[Grem] (nincs tárgy)

2019. Jún. 16., V, 15:23:41 CEST

Vecsei Miklós: A nyomorban élők felzárkóztatása az egész társadalom ügye
NÉZŐPONT <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2019. május 6., hétfő |
14:21
<https://www.facebook.com/sharer/sharer.php?u=https://www.magyarkurir.hu/hirek/vecsei-miklos-nyomorban-elok-felzarkoztatasa-az-egesz-tarsadalom-ugye>

<https://twitter.com/intent/tweet?text=Vecsei%20Mikl%C3%B3s:%20A%20nyomorban%20%C3%A9l%C5%91k%20felz%C3%A1rk%C3%B3ztat%C3%A1sa%20az%20eg%C3%A9sz%20t%C3%A1rsadalom%20%C3%BCgye&url=https://www.magyarkurir.hu/hirek/vecsei-miklos-nyomorban-elok-felzarkoztatasa-az-egesz-tarsadalom-ugye>
 2
Április közepén Vecsei Miklóst nevezték ki a diagnózisalapú felzárkózási
roma stratégia előkészítésének és végrehajtásának koordinálásáért felelős
miniszterelnöki biztosává. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökét új
feladatáról kérdeztük.

*– Nemrég egy interjúban Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar
Katolikus Püspöki Konferencia romapasztoráció ügyével megbízott tagja a
leszakadó cigányság helyzete kapcsán „új Trianonra” figyelmeztetett. Ön
szerint is ennyire súlyos a helyzet?*

– Az elmúlt években több száz település életét követtük. Többségük a nagy
szegénység ellenére tudott élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek akár az
állami, akár az európai uniós intézkedésekből, forrásokból fakadtak. Akik
viszont nem voltak erre képesek, mélységes nyomorba süllyedtek. Róluk
beszél püspök atya.

Sokszor beszélünk a szegénység felszámolásáról. Pontosítanunk kell a
fogalmakat. Mi a szegénység alatt azt értjük, amikor az emberek jólétéhez
sok minden hiányzik, mégis komoly erőfeszítések árán az élet élhető, a
célok megmaradnak, a közösségek létét értékek vezetik. A nyomor azonban
más. Azért is használjuk mélyszegénység helyett a nyomor kifejezést, mert a
nyomor nem a szegénység mélyebb formája, hanem a létezés másik dimenziója.
A nyomorúság az, amikor a hiány olyan mértéket ölt, hogy szétmarja a
közösséget, eltűnik a holnap, csak a ma számít. A pillanatnyi szükség
felülír mindent, nem számít más, csak a túlélés. Ha valaki emlékszik a
hatvanas-hetvenes évek Magyarországára, akkor tudja, hogy a szegénység
ellenére még komoly értékrenddel, tervekkel, célokkal rendelkezett mind az
egyén, mind a közösség.

A nyomor esetében már nincs sem egyéni, sem közösségi cél, az élet beszűkül
térben és időben is egyetlen pontba. Az emberi nyomorúság teljes
célvesztettséget jelent. Ha egy jövőképpel rendelkező embernek vetőmagot
meg állatokat adunk, akkor ezzel segíteni fogjuk az életét. A nyomorban élő
embernek azonban most kell túlélnie, mire a vetőmagból növény lesz, az már
késő. Ma kell gyógyszer, ma kell befűteni, ma kell enni adni a gyermeknek,
ez a kényszer pedig gyakran az uzsorát és a prostitúciót is segíti. Éppen
ezért például először nem heti, hanem napi fizetést kell adni, fokozatosan
kell elvezetni az így élő embereket ahhoz, hogy kialakíthassák a maguk
hosszú távú céljait. A szegénységnek létezik mély gyökerekkel rendelkező
kultúrája, a nyomornak azonban nem.

Én magam a hajléktalanellátásban kezdtem a szociális munkát. Akkor még a
budapesti otthontalanok néhány százaléka volt cigány, a legfrissebb mérések
azt mutatják, hogy ma a fiatal hajléktalan embereknek a fele. Ez azt jelzi,
hogy a nyomorgó települések már nem tudják megtartani a lakóikat. És sajnos
az is igaz, hogy egy aluljáróban élő hajléktalan embernek nagyobb esélye
van segítséget kapni egy fagyos téli éjszakán, mint egy vidéki nyomorban
élő gyereknek. Az aluljáróban kolduló hajléktalan embert közelről látjuk,
de a fűtés nélküli, romos házban élő gyerekek a jóléti erkélyünkről nem
látszanak, csak akkor hallani róluk, ha valami rettenetes történik velük.

