[Grem] Ki a bértollnok?

[Laszlo Goczan]

Szentesi Zöldi László

2019. február 4. 13:00
Hiúság, szalmatűz, közrestség, irigység. A magyar bűnök. Nem én mondom,
hanem Széchenyi István.
<https://ad.adverticum.net/C/3604099/5522009/554198400/1549526418280/888.hu/5521955?u=1601312090907679276664>

Ebben az országban sok műveletlen, ostoba, korlátolt ember osztja az észt,
olyanok, akik a saját életükkel nemigen tudnak mit kezdeni, ezért teljes
lendülettel a közügyekre vetik magukat. A minket érdeklő negyedik magyar
bűn, az irigység általánosan pusztító kór hazánkban. Áthajolni a kerítés
felett, odasandítani, hogy a szomszédnak miből telik erre meg arra – magyar
bűn. Hangosan ugatni naphosszat, hogy aki sikeres, gazdag és megbecsült, az
nyilvánvalóan tolvaj is – magyar bűn. Állandóan más fizetését firtatni
ahelyett, hogy csak és kizárólag a sajátjukkal törődnének – magyar bűn.

Aki a politikai sajtóban vitte valamire, eposzi jelszóként cipeli a
bértollnok kifejezést. Akit még nem bértollnokoztak le ebben a szakmában,
nem tekinthető újságírónak. A bértollnok – gondolom – olyan ember, aki
reggel felkel, veszi a pártutasítást, virtuálisan összecsapja a bokáját és
szolgál. Alkotni, teremteni képtelen, egyszerűen közvetít, hoz-visz. A
bértollnok ostoba fajankó. A bértollnok te is lehetnél. Bárki lehetne
bértollnok, de nem lesz, olyan munkát csak alja ember végez. És persze
bértollnok mindig csak a túloldalon dolgozó újságíró lehet, a mieink egytől
egyig Grál-lovagok, azok nem bértollnokok, persze.

Jó. Akkor először most lássuk, mennyire bértollnok az ember. Meg azt is,
hogy mindenkinek ugyanaz áll-e az életrajzában, hogy írástudatlan tahók
vagy otthon rejszoló hülyegyerekek egyszerre süssék rá a bélyeget cirka
száz magyar újságíróra. Az én életrajzomban két igazi diploma, nyelvvizsga
áll. És huszonöt év újságírói tapasztalat az országos sajtóban. Írtam hét
könyvet, meg néhány ezer cikket, készítettem dokumentumfilmeket,
külpolitikai újságíróként jártam úgy harminc országban. Ennyit a szakmai
részéről. Majd ha a tisztelt támadó ennek a közelében jár, szíveskedjen
bértollnoknak jelentkezni, tartótisztjeim nyilván eldöntik, látnak-e benne
fantáziát.

Néhány szó magamról is. Von Haus aus vagyok magyar ember, otthonról is azt
hoztam, magam is arra jutottam, hogy az embernek muszáj ragaszkodnia
önmagához. Hazámban, a Dél-Alföldön plasztikusabban fejezik ki, hogy mit
nem csinálunk a szánkból, én azonban finom bértollnok vagyok, inkább azt
mondom, nem töltöttem egyetlen percet sem a baloldali sajtóban. A huszonöt
év felét ellenzéki újságíróként éltem át. Akkor is jobboldali, nemzeti
újságíró voltam, amikor csak használt olajból és néhány darab krumpliból
készítettem vacsorát. Akkor is, amikor a Gyurcsány-korszakban lehallgattak
bennünket, elolvasták e-mailjeinket és a titkosszolgálat nyíltan
újságírókat vegzált. Akkor is, amikor úgy tűnt, ezt a pályát örökre el kell
hagynom, mert a Vasárnapi Újságon, a Demokratán, a Magyar Fórumon kívül
egyetlen jobboldali sajtóműhely sem működött az országban. De akkor is az
maradtam, aki voltam és vagyok. Nem pártkatona, hanem magyar újságíró. Most
is vagyok. És ebben a minőségemben azt a pártot, azt a kormányt támogatom,
amely a magyar népnek kiharcolja az életben maradást, és azok ellen írok,
akik el akarnak tüntetni bennünket a Kárpát-medencéből. Ez az én szakmai
krédóm, és nem izgat, ha mások a homlokukra ragasztott független címkével
tangóznak Magyarország ellenségeivel. Lelkük rajta. Én járom a magam útját.

