[Grem] !! A szövetségesek provokálták ki Magyarország német megszállását, nem törődve a zsidókkal

[Emoke Greschik]

*A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar
zsidókkal *
https://index.hu/techtud/tortenelem/2019/03/18/nemet_megszallas_1944_angolszasz_felelosseg_borhi_laszlo/
BORHI LÁSZLÓ
2019.03.18. 23:57

Az amerikai hírszerzés washingtoni archívumában az elmúlt hónapokban talált
iratok megerősítik: Amerika és Nagy-Britannia kifejezetten arra játszottak,
hogy a németek megszállják Magyarországot. A magyar kiugrási reményeket
csak azért táplálták, mert tudták, ezt Hitler nem fogja hagyni, így pedig a
nyugati frontról német erőket fognak elvonni a megszállási feladatok. A
kétszínű angolszász játszmában nem törődtek a megszállás tragikus
következményeivel, a magyar zsidósággal és a több százezer áldozattal.
Borhi László, az Indiana Egyetem történészének írása a német megszállás 75.
évfordulójára az Indexre.

A német megszállás a magyar történelem olyan traumája, amellyel az 1100
éves múlt csak kevés eseménye vonható párhuzamba. De vajon miért került sor
a megszállásra akkor, amikor Horthy Miklós Magyarországa a németeknek
látszólag megbízható szövetségese volt? Gazdaságilag támogatta a német
háborús erőfeszítést, elküldte hadseregét a keleti frontra, messze onnan,
ahol a magyar határokat meg kellett védeni.

Hitler két dologgal indokolta a megszállást: a „zsidó kérdés
megoldatlanságával”, valamint a magyar vezetés „hűtlenségével”.

Gyakran ismételgetik, hogy Magyarország volt Hitler „utolsó csatlósa.”
Amerikai iratok – melyek egy része néhány hónapja került a kezembe
Washingtonban, az OSS (a CIA háborús hírszerző elődje) levéltárában –
azonban egyértelműen bizonyítják, hogy 1943 őszén Magyarország már a
feltétel nélküli megadás elvét is elfogadta volna egy különbéke kedvéért.
1944 márciusában titkos amerikai küldöttséget vártak Budapestre a különbéke
feltételeinek megvitatására, a megadás aláírására. Nem a magyar vezetésen
múlt, hogy ez nem vált valóra.

Valójában a szövetségesek játszottak kétarcú politikát. Céljuk legalább
1943 márciusától fogva az volt, hogy „diszkreditálják a magyar vezetést a
németek szemében”, és ezzel kikényszerítsék az ország német megszállását.
Annak ellenére folytatták ezt az irányvonalat, hogy biztos tudatában voltak
annak, hogy Magyarországon él „Tengely Európa legjobban kezelt és
legnagyobb zsidó közössége”.

Szinte a kezdetektől a kiugratás volt a szövetségesek célja, azonban azt
számítás ihlette: az, hogy a megszállásra átirányított csapatok hiányoznak
majd a német hadvezetésnek a partraszállás napján, amikor eldől, győzhet-e
a Nyugat a náci birodalom ellen. Ez tehát a rejtett összefüggés a háborús
stratégia, a magyar külpolitika és a holokauszt között. Szövetséges részről
a „titkos” tárgyalásokat színjátéknak  tekintették, és egyetlen cél
lebegett a szemük előtt: AMIKOR ELÉRKEZIK A KEDVEZŐ PILLANAT, A NÉMETEK
SZÁLLJÁK MEG A TENGELYHATALMAK DÉLKELET-EURÓPAI CSATLÓSAIT.

Randolph Brahamnek, a zsidó tragédia jelentős történészének tehát igaza
volt: talán jobb lett volna bele sem kezdeni a Hitlerrel történő szakításba.

A Wehrmacht moszkvai veresége után Hitler szövetségesei számára is egyre
világosabb lett, hogy a németek elveszíthetik a háborút. A Bárdossy Lászlót
felváltó kormányfő, Kállay Miklós azt a feladatot kapta, hogy állítsa
helyre az ország szuverenitását. Az új irányvonal hamar kibontakozott, 1942
nyarától megindultak a béketapogatózások
főleg a britek és az amerikaiak, de később kisebb hangsúllyal a Szovjetunió
felé is. Hamarosan követte a példát Románia, Bulgária és Finnország is.

