[Grem] Ferenc vs. Benedek?

[Baják Gábor]

https://www.valaszonline.hu/2019/05/31/ferenc-papa-benedek-csiksomlyo/?fbclid=IwAR3lNHx4nQmnWW8hyyK5NTe0Owsz6XvKX33AK703-cygqEbiDD3ltWv4J_A

„Ferike” nem is igazi pápa? – a csíksomlyói látogatás elé
Koronkai Zoltán SJ <https://www.valaszonline.hu/author/koronkai/>·2019.05.31

*„Ferike” nem is igazi pápa, Benedek volt az – hallani gyakorta még hazai
katolikus körökben is. Koronkai Zoltán szerint azonban hamis dilemma, hogy
választani kell a német „konzervatív filozófuspápa” és az olasz-argentin
„liberális reformer” között. A jezsuita rend tartómányfőnökének sociusa
(segítője) Ferenc csíksomlyói látogatása elé írt nagyszabású
pápaelemzésében kimutatja: lényegi kérdésekben (menekültügy, egyházi
reformok, gyerekmolesztálások, Európa) azt képviselte már Benedek is,
amiért ma Ferencet gyakran támadni szokták. *bön álló csíksomlyói
pápalátogatás előtti fejlemények is megmutatták: keresztény körökben
sokakat megoszt a „Ferenc vagy Benedek”-kérdés. Vannak, akik az égbe
magasztalják a jelenlegi pápát és lesajnálóan nyilatkoznak XVI. Benedekről.
Egy neves teológusnő például így dicséri a jezsuita pápát: „Ferenc az első
pápa, aki nem csupán egyéni bűnökről beszél, hanem strukturális bűnökről
is”. Csakhogy erről már Szent II. János Pál is beszélt, olyannyira, hogy a
Katolikus Egyház Katekizmusába is bekerült a fogalom (vö. 1869 pont). Mások
– és Magyarországon ez a nézet elterjedtebb – Benedeket tartják az igazi
vonatkoztatási pontnak, szerintük „Ferike” – ahogy egyes körökben emlegetik
– nem is igazi pápa. A különféle összeesküvés-elméletek is termékeny
talajra hullanak nálunk.

Vagy-vagy. Ferenc vagy Benedek. Elszomorít ez a megosztottság, bármelyik
oldalra tekintek is: a Ferencet magasztaló és Benedeket lesajnáló, de a
fordított nézőpontok egyikével sem tudok egyetérteni. Persze világos, hogy
Joseph Ratzinger és Jorge Mario Bergoglio más világból jöttek, más
tapasztalatokkal, más temperamentummal – a csíksomlyói történelmi látogatás
előestéjén mégis szeretnék néhány szempontot hozni, amelyek segíthetnek,
hogy ne egymás ellenében, hanem egymást kiegészítve értelmezzük a két pápát.
Újdonságok – reformok

Újdonságokat és reformokat Ferenc pápának szokás tulajdonítani, ám
elődjének is voltak döntései, amelyek évszázados hagyományokkal
szakítottak. Az első újítás: Benedek pápa címerében püspöki mitra szerepel,
azaz elsőként hagyta el a pápai koronát, a tiarát. (A tiarát egyébként
Szent VI. Pál használta utoljára, aztán a szegényeknek ajándékozta.)
Benedek gesztusa azt fejezte ki, hogy a pápaságra elsősorban nem
hatalomként tekint, hanem lelkipásztori szolgálatként. Benedek szakított
azzal a hagyománnyal is, hogy magisztériumi dokumentumok csak a Szentírást,
az egyházatyákat, korábbi pápákat idézzenek: bátran idéz olyan pogány
szerzőket is, mint például Vergilius (vö. Deus Caritas est 4).

Ferenc egyértelmű törekvése a decentralizáció – csakhogy ez már jelen volt
Ratzinger szándékaiban is. Az emeritus pápa Peter Seewalddal való
beszélgetéseiben így beszél erről: „Én is mindig kívántam, hogy a helyi
egyházak önmagukban legyenek életképesek, és ne szoruljanak túlságosan Róma
besegítésére.” A decentralizáció egyik jele volt Benedek pápa döntése, hogy
a boldoggá avatási szertartásokat immár nem Rómában, hanem a helyi
egyházakban ünnepeljük.