*– Az ön feladata a diagnózisalapú felzárkózási roma stratégia irányítása
lesz. Mit jelent ez pontosan?*

– Az állandó jelenlét segít abban, hogy felmérjük, melyek a valós hiányok,
így lépésről lépésre kerülünk közelebb a problémákhoz, amelyekre
megoldásokat kell találnunk. A diagnózis felállítása egy folyamat. Például,
ha egy kétezer lakosú településen évente ötven-hatvan gyermek születik,
akkor ott szükség van egy bölcsődére. Ennek a megvalósítása azonban nem
függhet attól, hogy abban az időszakban kiírtak-e bölcsődeépítésre
pályázatot. Ezért is fontos, hogy ez az ügy közvetlenül a miniszterelnök
irányítása alá fog tartozni. Az sem véletlen, hogy egy nagy karitatív
szervezet alelnöke kapta ezt a megbízást.

*– A hátrányos helyzetű települések felzárkóztatásában a diagnózisalapú
cselekvési program ezek szerint hatékonyabb lehet?*

– Három évvel ezelőtt arra kérte a kormány a Magyar Máltai
Szeretetszolgálatot, hogy Tiszabőn és Tiszaburán segítsen a
felzárkóztatásában. Ennek során közösen tapasztalhattuk azt, hogy a pontos
diagnózisnak akkor van értelme, ha annak felállítását azonnal követi a
terápia. Ehhez az szükséges, hogy folyamatosan jelen legyünk. A nyomorban
élő közösségek csak akkor látszanak, ha kellően közelről nézzük őket. Bár a
tünetek messziről is észrevehetőek, de az okok csak akkor megismerhetőek,
ha ott vagyunk. Például sok mindent gondoltunk arról, hogy egy településen
miért sok az iskolai hiányzás, de a valódi okokat távolról nem láttuk. A
helyszínen rögtön kiderült, hogy a falkában vonuló sok kóbor kutya miatt a
szülők gyakran nem engedték el otthonról a gyermekeiket.

*– A program során háromszáz települést céloznak meg. Hogyan alakult ki ez
a szám?*

– Néhány évvel ezelőtt egy szakmai protokoll során azt vizsgáltuk, hogy
hány olyan település van Magyarországon, ahova bármennyi anyagi segítség is
érkezik, nem tudnak vele igazán élni. Ennek során azt tapasztaltuk, hogy
háromszáz körül van azon falvak száma, ahol a leginkább szükség van a
beavatkozásra. Első körben arra vállalkozunk, hogy e leginkább hátrányos
helyzetben lévő háromszáz település közül harmincban a Magyar Ökumenikus
Segélyszervezettel, a Baptista Szeretetszolgálattal, a Református
Szeretetszolgálattal és a Katolikus Karitásszal együttműködve segítsünk. A
mély és összetett problémák miatt a nagy szervezetek hálózataira építünk,
de nem nélkülözhetjük a településeken már működő civil kezdeményezések
tapasztalatait és tudását.

*– Ennek a helyzetnek a megoldásában a társadalom együttműködésére is
szükség van.*

– A bajba jutott emberek felemelése nem a segítő szervezetek magánügye. A
létezés peremén élő embereket a szociális rendszer, a különböző programok
tudják támogatni, de befogadni őket csak a társadalom képes. Ezért nagyon
fontos, hogy érthetővé tegyük a társadalom számára azt, hogy mit is
teszünk. Mindenkinek látnia kell, hogy a nyomorban élő ember nem maga
választotta a sorsát. Ahogy mi sem azért vagyunk a magunk helyzetében, mert
megérdemeltük. Egy gyerek nem dönthet arról, hogy hova születik: rendezett
meleg lakásba, vagy döngölt földpadlós hideg viskóba. Mindössze ennyit
kellene megértenünk ahhoz, hogy ne felzárkóztatásról, hanem a társadalom
egészséges működéséről beszéljünk. Mi a társadalom megbízásából végezhetjük
a munkánkat. Ha nincs mögöttünk a társadalom támogatása, akkor nem tudunk
eredményt elérni.

