeres/
<https://blog.palferi.hu/amikor-elfogynak-kapaszkodok-es-lezuhanunk-akkor-jon-egy-aldott-felismeres/>
*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200117/6a1aa885/attachment.html>