Mondhatod, hogy tévedek, rendben. Azt is, hogy Tóta W. Árpád a kedvenc
újságíród, nem én. Ígérem, túlélem. Csak egyet nem mondhatsz, se nekem, se
azoknak, akikkel ezt a negyedszázadot együtt végigcsináltuk: hogy
bértollnokok vagyunk. A bértollnok örül, ha ülepet tisztíthat a fürge
nyelvecskéjével. Ezt a szerepet nem rám szabták. Szerintem ez inkább te
vagy a gyárban, a kutatóintézetben, a cégnél, ahol dolgozol. Egyszer majd
beszéljük arról is, te hős vagy-e a mindennapokban, hogy bérmunkás,
bérkutató, béralkalmazott vagy-e, oké?

Senkitől nem fogadok el utasítást, engem nem lehet cikkek megírására
utasítani. Akadt rá példa – nagyképű titkárnőktől, tahó politikusoktól –,
de visszautasítottam. Hogy aztán mi történt? Megmondom: semmi. Mert tudod,
én olyan bértollnok vagyok, aki szeret tükörbe nézni minden reggel. És ha
ott csak egyetlen alkalommal nem azt látom, amit szeretnék, fogom a
sátorfámat, és örökre kilépek ebből a szakmából. Szerencsére talpon
maradtam, élő bizonyítékaként, hogy aki hisz magában, azt nem lehet csak
úgy eltüntetni. Ráadásul – veled ellentétben, aki nyilván világvégét
kiáltana, ha kirúgnák a munkahelyéről – van más tervem, máshoz is értek,
nem kötelező Magyarországon újságíróként dolgozni.

És akkor most kedvenc témádról, a pénzről. Hiszen te nagyon szeretsz mások
zsebében turkálni, ugye? Felfigyeltem ugyanis arra az apróságra, hogy
politikai tárgyú cikkek alá írt kommentárjaidban is állandóan pénzről
fantáziálsz. A világnak egyetlen szeletkéjére lát rá csökevényes agyad:
hogy aki megjelenik az újságban, annak vajon mennyi a fizetése? Miért több,
mint az enyém?

Először is szögezzük le: a fizetésemhez semmi közöd. Ahogyan más
magánügyeimhez sem. De híven az eddigi őszinte hanghoz, megajándékozlak egy
információval: a fizetésem éppen annyi, amennyi. Hogy másnak mennyi a
fizetése, nekem ahhoz az égvilágon semmi közöm. Engem ugyanis – veled
ellentétben – csakis a saját anyagi helyzetem érdekel. Tudom, hogy nehezen
érted meg, de konkrétan az sem érdekel, hogy veled mi van. Nem akarlak
meggyőzni semmiről. Istenigazából nem is létezel számomra, ezt a kis cikket
is egyszeri üzenetváltásnak szánom.

Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy átadom neked egy hétre a
terepet. Ha én bértollnok vagyok, és ingyenélő, aki lopja a napot, amíg
mások dolgoznak, gyere, mutasd meg, hogy is kell ezt csinálni! Kelj fel
hatkor, hogy fél nyolcra megírd az első cikkedet, de vigyázz, mert
mostantól minden egyes nap írnod kell valamit, és nem öt percig, hanem
órákon át, reggel, este és olykor napközben is! És légy szíves, vezess te
televíziós beszélgetéseket, azokra persze készülj fel, ülj be rádióba is
diskurálni politikáról, történelemről, irodalomról meg mindenféléről,
szerte a Kárpát-medencében tarts órás előadásokat mindenféle témában,
emellett írj novellát, verset, írd az új könyvedet, szervezz kommunikációs
tréninget, járj el háttérbeszélgetésekre, interjúzz magyarokkal és
külföldiekkel, ügyelj napilapnál déltől éjszakáig, persze, vasárnaponként
is, aztán kelj fel, kezdd újra a napot, és majd megkérdezem, hogy ki a
naplopó, rendben? Gondolom, az első nap végére megnyúlna a bértollnokozó
arcod, barátom.

Végezetül egy szót arról, hogy mi a legszebb ebben a szakmában. Az emberek
szeretete. Amikor utcán, villamoson, nyaralás közben odajönnek hozzád, és a
támogatásukról biztosítanak. Elmondják, hogy láttak a tévében, olvastak az
újságban, és szeretik, amit csinálsz. A hozzám eljutott írásos üzenetek
legnagyobb része is baráti hangvételű. Megerősít abban, hogy amit
elkezdtünk, végigcsináljuk. Hogy nem elsősorban szakmai szabványok szerint,
hanem a szívünkkel vagyunk újságírók. Amikor a kollégáimmal és barátaimmal
bárhova elmegyek az országban, megtelnek a termek. Nem miattunk, hanem
azért, mert az emberek igaz szóra, bátorításra vágynak. Szeretnek és
tisztelnek bennünket. Onnan tudom, hogy elmondják nekünk.

Neked mondtak már hasonlót?

Na ugye.

Széchenyi rólad írt, ember.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20190207/5a01c365/attachment.html>