[Grem] A Notre-Dame utolsó húsvétja

[Mészáros Klári]

Date: 2019. ápr. 16., K, 19:42
Subject: A Notre-Dame utolsó húsvétja



2019. április 16. 12:00

Az igazság az, hogy maga Európa égett el a szemünk előtt. Csak éppen nem
vettük észre.

Az emberek nézték, csak nézték, ahogyan a lángok pirosan mordulnak az égre.

Mert égett a Notre-Dame. A párizsi Notre-Dame. Épült százötven évig, és
akkor készült el, amikor még Károly Róbertnek hívták a magyar királyt.
Azóta a párizsi Notre-Dame nem pusztán a gótika remekműve, de maga a testet
öltött Európa is. Ide álmodta púpos harangozóját Victor Hugo, zúgott a
harang a rigómezei ütközet és Nándorfehérvár után, s királyokat koronáztak
meg ezen a helyen. Még azt is kibírta a szent épület, amikor falai között a
francia forradalom idején miseparódiát rendeztek az ateista forradalmárok.

A párizsi Notre-Dame mindent kibírt. Megcibálták az évszázadok, de
szilárdan állt, ahogyan mi, európai emberek is álltunk, dacolva az idővel
és a történelemmel.

Egy ilyen ódon épületnek nem pusztán szerkezete, de lelke is van. A
szakrális tér, amelyből évszázadokon át milliók sóhaja, imája, szállt az ég
felé, valójában élő anyag. Nemcsak fizikai, lelki kiterjedése is van. És
most a lélek kapott lángra, a lélek pernyéje teríti be Párizst. S a víz,
amely máskor megszentelt anyagként csorog a kézre, most a létező legnagyobb
mennyiségben sem elég, hogy csillapítsa a tüzet. Az ima már nem segít.
Imádkozni hamarabb kellett volna.

Most majd elmagyarázzák nekünk, hogy a felújítás alatt valamelyik munkás
eldobta a cigarettát, az okozta a tüzet. Esetleg egy vezeték lángra kapott.
Vagy valami hasonló, de mindenképpen emberi mulasztás történt. Látszólag
igen, tényleg így lehet, csakhogy a kéz, amely láthatatlanul vezette az
eseményeket, már akkor ütésre lendült, amikor még semmit sem sejtettünk. A
kéz, amely egyidejűleg ütni és simogatni is képes.

Az igazság az, hogy maga Európa égett el a szemünk előtt. Csak éppen nem
vettük észre.

Nem figyeltünk, amikor egymás után zárták be a katolikus templomokat
Nyugat-Európában. Hiszen azok csak épületek, Isten már nem lakik bennük, és
egyébként is, Isten sehol nem lakik, mivelhogy nem létezik. Elfordítottuk a
fejünket akkor is, amikor a kis francia gyülekezet a testével védte meg a
párizsi Szent Rita-templomot. Amikor rohamrendőrök cipelték el őket a
helyszínről, egy tiltakozó papot pedig letepertek, földre vittek. Akkor sem
tettünk semmit, csak hebegtünk-habogtunk, amikor a 85 éves Jacques Hamel
atyát iszlamista gazemberek letérdeltették roueni templomában, majd
átvágták a torkát.

Most majd megmagyarázzuk magunknak, hogy mindezeknek semmi közük a
tűzvészhez. És hogy mindenre van racionális magyarázat. Hiszen nekünk
mindenre akad észszerű válaszunk. Roppant büszkék vagyunk a fejlődésre,
önmagunkra. Mi átlátjuk a lényeget, mi több, a világon mindent uralunk, de
legalábbis hatalmat szereztünk az események felett.

Pedig valójában semmink sincs, csak komfortot hazudunk magunknak abban a
néhány évtizedben, amíg a földi létben megmártózunk. Sem életről, sem
halálról nem döntünk. Halandóságunk ténye örökös figyelmeztetés: nem a
magunk urai vagyunk, hanem éppen olyan árva, életre kivetett teremtmények,
mint minden és mindenki a Földön. És a teremtmények teremtményei sem örök
életűek, elpusztul, amit ember alkotott. Mint most a párizsi Notre-Dame.

Az igazság az, hogy már nem figyelünk a jelekre. Nem mérjük fel a
jelentőségét annak, amit a közmondás kifejez: addig jár a korsó a kútra,
amíg el nem törik. És kikapcsoljuk érzékelésünk finom szenzorait, a nagy
eszünkben bízunk ahelyett, hogy a sokasodó figyelmeztetéseket
lajstromoznánk.

Ezt a tüzet Isten bocsátotta ránk. Isten figyelmeztet bennünket, hogy
térjünk le arról az útról, amelyen járunk. Amelyen a gőgös, beteg, perverz
Európa jár.

Nézem az utcán síró embereket. És arra gondolok, muszáj Istenben hinniük,
ha zokogva tekintenek az égő templomra. A materialistának pusztán zordon
épület a múltból, üres látványosság, ha leégett, hát, leégett, marad még
elég, és újat is építhetünk. Aki viszont siratja a Notre-Dame-ot, szakrális
viszonyban áll önmagával és a világgal. Talán nem is tudja, de imádkozik.
Az a sírás, a lángoló szakrális tér miatti bánat ugyanis ég felé repített,
csendes ima.

Vissza kell találnunk a gyökereinkhez. Vagy mi is elégünk, mint a
Notre-Dame. Elemészt bennünket a tűz, amelyet mi lobbantottunk lángra, s
amely végül elborította a világunkat.

Nagyon balgák vagyunk, ha a mostani húsvétkor elmulasztjuk a szembenézést
önmagunkkal.

Szentesi Zöldi László
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20190507/3ac7b486/attachment.html>