A legnagyobb újdonság nem is Ferenc, hanem bizony Benedek pápa nevéhez
köthető: a pápa lemondása. Ilyen hatszáz év óta nem fordult elő, és nem
kevés kritikát váltott ki: egyesek szerint ezzel a tettével deszakralizálta
a pápaságot, összezavarta a híveket – épp azok a vádak ezek, amelyekkel
mostanában Ferencet illetik… Ha az elmúlt 60 évet nézzük, világosan látszik
a folyamat, amely fokozatosan emberközelbe hozta a pápákat, elengedve olyan
hagyományokat, amelyek szakrális uralkodók világába emelték őket. Benedek
bátor és nagy alázatra valló döntést hozott, belátva, hogy „időm lejárt, és
amit adhattam, odaadtam”.

Ami a változtatásokat illeti, Benedek pápa tisztában volt azzal, hogy a
római Kúria reformra szorul, de azzal is, hogy neki erre nincs sem
energiája, sem elegendő gyakorlati érzéke. Inkább azzal foglalkozott, ami
az erőssége: a tanítással. A kiszivárogtatási botrányok, a Kúria belső
nehézségei ugyanakkor jelentős lelki terhet róttak rá. Jorge Mario
Bergoglio megválasztásakor a bíborosok egyik várakozása az volt, hogy olyan
ember legyen a pápa, aki végre vállalkozni tud az egyházi központ
reformjára, ami szinte a II. Vatikáni Zsinat óta várat magára. A kívülről
jövő, dél-amerikai Bergoglio persze sok mindent felkavart a Kúriában,
érdekeket sértett, neheztelést váltott ki. Az érintett körök II. János Pál
vagy Benedek alatt lojálisnak mutatkoztak az egyházfőhöz, hiszen a pápa nem
zavarta őket, ám ha az elődök vágtak volna bele ilyen módszeres
átalakításba, valószínűleg ők is ellenállásra számíthattak volna.
Menekültkérdés

Az elmúlt évtizedekben több tízmillió ember hagyta el otthonát szerte a
világon a háborúk, klímaváltozás vagy éppen a jobb élet reményében. Az
akkori jezsuita generális, P. Pedro Arrupe már 1980-ban úgy látta, hogy új
intézményt, a Jezsuita Menekültszolgálatot kell létrehoznia a krízisbe
került emberek segítésére. 1978 óta a mindenkori pápa migráció világnapján
külön üzenetet fogalmaz meg a kérdésben. Benedek is nyolc alkalommal írt
ilyen levelet. A Caritas in Veritate dokumentumban külön pont foglalkozik a
migrációval (nr. 62). Itt ezt olvassuk:

„Korszakos jelentőségű problémával kell itt szembenéznünk, amely
megköveteli a nemzetközi együttműködés erőteljes és messzire tekintő
politikáját, hogy megfelelő módon közelíthessünk hozzá.

Ilyen politikát a migránsokat kibocsátó és befogadó országok közötti
együttműködésből kiindulva kell kialakítani; ennek együtt kell járnia
megfelelő nemzetközi előírásokkal, amelyek képesek összhangba hozni a
különféle törvényhozói rendelkezéseket, és világossá tenni azt, hogy a
kivándorló személyek és családok szükségleteinek és jogainak biztosítása
mellett az emigránsok által választott célország társadalma is védelmet
kell hogy kapjon. (…) Az idegen munkavállalók, a beilleszkedésükkel
összefüggő nehézségek ellenére, munkájuk révén jelentősen hozzájárulnak a
befogadó ország gazdasági fejlődéséhez, ebből következően, valamint
pénzküldeményeik jóvoltából is, hazájuk fejlődést szintén segítik. (…)
Minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen, elidegeníthetetlen
alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tekintetbe
kell venni.”