A fogadtatás azonban langyos volt, számos ok miatt. A brit és az amerikai
vezetés attól tartott, hogy Sztálin rossz néven veszi, ha megegyeznek
Hitler csatlósaival, és ez arra indíthatja, hogy újra a  kiegyezés
lehetőségét keresse Berlinnel. Emiatt Roosevelt 1943 elején meghirdette a
“feltétel nélküli megadás” politikáját, amely a háború
végéig érvényben maradt. A békemissziókat csak akkor kezdték komolyan
venni, amikor közeledett a normandiai partraszállás órája, és emiatt
sürgetővé vált a kiugrás kierőszakolása, tekintet nélkül a következményekre.

A kiugrás politikájában Magyarországon egyaránt szerepet játszottak
közéleti személyiségek, politikusok és diplomaták. A köztudatban
legismertebb békeküldött a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt.
Nemzetközi hírneve és politikai függetlensége miatt ő volt az első, akit az
angolok valamelyest komolyan vettek. Egy 1943. március 24-én
keletkezett feljegyzés szerint fontos változás következett be a brit
politikában. Eszerint “Őfelsége kormánya már nem fél a német megszállástól,
sőt, pozitív fejleménynek tekintené, mivel növelné a német hadsereg
feladatait. Ez az előny még nagyobb is lehet, ha a politikai felfordulást
akkorra lehet időzíteni, amikor sor kerül a Szövetséges partraszállásra a
kontinensen.” Ettől a perctől kezdve a britek már nem jóhiszeműen
tárgyaltak a kiugrásról. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt: a magyar (és
a román) kiugrás stratégiai célokra történő felhasználása a
következményekre való tekintet nélkül.

EZ ALAPJÁN VILÁGOSSÁ VÁLIK, HOGY NEM VOLT ELKERÜLHETŐ A NÉMET MEGSZÁLLÁS,
HIÁBA BÍZOTT EBBEN VÉGIG A MAGYAR VEZETÉS.

Korábban azt gondoltam, hogy ez a fordulat csak később következett be
London és Washington (valamint minden bizonnyal Moszkva) politikájában. A
washingtoni levéltárból a közelmúltban kezembe került iratok azonban arra
utalnak, hogy a kettős játék már az eddigi feltevésemnél is korábban
elkezdődött. A fent körvonalazott “megszállási politika” eszközeként azt a
célt tűzte maga elé a brit vezetés, hogy “a németek szemében diszkreditálja
a magyar kormányt, hogy kiváltsa az ország német megszállását, illetve,
hogy diszkreditálja a kormányt a magyar nép szemében, siettetve annak
bukását, amelyet német okkupáció követ.”

Ahogy közeledett a partraszállás órája, úgy vált egyre sürgetőbbé a német
csapatok átirányítása más hadszínterekre. 1943. augusztus 22-i
feljegyzésében a brit vezérkar tervezésért felelős bizottsága arról
értekezett, hogy Magyarország német megszállása megfelelne a brit
érdekeknek. Winston Churchill is a kiugrás előnyeit ecsetelte
Rooseveltnek:  Németország tart attól, hogy Magyarország és Románia kiválik
a háborúból. Ha visszagondolunk arra, ami Olaszországban történt annak
hatására amit mi tettünk ott, nem lenne-e rövidlátás a részünkről, ha nem
nem vennénk figyelembe azt a földcsuszamlást, ami a fent említett
országokban történhet. Ha képesek lennénk ilyen reakciót kiváltani, és
hasznot húzni belőle, olaszországi helyzetünk sokkal könnyebb lenne.

Augusztus végén már arra lehetett számítani, hogy Olaszország hamarosan
összeomlik, és a „balkáni országok uralkodó köreiben eluralkodik a félelem,
hogy Kelet-Európa szovjet uralom alá kerül.” Ezeket a félelmeket
kihasználva a Tengellyel történő szakításra kellett presszionálni Hitler
szövetségeseit, hangsúlyozva, hogy az
számíthat előnyösebb békefeltételekre, aki hamarabb rászánja magát erre a
lépésre. A magyar vezetés erről mit sem tudhatott, és továbbra is abban
bízott, hogy előbb-utóbb megérkeznek az angolszász csapatok.

Valójában a szövetséges katonai vezetés nem látott semmi esélyt arra, hogy
az angolszász csapatok részt vegyenek a Balkán megszállásában.

