[Grem] Egyház ez, vagy egy naiv NGO?

[KEA]

Egyház ez, vagy egy naiv NGO?

Vasárnap, 2020.08.04. -- Francesca Rivafinoli
https://vasarnap.hu/2020/08/04/egyhaz-ez-vagy-egy-naiv-ngo


„A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek 
megháborodtak. Éspedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket 
egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt.”
(G. K. Chesterton)


Olvasom, hogy a napokban munkába áll a Földközi-tengeren a legújabb 
migránsbeszállító hajó, a Sea Watch 4. Ami nem lenne különösebben 
érdekes (business as usual), csakhogy ezt nem ám a Gyurka bá’ vagy 
valamely obskurus NGO finanszírozta, hanem teljes valójában maga a Német 
Evangélikus Egyház – katolikus honfitársaik nagyvonalú támogatásával.

A hajót 1,5 millió euróért vásárolták meg, majd további félmillióért 
alakíttatták át és adták egy NGO kezelésébe, hogy most aztán jöhessenek 
vele befelé Európába az udvarias, mindig készséges ruandai 
katedrálisfelgyújtó templomszolgák.

Van, akinek erről az akcióról az irgalmas szamaritánus története jut 
eszébe, nekem viszont sajnos sokkal inkább az „agyrém” szó.

Először is: minden ellenkező tévképzet ellenére egy keresztény egyház 
alapvető feladata nem a humanitárius segítségnyújtás és az evilági 
vágyak kielégítésében való segédkezés, hanem az emberek üdvösségének 
szolgálata. Lelkipásztor, ugye, így hívják ezt a hivatást igen 
kifejezően – a vízimentők, a coachok, meg a jogvédők, meg a 
Coelho-olvasókör, az másik céh. Míg Szent Domonkost még az a kérdés 
gyötörte folyton álmatlan éjszakáin, hogy „Uram, mi lesz a 
bűnösökkel?!”, napjaink Marx bíborosa azon aggódik, eljut-e álmai 
földrészére Abdul Líbiából. Miért, ha eljut, üdvözül?

A német egyházi vezetők érve persze lehengerlőnek tűnik: „Az ember nem 
hagy másokat vízbe fulladni.” Naná, hogy nem. És a sivatagban szomjan 
halni? Vagy ez itt egy ilyen mélykeresztényi akadályverseny volna, ahol 
a nemzetközi vizekig eljutókat kimentik, a többi pedig hulljon? Sajátos, 
ha képzett, tudós férfiak, a teológia doktorai ennek visszásságára nem 
figyelnek fel, mint ahogy arra sem, hogy miközben az NGO-k és az 
egyházak immár együtt sürgölődnek a Földközi-tengeren (tévéstábok 
ünneplő kíséretében), a világban hatpercenként meghal egy keresztény – 
észrevétlenül, a hite miatt, a saját lakóhelyén, anélkül, hogy a jólét 
reményében egy lélekvesztőben kockára tette volna életét.

Aztán itt van a nantes-i katedrális rektora. Rábízza Isten házának 
kulcsait hét illegális bevándorlóra, akik közül a ruandai Emmanuelt a 
francia állam bő fél éve kiutasította az országból. Az atyák viszont 
végtelen humanizmusukban azt mondják neki, Emmanuel, maradj csak, mi 
megbízunk benned, oly csöndes srác vagy.

Majd amikor egy reggel üszkös romokkal lesz teli a székesegyház, és a 
nyomozók Emmanuelre gyanakodnak, a katedrális titkára tiltakozik: „Egy 
pillanatra sem gondolom úgy, hogy ő tehet a tűzről”.

Amely naivitás megkapóan gyermeki, de mégiscsak tény, hogy ma is 
hirdetné Isten dicsőségét a XVII. századi orgona, és ma is ki lehetne 
szolgáltatni az Oltáriszentséget a katedrálisban, ha a lelkipásztorok 
nem önjelölt idegenrendészeti szakértőként forgolódnának a világ 
dolgaiban, hanem gondot viselnének saját nyájukra.

Az általam ismert Szentírás ugyanis azt tanítja,

a jó pásztor életét adja juhaiért. A saját életét, a saját juhaiért.

Például nem intézi el egyetlen kézlegyintéssel, hogy a nagy 
migránsmentés közepette tömegek hagyják el a rábízott egyházat és 
keresik boldogságukat a reikiben és a tajcsiban (eredménytelenül). Hanem 
szívósan és csöndesen küzdve felépít egy olyan egyházközösséget, ahol 
nem afrikai importsekrestyéssel kell megoldani a templom nyitását és 
zárását. Vagy legalább atyai odafigyeléssel elbeszélget az „oly csöndes” 
afrikai ministránssal – hátha a 13 éves korában átélt, európai ésszel 
felfoghatatlan ruandai törzsi mészárlás hagyott benne nyomokat, 
időzített bombaként. Vagy ha a lelkipásztor arra érez hivatást, akár 
misszióba is elmehet, és a nélkülözést, a fizikai munkát és az 
üldöztetést is vállalva helyben segítheti az afrikaiakat a boldogulásban.

De persze ki tudja – lehet, hogy a német püspökök tényleg arra kaptak 
meghívást, hogy migránsokat hozassanak be és itt fáradozzanak az ő lelki 
üdvükért. Ebben az esetben viszont szuboptimális a kivitelezés. A Sea 
Watch eddigi négy hajója együttvéve mintegy 35 000 ember mentésében 
segédkezett; ezzel szemben a „Sea Watch 4” kétmillió eurós beszerzési 
árából kapásból 20 ezer Tunisz–Berlin repülőjegyet lehetne venni az Air 
France kényelmes járatára. Minden támogató befogadhatna egy jövevényt a 
saját házába, együtt imádkozhat vele, taníthatja, segítheti. Na, valahol 
itt kezdődne az áldozatos, elkötelezett felebaráti segítségnyújtás, ha 
már. Addig viszont ez az egész sajnos nem tűnik többnek egy 
pszeudokeresztény NGO-akciónál.

--
Üdvrivalgással:
KEA.