Benedek pápa 2011. évi migrációs napi üzenetében így fogalmaz: „Mindnyájan
egyetlen család tagjai vagyunk, a migránsok és az őket befogadó helyi
lakosság, és mindnyájunknak jogunk van ahhoz, hogy használjuk a Föld
javait, amelyek mindenkit megilletnek egyetemlegesen, amint ezt az Egyház
társadalmi tanítása kimondja. Ez a szolidaritás és az osztozás alapja.”

Amit Ferenc pápa a bevándorlókról mond, az lényegileg nem tér el attól,
amit már elődjei is tanítottak. Persze stílusa és hangsúlyai, mint
mindenben, itt is kicsit mások.

Az igazi fordulat az, hogy a tömeges migráció 2015 óta immár Európát is
érinti, és az elvándorlók tömegei megjelentek a mi horizontunkon is. Ferenc
számos alkalommal idézi Benedek pápát a migrációval kapcsolatos
szövegeiben, például a 2011. évi üzenetet is. Megdöbbentő, de egyes körök
épp ezt az idézetet kiemelve támadják Ferenc pápát mint Európa muszlim
elözönlésének támogatóját – holott ezek a gondolatok Benedektől származnak.

Ha Ferenc pápa megnyilatkozásainak egészét nézzük a témában, akkor látnunk
kell: 2015 után erősebben jelenik meg nála is, hogy a befogadásnak vannak
határai, sőt veszélyei is. Svédországi útján 2016-ban például így
fogalmazott:.„Politikai szinten ugyanakkor nem szabad óvatlannak lenni,
vagyis több embert befogadni, mint amennyit integrálni tudunk, mert ennek
is megfizetjük az árát. Ha ugyanis nem illesztjük be a menekülteket vagy a
migránsokat a társadalomba, akkor elgettósodnak. Ha pedig egy kultúra nincs
kölcsönhatásban a másikkal, akkor az veszélyes lehet.”

A közelmúltban adta hírül a média, hogy Ferenc pápa félmillió dollárt
küldött az Egyesült Államokba igyekvő migránsok megsegítésére. A magyar
olvasó erre összerezzen, hiszen a „migránskaraván” támogatásáról hall. De
miről is van szó? A pénzt azok a katolikus szervezetek kapják, amelyek a
több tízezer, Mexikóban rekedt ember élelmezésében, elszállásolásában
segítenek. Jelen esetben keresztény, többnyire katolikusokból álló tömegről
beszélünk. Amerikába irányába tehát keresztény, sőt meghatározóan katolikus
migráció van. Ferenc pápa akkor az Egyesült Államok katolikusok általi
megszállást készíti elő? Ez éppoly butaság, mint az iszlamizáció
támogatásának vádja.
Az egyházi visszaélések kérdése

A közelmúltban jelent meg az emeritus pápa tanulmánya az egyházban lévő
szexuális visszaélési botrányok hátteréről. A kommentárok egy része itt is
igyekezett a két pápát szembeállítva magyarázni a dokumentumot, pedig
kézenfekvőbb egymást kiegészítő megközelítésnek látni Benedek és Ferenc
törekvéseit. Az alapcél ugyanis közös: felszámolni ezeket a szörnyű
bűncselekményeket, orvosolni a sebeket, védeni a gyermekeket, fiatalokat.
Joseph Ratzingernek még a Hittani Kongregáció prefektusaként meghatározó
szerepe volt abban, hogy a visszaéléseket elkövetők komolyan büntethetőek
lettek. A kiskorúakkal való visszaélések ügyét központosították, átkerült a
Hittani Kongregációhoz, lehetővé téve a szigorúbb és egységes elbírálást,
megakadályozva, hogy helyi szinten elmismásolják a bűntetteket.

Ratzinger bíborosnak szerepe volt abban is, hogy a Krisztus Légiója
szerzetesközösség alapítója, a mexikói Marcial Maciel visszaéléseire fény
derülhetett, és 2005-ben, a Hittani Kongregáció kezdeményezésére végzett
vizsgálat után bűnösnek nyilvánították. Ez az eset azért is jelentős és
különösen botrányos, mert korábban Marcial Maciell a Vatikán teljes
támogatását élvezte, és szinte a „szentéletű alapítóknak” kijáró
tiszteletet kapott, miközben kettős életet élt és fiatalokat rontott meg.

