[Grem] Mi kellene ahhoz, hogy több gyereket vállaljon a magyar?

[KEA]

Mi kellene ahhoz, hogy több gyereket vállaljon a magyar? - Olvasónk
elgondolkodtató írása

2018.09.12. -- S.G.
https://kuruc.info/r/7/190012/


Sokféle okot hallottunk már, hogy a párok miért nem vállalnak gyereket,
és ezeknek a többé-kevésbé helytálló cáfolatait is. Van sokféle program,
felhívás, még gyereknevelési anyagi támogatásfajták is vannak, de
ezeknek sincsen érdemi eredménye.

A Budaházy Edda-féle 'szüljünk, különben rajtunk a néphalál' felhívás,
minden tiszteletem mellett és minden jó szándék ellenére, borzasztó.
Szükségből szülni nagyjából annyira vonzó, mint parancsra szerelmet
vallani, eszközzé alacsonyít egy olyasmit, ami az élet egyik érzelmi
fordulópontja volna. Arról már nem is beszélve, hogy a 'mi lesz
különben', a horror-következmények és a (valóban) borzalmas helyzet
részletes taglalása még soha senkiben nem keltett fel igényt semmire,
még ha amúgy teljesen helytálló is az érvelés.

A "...mert különben..."-nel alátámasztott dolog ugyanis *kényszer*, amit
soha senki sem fog magáénak érezni, tenni se fog érte egyetlen lépést
se, ellenkezőleg, a kerülőutakat fogja keresni, és az első adandó
lehetőségnél inkább választ valami mást, amivel szintén elkerülheti vagy
elodázhatja a '...mert különben...' utáni részt. Belegondolás nélkül,
már a zsigeri szinten is, mert a *kényszer* az rossz dolog, nem olyasmi,
amit magunk akarunk.

Ha tehát lehúzzuk a lehetőségek listáról a '...mert különben...'
dolgokat, azaz nem a gyermektelenség ellen, hanem a gyermekvállalás
mellett szeretnénk érveket felmutatni, akkor... nos, akkor egyet sem
tudunk, ami *teljesen természetes is*, hiszen a gyermekvállalás nem
ésszerűségi, pro-kontra mérlegelés tárgyát képező döntés, hanem érzelmi
alapú, belső szükségletből fakadó dolog.

Mérlegeléssel a gazda dönti el, hogy hány borjút hagyjon, hogy az
állomány úgy alakuljon, ahogy szeretné, mi, emberek ennél azért
összetettebb lények vagyunk. Egy emberi pár akkor vállal gyereket, ha
azt szeretné, nem pedig akkor, ha a célszerűség azt diktálja. Ha valaki
pusztán a körülmények miatt vállal gyereket, az pont olyan borzasztó,
mint ha valaki pusztán a körülmények miatt nem vállal, annyi eltéréssel,
hogy ez utóbbi csak a párnak rossz, az előbbi pedig a gyerekeknek is az.

Tehát akkor a párok miért nem érzik szükségét a gyerekvállalásnak?
Miért érezték pl. a Kádár-rendszerben a Ratkó-szülők? Rengeteg dolog más
most, mint akkor volt, de ezek között vannak azok az okok is, amik ezt
előidézték, és ha változást szeretnénk elérni, akkor ezeket az okokat
kell megkeresnünk és megváltoztatnunk, a tünetek kezelése nem segít.
(Természetesen az is opció, hogy nem a bajokat orvosoljuk, hanem az
emberekkel hitetjük el, hogy minden másképp van, de a propaganda tartós
megoldást eddig még nem hozott.)

Az okokat illetően biztos válaszom nincsen, egy erős tippem viszont
igen: a '70-es években mindenkinek a belső világképe egy stabil, élhető,
kiszámítható világot mutatott; elfogadható, felvállalható én-képet
adott; megteremtve ezzel egyfajta belső egyensúlyt.