December 18-án az ifjabbik Horthy Miklós üzenetet juttatott el Allen
Dulles-hoz, az amerikai háborús hírszerzés, az OSS svájci rezidenséhez, a
magyar békeküldöttek rendszeres tárgyalópartneréhez. A kormányzó fia
kifejtette, hogy amennyiben a szövetségesek Magyarország kapitulálását
kérik, tesz róla, hogy ez megtörténjék. A közvetítő
magyar követ a maga részéről hozzátette, hogy Budapest csak a jelre vár.
Észrevette ezt az igyekezetet az amerikai hírszerzés is. „Az elmúlt évben
nem volt észrevehető brit- vagy Amerika-ellenes megnyilvánulás,” a magyar
kormány a „nemzeti fennmaradás érdekében az elmúlt hónapokban igyekezett
meggyőzni a szövetségeseket, hogy
mellettük áll, és kész arra, hogy szakítson a németekkel.” Emiatt
alkalmasnak látszott az idő az ország azonnali leválasztására a németekről,
valamint „hírszerzési és elhárítási központok létrehozására
Magyarországon.” Érdekes hiányra lehet figyelmes az, aki végigolvassa az
OSS mintegy 180 oldalas irományát, ami mindenre kitér,
a politikai pártokra, a közhangulatra, a bányászatra és hadiiparra is.
EGYETLEN SZÓ SEM ESIK AZONBAN A MAGYARORSZÁGON ÉLŐ 825 EZER FŐS ZSIDÓ
LAKOSSÁGRÓL, így tehát arról sem, hogy rájuk és a németellenes elemekre
milyen hatása lehet, ha a magyar kiugrás kiváltja a szövetségesek által várt
hatást, a német megszállást.

1943 a fordulat éve volt a háborúban katonai és politikai szempontból is.
Szeptemberben került sor Churchill és Roosevelt quebeci találkozójára, ahol
megállapodtak a partraszállás helyszínéről. 1943. november 2-án az Egyesült
Államok vezérkari főnökei arról tájékoztatták az amerikai
Külügyminisztériumot, hogy nézetük szerint
„a szövetségesek katonai helyzetét nagymértékben javítaná, ha mindkét
ország (Magyarország és Románia), vagy a kettő közül az egyik kiválna a
háborúból tekintet nélkül arra, hogy egy ilyen lépés minden bizonnyal ezen
országok teljes német megszállásához vezet.” William "Wild Bill" Donovan,
az OSS főnöke már másnap utasítást adott Allen Dullesnek e politika
végrehajtására. Úgy tűnik, a szövetségesek biztosra akartak menni, hogy sor
kerüljön a német megszállásra. Dulles „személyes tájékoztatására” Donovan
közölte, hogy a vezérkari főnökök döntöttek, hogy „azonnali hatállyal
leválasztják Magyarországot és a csatlósokat a Tengelyről.” Hozzátette,
hogy „Adolf tud a döntésről és értesíti a fiúkat.” (Adolf valószínűleg
Berle amerikai külügyi államtitkárra utal.)

Az OSS elemzései rámutattak Horthy nehéz helyzetére: nem akar túl hamar
lépni, hogy ne váltsa ki Hitler haragját, de megkésve sem, nehogy a
szövetségesek elveszítsék a türelmüket. Ami a briteket illeti, teljes volt
az egyetértés, volt, aki Budapest bombázását sürgette a kiugrás siettetése
érdekében. Egyedül a befolyásos Alexander Cadogan fejezte ki kételyét,
szerinte mind a magyar, mind a román kiugrás elképzelhetetlen, amíg „nem
tudjuk őket megvédeni.” Nem Cadogan volt az egyetlen, aki a brit Foreign
Office berkein belül hozzájutott a német népirtásról szóló jelentésekhez, a
jelek szerint mégis csak ő volt, aki tartott a német megszállás
következményeitől.

1943 szeptemberében egy kétes figurákból, egyebek között német kettős
ügynökökből alakított amerikai kémhálózat, a Dogwood kapcsolatba lépett
Törökországban a magyar kettős ügynök Hátszegi Hatz Ottóval, aki kilátásba
helyezte, hogy megbeszéléseket szervez Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök
és az amerikaiak között. Az OSS kérésére Hatzot Magyarország katonai
attaséjának nevezték ki. Magyarország stratégiai helyzete, a magyar
hírszerzés együttműködési készsége és mert Magyarország hajlandóságot
mutatott arra, hogy „kimutassa szimpátiáját a szövetségesek iránt”, úgy
döntöttek, hogy „jelentős felhatalmazással rendelkező” amerikai katonai
missziót küldenek Magyarországra.