Benedek pápa hirdette meg a zéró toleranciát a visszaélési ügyekben,
személyesen is találkozott sok áldozattal. Soha annyi papot nem mentettek
fel még hivatalából visszaélési okok miatt, mint az ő idején (több mint 400
főt).

Ferenc pápa tehát nem kezdeményezője, hanem folytatója ezeket a
törekvéseknek.

Ami az okokat illeti, Benedek tanulmányában a visszaélések magyarázatának
keresésekor nagy hangsúlyt fektet a ’68-as szexuális forradalom
következményeire, valamint az Egyházon belüli morál egyidejű összeomlására.
Valóban, a nyugati világban a visszaélések nagy száma történt ebben az
időszakban, ez a szempont ugyanakkor nyilván nem ad magyarázatot a zsinat
előtt történt visszaélésekre (például Írországban) vagy a Vatikán-közeli
(lásd Krisztus Légiója, McCarrick bíboros stb.) abúzusokra, amelyek
elkövetőire minden volt jellemző, csak az nem, hogy ’68-as szellemiséget
sugároztak.

Ferenc szavaiból viszont világos, hogy a szexuális visszaélések nem pusztán
a Nyugat problémájaként jelentkeznek: „Egyetemes (…) problémával állunk
szemben, amely sajnos szinte mindenütt megtalálható. Világosnak kell
lennünk: e csapás egyetemessége, miközben megerősíti súlyosságát
társadalmainkban, nem csökkenti az Egyházon belüli szörnyűségét.”

Ferenc alapvető megközelítése, hogy az Egyházban a klerikalizmus az egyik
fő oka a kiskorúakkal való szexuális – egyben lelkiismereti és hatalmi –
visszaéléseknek.

A klerikalizmus a papság olyan megélése, ami a hatalmat elválasztja a
szolgálattól. A kontroll, az átláthatóság és az alázat nélküli hatalom
öncéllá válhat, s visszaélésekhez vezet. Ha a benedeki és a ferenci
magyarázatot együtt nézzük, akkor látszik, hogy nem ugyanazt mondják, de a
két megközelítés kiegészíti egymást, együtt teljesebb képet ad ezen drámai
valóságok hátteréről.

Benedek pápa elemzésének végén arra jut, hogy a visszaélések mögött
transzcendens okok rejtőznek, a Nyugat elveszítette vonatkoztatási pontját
Istenben. „A nyugati társadalom keretei között Isten nincs jelen a
nyilvános életben, és nincs már mondanivalója. Ezért ebben a társadalomban
fokozódó mértékben elvész az emberi létezés mértéke. Ilyen körülmények
között bizonyos területeken gyors ütemben egyenesen magától értetődőek
lesznek olyan dolgok, amelyek rosszak és tönkreteszik az embert. A
pedofíliával kapcsolatban is ez a helyzet.”

Ferenc pápa hasonlóképp nem csak evilági magyarázatot fogalmaz meg a
püspöki tanácskozást lezáró beszédében: „Ekkora kegyetlenséggel
szembesülve, látva, hogy mennyi gyermeket áldoznak fel a hatalom, a pénz, a
gőg, a beképzeltség bálványistenének, erre nem elégségesek a pusztán
empirikus magyarázatok. (…) E mögött és ezen belül a gonosz szelleme van,
aki gőgjében és beképzeltségében a világ urának érzi magát, és azt hiszi,
hogy győzött. És ezt testvéri és atyai tekintélyemnél fogva szeretném
mondani nektek, aki természetesen kicsiny és bűnös vagyok, mégis a
szeretetben elöljáró Egyház pásztora: ezekben a fájdalmas esetekben a
gonosz kezét látom, aki a kicsinyek ártatlanságát sem kíméli.”