Nem adott korlátlan bőséget, kolbász-kerítést, ívelt plazmatévét meg
alanyi jogon járó jövedelmet, de adott egy ki nem mondott ígéretet a
társadalomtól az ember felé: "Neked is megvan a helyed, és ha
tisztességgel dolgozol, meg fogsz élni." A boldogulás persze akkor sem
volt mindig arányos a tehetséggel-szorgalommal, de volt egy
minimum-szint a munkában, amit mindenki tudott nyújtani, és ezzel
elérhető volt egy minimum-szint az életminőségben, ami emberi életnek
volt nevezhető: munkaidő-szabadidő-pihenőidő,
kiskert/horgászás/barkácsolás, és többek között a gyereknevelés is, ide
értve a gyerekre fordítható időt, figyelmet, energiát, törődést is.

A vízparti házikó meg a külföldi utazás volt a luxus, nem pedig a
hétköznapi szabadidő, a létbiztonság és a lelki nyugalom.
Az egyszerű ember nem állt folyamatos harcban a körülötte lévő világgal:
"Ki mivel akar átverni, ki mit hazudik éppen?", nem kellett hiányos
információk alapján meghoznia súlyos döntéseket: "Hogy fog alakulni a
frank árfolyama a következő 10 évben?", és legfőképpen nem élt
folyamatos bizonytalanságban, hogy ami tegnap még jó és helyes és stabil
volt, az vajon még ma is az-e.

Ismétlem: ezek egyike sem indokolja, hogy miért ne akarjon gyereket
vállalni valaki.

Viszont ezek folyamatos jelenléte egy olyan állandósult lelkiállapotban
tartja az embereket, hogy folyton a 'túlélésre játsszanak', futva és
küzdve éljék az életüket, ráadásul nem valami *felé* futva és
valami*ért* küzdve, hanem csak valami elől futva és valami ellen küzdve.
Teljesen természetessé vált, hogy még részben sem vagyunk urai az
életünknek, a környezetünkre reagálva élünk, állandó készenlétben.
A '70-es években az embernek, ha csak az engedélyezett korlátokon belül
is, de volt a saját élete (tervekkel, értékekkel, tartalommal), amiből
napi 8-10 órát a munkájára fordított. Most az ember egy ellenséges
közegben küzd, amiben van napi 3-4 órányi tűzszünet. Küzd a munkahelyén,
az adóhivatallal, az egészségüggyel, a kormányzattal, az EU-val, a
traffipaxszal, mindig és mindenkivel.

Logikus szemmel nézve persze mindegy, hogy a pohár félig tele van vagy
félig üres, pedig ennyi választja el az elégedett embert a boldogtalantól.

Erre tesz még rá nem egy lapáttal, hanem egy markolókanálnyival a média
is, ahogyan a világot mutatja (és ez a Kuruc.infóra is igaz).
Amit nem személyesen látunk, arról a médiából értesülünk, és mit is
látunk/hallunk? "Lelőtte, felrobbantotta, megerőszakolta, betiltotta,
adót emelt", majd levezetésként "kilakoltatta, lezuhant, összeütközött".
Már elnézést, de élni alig van kedve az embernek egy ilyennek mutatott
világban, nem hogy gyereket szülni bele!

Igen, ezek mind-mind nyilvánvalóan tényleg létező dolgok, de... például
a rengeteg autóbalesetes hír után is hiába magyarázza az ember az
édesanyjának, hogy "Ne aggódj, anya, tízmillió km biztonságos vezetés
jut még minden koccanásra is, nem aréna az autópálya", és ugyanígy a
média alapján az emberek 10% áldozatra és 90% gazemberre oszthatóak, és
ha én ugye nem vagyok gazember, akkor ... ezek szerint tíz emberből a
másik kilenc az.

A médiából kapott összkép alapján egy durva, reménytelen, mocskos és
kegyetlen világban élünk, minden sarkon orgyilkosok lesnek ránk, és kész
csoda, hogy napról napra beérünk a munkahelyünkre meg vissza.
És igen, ez önmagában szintén nem akadálya a gyerekvállalásnak.
Legalábbis nem jobban, mint amennyire akadálya a romantikus házaséletnek
a házat elárasztó WC-szag és a szomszédból átbömbölő híradó, ugye.

