[Grem] Dragomán György: Kár, hogy kétezerhúszban itt tartunk

[KEA]

Kár, hogy kétezerhúszban itt tartunk

Index, 2020.02.04. -- Dragomán György
https://index.hu/velemeny/2020/02/04/nat_irodalom_nemzeti_alaptanterv_dragoman_gyorgy_utopia_olvasas_szeretet/


Én nyilván egy utópiában élek, mert azt hiszem, hogy az iskolának olvasó 
és gondolkodó és szabad embereket kell és kellene nevelni. Olyanokat, 
akik szeretnek, akarnak és tudnak olvasni. Nem irodalomtörténetet és 
életrajzot és életműveket kellene tanítani, hanem jó és élvezetes 
szövegeket, elsősorban erőt adó élményt kellene adni és csak másodsorban 
lexikális tudást. Hagyni kellene a tanárokat és a diákokat olyan 
szövegeket választani amelyek évezhetőek és szerethetőek. Hogy mindenki 
megtalálhassa az irodalomban azt, ami segít és felemel.

Ez a mostani NAT minden csak ez nem: száraz, unalmas, szinte 
taníthatatlan, nem személyre szabható, gyanakvó, poros és bizalmatlan.

"Olyan mintha az lenne az célja, hogy mindenkit elijesszen az 
irodalomtól és az olvasástól."

Aki írta, az nem tudja, és nem is akarja tudni, hogy mi a tanítás 
tempója, hogy milyen irdatlan nehezen lehet megszerettetni egy mai 
átlagos kamasszal az olvasást egyáltalán, és főleg a költészetet, és 
semmit se tud a mostani digitális és egyre digitálisabbá váló világról.

„Bezzeg az én időmben” mondja, aki kitalálta, és most nyilván azt hiszi, 
hogy beültethet mindenkit az időgépbe, ami ötven vagy hetven évvel 
visszavisz a múltba, és ezzel majd sikeresen fogja tudni ráerőltetni a 
gyerekekre és a tanárokra a saját korlátait.

Nyilván meg van győződve róla, hogy mi olyan gazdagok vagyunk, hogy 
megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ne tanítsuk és ne is 
taníthassuk a gimnáziumban Ottlikot, Pilinszkyt, Nemes Nagyot, Kertészt, 
Weörest, Szerb Antalt, Rejtőt, Petrit, Tamásit, Márait, Krúdyt (és hány 
de hány nevet lehetne még ideírni, jaj); visszadöbben attól a 
lehetőségtől, hogy egy tanár a saját ízlése szerint választhasson ebből 
a kincsesházból, attól a gondolattól meg, hogy a jó tanár azt 
taníthasson a magyar és világirodalomból, amit valóban szeret, egyenesen 
kirázza a hideg.

"Szilárdan hisz abban is, hogy úgy kell tennie, mintha kortárs magyar 
irodalom nem is létezne: a jó író a halott író."

Számára a gyerek is és a tanár is csak arra kell, hogy kioktassa, 
számonkérje, megalázza. Rettegjen csak szegény tanár, amiért nem tudja 
teljesíteni a rámért lehetetlen feladatot, nem tud mindenkiből 
engedelmes, önálló gondolatokat produkálni még véletlenül se képes 
magológépet nevelni, utálja csak meg szegény diák az olvasást és az 
irodalmat, szenvedjen csak, úgy kell neki, mert ugye tudjuk, teher alatt 
nő a pálma.

Kár, hogy kétezerhúszban itt tartunk, ide jutottunk.

Egyedül csak az eddig is emberfeletti munkát végző tanárok önfeláldozó 
munkájában és józan belátásában lehet még bízni; abban, hogy erejüket 
megfeszítve, mindennek ellenére azt fogják tenni ezután is, ami miatt 
hősiesen kitartanak a pályán: olvasó, szabad embereket nevelnek, akiknek 
megpróbálják átadni az olvasás és az irodalom életre szóló szeretetét.

Kár, hogy egyre kevesebben vannak, és egyre nehezebben bírják.

(Tudom, tudom, utópia, de alapjaiban kellene megreformálni az 
irodalomoktatást, szakítani a kronologikus oktatással, kiscsoportos 
olvasóköröket szervezni, és közben persze legalább a mostani ötszörösére 
kellene emelni a tanári fizetéseket. Harminc éve is késő lett volna már, 
most meg...)

Az eredetileg a Facebook-oldalán megjelent írást Dragomán György 
engedélyével közöljük.

(Borítókép: Dragomán György. Fotó: Mészáros László / Dragomán György / 
Facebook)

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.