Ferenc 2018 augusztusi levelében drámai hangon hív a böjtre és imádságra. A
két pápa nyilvánvalóan két megközelítés, de végső soron mindketten
természetfeletti gyökerűnek látják a bajt, és bár szerintük minden emberi
eszközt be kell vetni a felszámolására, az igazi orvosságot az Istenhez
való újbóli odafordulás, megtérés hozza.
Európa és kereszténység

Itt kell említeni Európa kereszténységének kérdését. Benedek sokat
foglalkozott a földrészt keresztény gyökereivel, hitének jövőjével, Ferenc
pápát ugyanakkor gyakran vádolják azzal, hogy nem törődik Európával, sőt
magatartása a földrész iszlamizációjához fog vezetni. Valóban úgy tűnik,
számára nem Európa a világ, sem az Egyház középpontja. Személyében hosszú
idő után nem európai személy került Péter székébe; ez a fejlemény
megnyilvánulása annak a folyamatnak, amely az elmúlt évszázadban
lejátszódott: átalakult az Egyház szerkezete. Nekünk, európaiaknak persze
veszteségélmény lehet, mégis tény, hogy az egyház súlypontja fokozatosan
elkerül Európából.

Ma már Latin- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában él a katolikusok
döntő többsége. Ezek az egyházak dinamikusan növekednek, egész más örömeik
és kihívásaik vannak, mint Európának.

Ferenc figyelme talán épp ezért is az egyetemes horizontra irányul. Nem
szabad elfelejtenünk, hogy Ferenc pápa alapvető törekvése az egész világ
evangelizációja, nem csak Európáé (lásd Evangelii Gaudium), ugyanakkor
Ferenc kifejezetten Európának is szól. 2017 októberi beszédében Szent
Benedeket állította példaképül, aki a „béke hírnöke, az egység
megvalósítója, a civilizáció mestere” volt, aki újrarajzolta Európa
arculatát. Ferenc kritikus a mai Európával szemben, amely szerinte hibát
követett el, amikor nem akarta elismerni keresztény gyökereit. Szerinte
ebből is fakad, hogy fáradttá vált, elöregedetté, „nagymama Európává”,
amely már nem termékeny – így fogalmazott az Európai Parlamentben,
hozzátéve: Európának vissza kellene térnie gyökereihez, s inspirálódnia az
Unió alapító atyáinak keresztény szellemiségéből.

Ferenc hisz a szeretet integráló erejében, a történelem mutatja ugyanis,
Európa mennyi népet tudott befogadni és evangelizálni – köztük minket,
magyarokat. A Nagy Károly-díj átvételekor egy álmot fogalmaz meg: „Fiatal
Európáról álmodom, aki képes még arra, hogy anya legyen: anya, akinek élete
van, mert tiszteletben tartja az életet, és reményt kínál az életre. Olyan
Európáról álmodom, aki gondját viseli gyermekének, aki testvérként segíti a
szegényt és azt, aki befogadást keresve érkezik, mert nincs már semmije, és
menedéket kér. Olyan Európáról álmodom, aki meghallgatja és megbecsüli a
betegeket és időseket, hogy ne haszontalan, kidobható tárgyaknak tekintsék
őket. Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény,
hanem felhívás arra, hogy még nagyobb elkötelezettséggel foglalkozzunk az
egész ember méltóságával.” Ebben az álomban úgy mutatkozik meg Ferenc, mint
aki maga is Európa gyermeke, s aki reménykedik a földrész újjászületésében.
Ez az álom persze provokál: hiszünk-e az evangéliumban?
Szegények

Közismert Ferenc pápa érzékenysége a szegények iránt. Szembe szokták
állítani vele Joseph Ratzingert, aki még a Hittani Kongregáció
prefektusaként kritikusan viszonyult a dél-amerikai felszabadítási
teológiához. A keleti blokkból származó II. János Pál pápa és prefektusa
erős bírálatokat fogalmaztak meg az irányzat egyes képviselőinek marxista
gyökerű megközelítéseivel szemben. Kevésbé ismert ugyanakkor a professzor
Joseph Ratzinger magatartása, aki saját fizetéséből támogatta a szegényebb,
főleg latin-amerikai diákok tanulmányait. Jorge Mario Bergoglio jezsuita
provinciálisként szintén nem volt a felszabadítási teológia feltétlen híve,
sőt, igyekezett rendtársait visszafogni ezen irányzat egyoldalúságaitól.

