[Grem] A magyar zászló és címer napján Apáti Bence beszéde

[Emoke Greschik]

*Szombaton 1848 önkéntes 1848 méter hosszú szakaszon menetelt egy 1848
méteres magyar nemzeti zászlóval Budapesten. A vonulás előtt Apáti Bence
szólt a résztvevőkhöz. A Magyar Nemzet főmunkatársa, a Budapesti
Operettszínház balettigazgatója beszédét változtatás nélkül közöljük.*

Szervusztok!

Isten áldjon titeket!

A magyar zászló és címer napját jöttünk megünnepelni.

Méltóságteljesen. Büszkén. Csendben.

De makacsul.

A zászlót, a magyar zászlót, amely a mienk. Amely a magyarságunk, az
összetartozásunk jelképe.

Most is büszkén és méltóságteljesen szorongatjuk zászlóinkat.

És dacosan.

Kifehéredett ujjakkal szorongatjuk a magyar zászlót.

Talán nem értjük az idők szavát.

Vagy talán nagyon is értjük.

Értjük, hogy miért is fontos, hogy kifehéredett ujjakkal kapaszkodjunk a
magyar zászlóba.

Mindig is értettük.

Még kisfiú voltam, mikor 1989-ben édesapám elvitt a kommunisták utolsó
évében tüntetni.

Büszkék voltunk, büszkén vonultunk.

Bátor voltam.

A fiatalok naiv, semmitől sem félő bátorságával szedtem a lábaimat,
miközben szorítottam édesapám kezét. Én őt fogtam, ő pedig a magyar zászlót.

Nem tudtam, csak éreztem, hogy valami rendkívüli történik.

Egyszer csak egy helikopter hangja zúgott fel. A tömegen izgalom lett úrrá.

Édesapám, aki semmitől sem félt, ijedten tekintett rám.

Félelem csillogott a szemében. Megszorította a kezem, és fedezéket keresve,
sietve egy kapualjba húzott minket.

Kifehéredett ujjakkal szorította a kezem és a zászlót tartó botot.

Nem lőttek. Nem lövettek.

De akkor, ott megéreztem, hogy mi az a büszkeség, Mi az a dac.

És, hogy mi az a félelem.

Amit egymás kezébe kapaszkodva és még valamibe, amit talán hazafiságnak
hívnak, le lehet győzni.

És ki tudná elfelejteni 2006-ot, amikor azért vadásztak ránk a símaszkos,
viperás bűnözők, mert a három színt – a pirosat, a fehéret és a zöldet –
viseltük.               Féltünk?

Igen.

De le nem vettük volna a kokárdát, el nem dobtuk volna a magyar zászlót.

Büszkén és dacosan viseltük el az ütéseket a rúgásokat, a gumilövedékeket.

Elfehéredett, reccsent az ujjunk, amikor bilincselés közben eltörték a
símaszkosok.

Azt mondták az ujjainkat törők, a szemeinket kilövők, hogy kisajátítjuk,
elraboljuk azt, ami mindig is a miénk volt. Azt ordították, hogy félelmet
kelt, hogy büszkék vagyunk a magyar zászlóra, azt mondták fasiszták és
kirekesztőek vagyunk, amiért büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak
születtünk.

Egymás kezét kell fognunk, egymás kezét kell szorítanunk ma is, amikor a
megtévesztettek zilált, de agresszív csapatai eldobták a magyar zászlót,
hogy vörös és kék lobogókra cseréljék azt. Látjuk, ahogyan vörös és kék
zászlókkal vonulnak, halljuk, hogy már nem a magyar, hanem a európai
birodalom himnuszát éneklik.

Mert nekik már nem tetszik, hogy “Isten áldd meg a magyart”.

Nekik az, hogy magyar, már semmit sem jelent.

Itt vannak ők, újra előbújtak, akik szerint nem baj, ha fogy a magyar, akik
Európai Egyesült Államokban és nem pedig nemzetben gondolkodnak.

Most kell csak igazán egymásba és a magyar zászlóba kapaszkodni.

Bátran, dacosan,

kifehéredett ujjakkal!

Hajrá magyarok!

https://www.origo.hu/kultura/20190317-apati-bence-beszed.html

<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avast.com
<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20190322/d9b84d0c/attachment.html>