[Grem] Fwd: Dragomán György: Kár, hogy kétezerhúszban itt tartunk

[KEA]

> Ha már eszmeiség. Súlyos vádpontként merült fel a NAT hazafiassága is, 
> egyesek már erőltetett nacionalizmust emlegettek.
Nnnnaszóval. A jelenség nem újkeletú, ennek bemutatására idemásolom 
Zalán Tibor egy lapvégi írását az Iskolakultúrából, kb. 1991-ből.

Most engedtessék meg nekem, csak úgy, borongósan, gondokat osszak meg a 
tisztelt Olvasóval! Szomorú és megfejthetetlen élményem az nekem, amirôl 
pár szót ejtenék, itt hátul, ahol már alig érdemes a megelôzô sok 
bölcsesség után. Olyasfajta szerkesztôi gondról van szó éppen, amely nap 
mint nap elôfordulhat, nem is kéne belôle gondot csinálnom magamnak, 
magamban. S mégis csinálok, fene tudja, mi ütött belém.
Történt, s a gyanúsan ismerôs fordulat nyilván baljós fordulatot sejtet, 
hogy egy olvasókönyv érkezett a szerkesztôségbe, irodalmi olvasókönyv, 
tele mondával, legendával, az írásos magyar megszólalás fontos 
emlékeivel, szépen fölfejlôdve egészen Weöres Sándorig. Kellemes 
kiadvány, gondoltam, odaadom egyik kollégámnak -- lévén tanárkodom, 
(szak)középiskolás fokon --, írna pár elemzô sort róla. Hozta is másnap, 
hogy ô errôl nem írna, mert neki ez a szöveggyûjtemény _túlságosan 
magyar_. No, itt a lélegzet elakadt bennem egy pillanatra. Ez meg mit 
jelent? Egy magyar irodalmi olvasókönyv hogyan lehet túlságosan magyar? 
Mondja kollégám, éppen úgy, hogy nincs benne például a Kalevala. 
Hümmögök, hát az valóban nincs benne. Pedig bizonyára benne kellene 
lennie, hiszen a magyar írásbeliség fontos dokumentuma, ha akarom, 
pillanata. S ha már itt tartunk, az Igor éneket is bele kellett volna 
venni az olvasókönyvbe. Azután még Buddha történeteit, mint 
jellegzetesen magyar valamicsodát. De hadd ne soroljam. Éreztem erôsen, 
mennyire igaza van annak a másiknak, aki a kollégám. Nem sok jó fog 
abból kisülni, ha a magyar iskolások magyar nyelvemlékeket silabizálnak. 
Ez a nacionalizmus melegágyába vezet egyenest. Lehet, én már teljesen 
rossz hangsúlyokat fogadtam el. Amikor megszólalt a törékeny 
franciatanárnô. Azt mondta, a maga finom és választékos nyelvén, amit a 
rövidség kedvéért csak úgy tudok megfogalmazni, hogy a franciák például 
szarnak a magyar mondavilágra, ha olvasókönyvet készítenek a diákjaik 
számára. Sôt, a Nibelung-énekre is, meg aztán lehetne sorolni, mi 
mindenre. S mondja még, ahelyett, hogy órára menne, hiszen már 
becsöngettek, hogy a franciák épp azért tudtak eljutni oda, ahová azért 
mégiscsak eljutottak, mert merték vállalni, hogy franciák. 
Nacionalizmus? -- és elmosolyodik. Zavartan toporgok. Most akkor meg mi 
van? Lehet, az a legjobb, ha a deák nem olvas semmit?

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.