A felszabadítási teológia egyes képviselői túlzásokba estek, amikor a
jézusi üzenetet politikai akciótervre szűkítették, sőt egyes helyeken papok
is fegyvert fogtak az igazságtalannak ítélt rendszerekkel szemben. A
Vatikánhoz hasonlóan Bergoglio sem értett egyet ezzel. A mozgalom
gyümölcsei is felemásak voltak. Pozitív, hogy növekedett az egyházban az
érzékenység a szegények iránt, ugyanakkor az igehirdetés egyoldalú
politikai agitációvá alakulása miatt a hívek sok helyen elidegenedtek a
katolikus egyháztól, és a szektákat választották, ahol Jézusról,
üdvösségről hallottak, és nem folyton osztályharcról és felszabadulásról.
Nem véletlenül jegyezte meg egy pünkösdista közösség vezetője:

„A katolikus egyház a szegényeket választotta, a szegények viszont minket.”

Bergoglio kritikusan nézte ezt a folyamatot, és a vezetése alatt
megvalósuló püspöki tanácskozás által Latin- és Dél-Amerika egyháza számára
kidolgozott programban, az Aparecida (2007) dokumentumban olyan irányt
adott, amely egyesíti a felszabadítási teológia legfőbb értékeit és a
kisegyházakra jellemző karizmatikus evangelizációt.

Bergoglio mint érsek is egyszerre volt érzékeny a szegények iránt és
tartotta fontosnak a keresztény hit hirdetését, ami nem szűkíthető pusztán
társadalmi reformokra. Bergoglio – Ratzingerhez hasonlóan – pozitív
jelentőségűnek látta és látja a népi vallásosságot, amit a felszabadítási
teológia számos képviselője radikálisan bírált. XVI. Benedek pápa a
szegényekkel kapcsolatban újra és újra kiemelte a spirituális dimenzió
fontosságát, a hit és a szentségek szerepét. Hasonlóan tesz Ferenc is, aki
így ír az Evangelii Gaudiumban: „Fájdalommal állapítom meg, hogy a
legrosszabb, a szegények által leginkább megszenvedett hátrányos
megkülönböztetés a spirituális figyelem hiánya. A legtöbb szegény különösen
nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy
felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket és a
hitbeli növekedés és érlelődés útját. A szegények melletti alapvető döntést
főképp a kivételes és elsődleges vallási figyelem nyelvére kell
lefordítani.” Ferenc sokat foglalkozik írásaiban a szegényekkel, de
bőségesen olvashatunk erről Benedek pápánál is, lásd a Deus Caritas est
vagy a Caritas in Veritate vonatkozó fejezeteit.
Jézus személye

Ferenc programadó apostoli buzdításában, az Evangelii Gaudiumban azt írja:
„Nem fáradok bele megismételni XVI. Benedek ama szavait, amelyek elvezetnek
az evangélium középpontjához: »A keresztény lét kezdetén nem egy etikai
döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy
Személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal meghatározott irányt
ad.«” Az idézet forrása Benedek pápa Deus Caritas est kezdetű enciklikája,
amelynek már első pontjában a Jézussal való találkozást állítja a
középpontba. Ahogy Ferenc személye mélységesen Krisztus-központú, úgy
Benedek számára is Jézus személye és hirdetése a középpont. Ennek a
törekvésnek egyik fontos kifejeződése a háromkötetes Názáreti Jézus
sorozata, amelyben több évtizedes tudományos múltjának kincseit
felhasználva mutatja be az evangéliumok Jézusát.

Joseph Ratzinger prédikációi, írásai logikusságuk, teológiai mélységük
révén még sokakat fognak mélyebb hitre vezetni, jóllehet többnyire az
értelmiségi elit képes igazán értékelni Benedek pápa szellemi gazdagságát.
Ferenc ugyanarról a Jézusról beszél, de hétköznapi szavai, prófétai
gesztusai tömegek szívét képesek megérinteni.

Szív és értelem kölcsönösen feltételezi egymást, szegényebbek volnánk, ha
csak egyik létezne. Kevesebb volna Ferenc, ha nem Benedek lett volna az
elődje.