*– Ebben fontos lenne az is, hogy megszabaduljunk a sztereotípiáinktól.*

– Sokszor halljuk, hogy azért van a nyomorban élő ember ebben a helyzetben,
mert nem akar dolgozni. Mi, akik ismerjük a nyomor arcait, tudjuk, hogy ez
a felvetés úgy helyes, hogy „még nem tud akarni”, nem tud magának értelmes
célokat felállítani. Az is a feladatunk, hogy erre képessé tegyük. Mindenki
azt az örökséget tudja átadni, amit maga is kapott. A nyomorúság is
öröklődik. A nyomorúságba érkező gyerekek a szüleik sorsát öröklik és
örökítik tovább. Ha mi nem teremtünk nekik, akkor nincs esélyük másra. Mire
a gyerekek óvodába kerülnek, szinte behozhatatlan lemaradásban vannak az
átlagos családba született kortársaikhoz képest.

Ezért ha egy kisbaba megszületik, először nem azzal kell foglalkoznunk,
hogy a szülei például miért nem dolgoznak. Sokkal fontosabb, hogy minden
gyereknek megadjuk azt a biztonságot, hogy melegben legyen, hogy lámpa
világítson az íróasztala fölött, és hogy tudassuk vele: ő egy
megismételhetetlen érték. Ez nem ajándék a társadalom részéről. Ez minden
gyermeknek jár. Gyakran kapjuk erre válaszként, hogy az alkoholista apja
biztosan italra költi a pénzét. Lehet, de talán azért nem tud igazi apuka
lenni, mert gyerekkorában ő ugyanúgy a földön aludt, neki sem volt játéka,
nem mondtak neki mesét és nem énekeltek neki. Én azt tapasztalom, hogy
mindezek ellenére ők is szeretnének jó apukák lenni, és gyakran tudunk is
segíteni, hogy azzá válhassanak.

*– A munkavégzés, de általában az élet más területén is fontos a minta.*

– Van egy kép, amit gyakran meg szoktam mutatni. Egy nyomortelepen élő
család otthona, a falon egy Jézus- és két Szűz Mária-kép. A szoba, ahol
több generáció él együtt, rendezetlen, koszos, amire sokszor megjegyzéseket
tesznek a hallgatóságból: lehet, hogy szegény, de azért takaríthatna. És
itt visszatérünk a mintákhoz. Hogyan takarítson, ha nem látta ezt az
anyukájától? Az a valóság, amit megmutatunk. A takarítást oktatni nem
lehet, de lehet együtt takarítani. A tanítás leggyakrabban a mintaadás. A
Máltai Szeretetszolgálat tiszaburai varrodájában, vagy a gyulaji savanyító
üzemünkben rendszeresen vannak tanórák. Ha lelkes a gyerek – márpedig
szívesen vesznek részt egy ilyen órákon –, akkor sokkal könnyebb átadni
neki az alapismereteket is. A varrodában a három méteres vonalzón sokkal
egyszerűbb megtanítani a hosszmértéket, vagy a savanyúság eltevése közben
az űrmértéket, mint elvontan, a padban ülve. Ugyanis az ilyen településeken
működő iskolákban általában nem lehet olyan ütemben haladni a tananyaggal,
mint egy budai intézményben. Nem kell egy másik, B-típusú tanterv, de a
tempón lehet lassítani, lehet alkalmazni más módszereket. És ha az iskola
nem a kudarc, hanem a siker helyszínévé válik, akkor be tudjuk hozni a
kezdeti lemaradást. Ha a szülő látja, hogy gyermeke sikert ér el az
iskolában, akkor a szülői értekezletre is el fog jönni, és ha már ott van,
akkor közösen tudjuk végiggondolni a teendőket, közösen tervezhetjük a
jövőt.