1943 végére a magyar fél már hírszerzési adatokat adott át az
amerikaiaknak, akik arra jutottak, hogy a magyar fél mindenféle területi
követelésről lemondott a különbéke reményében. Az OSS vezetésének azonban
az is a tudtára jutott, hogy a németek is tudomást szereztek a titkos
megbeszélésekről. Az amerikaiak szerint maga a kettős ügynök Hatz volt az
információ forrása. A budapesti vezetés illúziókba ringatta magát, és arra
számított, hogy a háborús részvétel ellenére tökéletes lehet a
végkimenetel: bevonulnak az angolszászok, ezzel elkerülhető lesz a német,
illetve a szovjet megszállás, ráadásul a jó oldalon lehet befejezni a
háborút.

Időközben útra készen állt egy háromtagú amerikai katonai delegáció. Az
ötlet Dullestől származott, aki „árja” megjelenésű, „robusztus, intelligens
amerikai példányt” (specimen) akart küldeni, akinek nincsenek „idegen
vonásai.” A Veréb (Sparrow) misszió vezetését végül egy Florimond Duke nevű
ezredesre bízták. Duke később arra a
felismerésre jutott, hogy küldetésének egyetlen valódi célja a kiugrás
kiprovokálása volt, bár ezt Dulles tagadta. Bárhogy is volt, a németek
törökországi forrásokból már jól előre értesültek a misszióról. Március
16-án szállt le a Veréb, tagjai pedig hamarosan a Gestapo fogságába
kerültek. Három nap múlva a németek megszállták Magyarországot.

Ha hinni lehet Wilhelm Höttlnek (ő a megszállás idején a német biztonsági
szolgálat képviseletét látta el Budapesten), Hitler őrjöngött, amikor
értesült a Veréb érkezéséről. Másnap azzal támadta Horthyt, hogy
Magyarország árulásra készül. A Führer ezt és a zsidókérdés
megoldatlanságát jelölte meg a megszállás okaként. Hitler a magyar
delegáció szemére hányta, hogy tud a magyarok angolszászokkal folytatott
tárgyalásairól, és nem akarja, hogy a Badoglio-ügy (az olasz kiugrás)
megismétlődjön. Továbbá nem tűri közel egymillió zsidó jelenlétét a német
hadsereg hátában.

Az eseményeket követően a kiugrás egyes résztvevői Kállayt kárhoztatták a
kudarcért. A diplomata Barcza György emlékirataiban arról írt, hogy Kállay
túl sokáig várt, és ebben rejlett saját, illetve Magyarország tragédiája.
Mindez azonban utólagos okoskodás volt. 1943. május 21-én még ő maga is így
írt Ghyczy Jenő külügyminiszternek: „ha kiugrunk a háborúból, a németek
azonnal megszállnak.” A demokratikus ellenzéket „letartóztatnák, esetleg ki
is végeznék”, valamint „több tíz, esetleg több százezer zsidó
elpusztulna.” Szavai profetikusnak bizonyultak.

A szövetségesek fent ábrázolt politikájának fényében ironikusan hat
Roosevelt amerikai elnök közvetlenül a megszállást követő nyilatkozata,
melyben drasztikus büntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik részt
vesznek „a zsidók halálba történő deportálásában Lengyelországba.” Az
angolszászoknak, akiknek már 1942 nyarától elég pontos értesülései voltak
az európai zsidóság sorsáról, a titkos megbeszélések tanúsága szerint
világos volt, hogy német megszállás esetén elviszik a magyar zsidókat is.
Azonban, mint az OSS korabeli fejtegetése fogalmazott:

E több millió zsidó sorsa csak kevés figyelmet keltett a világ többi
részében, amelyet jobban érdekeltek a háború nagyobb kérdései.

A dokumentumok alapján ez így volt az angolszász hatalmak döntéshozóival is.

A cikk szerzője Borhi László történész (Indiana University Bloomington
/ MTA BTK Történettudományi Intézete).
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20190323/02b3c899/attachment.html>