Valóban hallgassunk mindkettőjükre

A Ferenc és Benedek pápa közti folytonosság szép szimbóluma Ferenc pápa
első enciklikája a 2013 júniusi Lumen Fidei. A körlevelet még Benedek pápa
készítette elő, de lemondása miatt nem tudta befejezni. Az enciklika
bevezető részében így fogalmaz: „E hitre irányuló reflexiók – folytatva
mindazt, amit az Egyház tanítóhivatala erről a teológiai erényről tanít –
csatlakozni kívánnak mindahhoz, amit XVI. Benedek a szeretetről és a
reményről szóló enciklikáiban elmondott. Ő szinte már teljesen elkészült a
hitről szóló enciklika első fogalmazványával. Mélységesen hálás vagyok neki
érte, és a Krisztusban élő testvériségben átveszem értékes munkáját,
hozzátéve néhány kiegészítést. Péter utóda ugyanis mindig – tegnap, ma és
holnap – arra hivatott, hogy »erősítse meg a testvéreit« a hit azon
mérhetetlen kincsében, amelyet Isten világosságként ajándékoz minden ember
útjához.” (LF 7)

Benedek pápának mindig is törekvése volt, hogy az Egyház világát
folytonosságban értelmezze. Elutasította például azt a vélekedést, amely
szembeállította a zsinat előtti és utáni Egyházat, mintha nem volna
folytonosság a kettő között. Benedek az „és”, nem pedig a „vagy-vagy”
mentalitását képviseli. Ennek szép kifejezése a Caritas in Veritate-ban:
„Nem létezik ugyanis a társadalmi tanításban két eltérő típus, a zsinat
előtti és a zsinat utáni; egységes és koherens ez a tanítás, és egyúttal
mindig új. Jogos kiemelni az egyik vagy a másik enciklika, az egyik vagy a
másik pápa tanításának sajátos vonásait, ám úgy, hogy soha ne tévesszük
szem elől e tanítás teljes anyagának összefüggő természetét.”

A fenti a sorok iránymutatást adnak Ferenc pápával kapcsolatban is, és ha
ez nem volna elég, Benedek emeritus pápa adott jó néhány jelet arra, hogy
ezt Ferenccel kapcsolatban sem érti másképp. A Ferenc pápa teológiájáról
szóló könyvsorozat kapcsán megjelent levelében is (2018. március) a
folytonosságot hangsúlyozza a két pápaság között, valamint kiemeli, hogy

„Ferenc pápa alapos filozófiai és teológiai műveltséggel rendelkező ember”,
elutasítva azt a vélekedést, mely szerint elődje csak gyakorlatias
lelkipásztor volna alapos teológiai tudás nélkül.

Az emeritus pápa Peter Sewalddal való beszélgetéseiben többször is előjön a
kérdés, hogy miképp látja az utódát. Benedek szerint Ferenc „a reflexió
pápája. Amikor az Evangelii Gaudiumot vagy interjúit olvasom, látom, hogy
elgondolkodó ember, olyan valaki, aki lelkileg foglalkozik a kor
kérdéseivel”. Benedek nagyra értékeli Ferenc képességét, hogy „olyan
közvetlenül közeledik az emberekhez”, közel áll hozzájuk. Arra a kérdésre,
hogy van-e problémája utódja stílusával, azt felelte: „Nincs. Épp
ellenkezőleg, jónak találom.”

Meg van elégedve Ferenc pápa szolgálatával? „Igen. Frissesség az Egyházban,
új vidámság, új karizma, mely megszólítja az embereket.”

A két pápaság viszonyáról úgy nyilatkozik, hogy nem lát szakadást a kettő
között: „Természetesen félre lehet érteni dolgokat, és lehet állítani, hogy
most valami egészen másképp van. Ha elkülönítve kiragadunk részleteket,
lehet ellentmondásokat konstruálni, de ha az egészet nézzük, akkor nincs
ellentmondás. Lehetnek természetesen új hangsúlyok, de nincs semmiféle
ellentmondás.”

Ha figyelünk Ferencre, ő folyamatosan támaszkodik elődjére.

Ha valóban hallgatunk Benedekre, akkor ő Ferenchez vezet minket.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20190531/55412630/attachment.html>