*– Ebben a programban az első időszakban öt karitatív szervezet vesz részt.
Hogyan hangolják össze a munkájukat?*

– Jól átgondolt, megtervezett segítségre van szükség. Fontos szempont, hogy
erős szervezetek dolgozzanak ebben a programban, mert a felmerülő
problémákat ezek tudják majd megfelelően kezelni. Már önmagában az, hogy
kívülről jött emberek vannak a faluban, sok változást hozhat. Nem történhet
meg ugyanis bármi, hiszen nyílik egy csatorna a külvilág felé is. A
jelenlét azért is fontos, mert a szervezetek magukkal fogják hozni a
támogatóikat is. Az integráció ugyanis kétirányú: azokra is hatással van,
akik egy hátrányos helyzetű település életének valamilyen módon a részesei
lesznek. A gyakorlatban azt tervezzük, hogy egy településen lesz két
szociális munkás vagy segítő, lesz egy közösségi tér, ahol dolgoznak és
rendelkezésükre áll egy autó is. Négy települést fogunk egy csokorba –
lehetőleg úgy, hogy ezek más és más szervezethez tartozzanak –, melyek a
tapasztalataikat egyeztetve egy máltai és egy minisztériumi szakemberrel
együttműködve dolgozzák ki a maguk helyi programját.

*– Milyen forrásokat tudnak majd igénybe venni?*

– Az indulásnál elsősorban hazai forrásokat fogunk felhasználni. A
diagnózisok rugalmas rendszerében akkor tudunk majd európai uniós
forrásokkal élni, ha azok felhasználhatósága kevésbé lesz merev. De ezen
még sokat kell dolgoznunk.

*– Hol kell kezdeni a felzárkóztatást?*

– A segítség íve a fogantatástól a foglalkoztatásig húzódna. Éppen ezért
olyan szervezeteket kerestünk, melyek részt tudnak venni az oktatásban, a
kulturális életben, a foglalkoztatásban és akár a közlekedés
megszervezésében is.

*– Ezek szerint nem egy évre terveznek?*

– Nem. Éppen ezért nehéz a siker mértékegységét meghatározni, hiszen itt
akár húszéves időtartamról is beszélünk. Gazdasági értelemben ez egy hosszú
távú befektetés. Érdemes figyelni arra, hogy az optimista becslések szerint
is 2050-re körülbelül nyolcmillióan leszünk. Ezeken a településeket
arányaiban kétszer annyi gyermek születik, mint egy átlagos településen,
ezért a következő generációban – ha semmi sem változik – egyre nagyobb
arányban lesznek kirekesztett közegben felnövekvő gyerekek. A munkaképes
korú lakosság aránya várhatóan húsz százalékkal csökken. Éppen ezért nem
mindegy, hogy a ma ezeken a településeken születő gyerekek hogyan nőnek
fel, kapnak-e esélyt arra, hogy a társadalom megbecsült tagjai legyenek, és
gazdasági szempontból az is fontos, hogy értékteremtő munkát tudjanak
végezni.

*– Mennyi idő kell ahhoz, hogy a változás érzékelhető legyen?*

– Nem fog varázsütésre megváltozni a helyzet. Ha valaki azért látogat meg
egy ilyen települést, hogy problémát találjon, az találni is fog. A
következő időszak legnagyobb missziós feladata, hogy a megoldásokat
keressük és adjunk hírt a kis sikerekről is, mert a társadalom is ebből
meríthet bátorságot.

*– Milyen szerepet kapnak a már létező kezdeményezések?*

– Ahol már jól működik egy program, azt természetesen tovább támogatjuk.
Ahol pedig szükség van más kezdeményezésekre, ott ezeket kell segíteni. Sok
cég szívesen segítene, ám megérkezve egy hátrányos helyzetű településre
hirtelen nem tudja, mit is kellene tennie. Ám ha jelen van már valamilyen
kezdeményezés, akkor van mire támaszkodnia. A szervezetek létrehoztak már
számos üzemet, köztük varrodát, asztalos-, savanyító-, húsfeldolgozó
üzemet, olajprést, vagy sajtkészítő műhelyt. Sokkal könnyebb egy
munkáltatót elhívni a területre, ha van már példa a jó működésre és már jól
ismerjük a település lehetőségeit.

*– Önt mi motiválja a munkájában?*

– Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója mondta: „A
csoda a cselekvő emberrel, és nem a csodaváróval történik.” Ha
visszatekintek az elmúlt harminc évre, a legnagyobb ajándékok a
találkozások voltak. Ezek azt üzenték számomra, hogy a világban sokkal több
a jó, mint a rossz, sokkal több a lehetőség, mint a hiány. Azt hiszem,
valójában emiatt dolgozom.

*Fotó: Lambert Attila (archívum); Magyar Máltai Szeretetszolgálat*

*Baranyai Béla/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20190616/2523c018/attachment.html>