Ennyi negatívum után akkor tehát mi lenne a javaslatom?
Keressük meg a baj valódi okait, és azokat javítsuk ki, ne pedig
látszat-próbálkozásoktól várjuk a csodát! A szokásos reflexből való
betiltás vagy kötelezővé tétel helyett a változatosság kedvéért
próbáljunk meg ésszel hozzáállni!

A probléma nem a hajlandósággal és túlnyomórészt nem az anyagi
feltételekkel van, hanem a belső igénnyel és a lelki feltételekkel,
tehát errefelé kellene keresgélni.

Ahogy a munkahelyi elégedettség terén, úgy szerintem az életbeli
elégedettség tényezőit is két nagy csoportba kell gyűjtenünk:

    vannak motiváció-higiénés tényezők, amelyek hiánya elégedetlenséget
okoz, de a meglétük csak a semleges szinthez elég, illetve

    vannak motivációs tényezők, amelyek csak akkor érvényesülnek, ha a
higiénés tényezők teljesültek, viszont ezek képesek pozitívba emelni az
ember elégedettségét és motiváltságát.

A klasszikus munkahelyi Herzberg-féle tényezőket az életbeli
megfelelőikre lefordítva:

    A higiénés tényezők: az anyagi biztonság, közbiztonság, társadalmi
elismerés, az ország külső biztonsága és a pozitív közélet. Amíg ezeket
meg nem teremtjük *legalább elfogadható szinten*, addig még akkor sem
leszünk motiváltak, ha a többi tényező teljesülne is.

    A motivációs tényezők pedig: a társadalmi szerepvállalás a
lehetősége (gyakorlatban is), a vállalkozás/kibontakozás lehetősége
(gyakorlatban is), a fejlődés és tanulás lehetősége (és nem csak az
iskolába járásé...), a köztisztség vállalásának a lehetősége
(gyakorlatban is).

Ha netán valakinek erről Svájc vagy Finnország jutna eszébe, talán nem a
véletlennek köszönhető...

Nagy különbség a munkahelyi és az életbeli helyzet között, hogy az
előbbit az ember közvetlenül tapasztalja, az utóbbit pedig túlnyomórészt
a médián keresztül, tehát ebben Önöknek is nagy szerepük lesz majd, hogy
ne csak a negatív dolgoknak legyen hírértékük, és ne nyeljen el minden
esetleges jó kezdeményezést az 'úgyse' / 'úgyis' / 'bezzeg' - háromszög.

Persze a pozitív dolgokat először meg kell teremteni, hogy tudósítani
lehessen róluk, úgyhogy ha a sejtésem helyes, akkor talán ezen kellene
munkálkodnunk, például a fent említett 'higiénés tényezőkkel' kezdve.
Apropó negatívizmus, a minap olvastam Önöknél egy írást a magyar kultúra
háttérbe szorulásáról, azon belül is a magyar zenééről. Talán ez sem
lenne ennyire katasztrofális, ha az iskolában tanított magyar népzene
nem csak a búsongótól a kesergőn át a siratóig terjedne ki, illetve a
nemzeti érzelmű zene túlnyomó része sem a kétségtelenül hősies, de
elszomorító 'de csúnyán kiszúrtak velünk a gonoszok' és a 'belehalunk,
de akkor is kitartunk' közé esne.

Egyik sem az a fajta, amit az ember akkor énekel, amikor jól érzi magát
a bőrében, és nemigen csettint tőlük az ember, hogy 'hát igen, mi
magyarok, mi aztán tudunk élni!'

Viszont hogy pozitív gondolattal zárjam ezt az amúgy is hosszúra nyúlt
írást, a Mi Hazánknak azon törekvése, hogy a történelmünk dicső
pillanatai is kapjanak legalább annyi említést, mint a katasztrófák, és
hogy a mi kulturális örökségünk is kapjon teret a filmekben,
mindenképpen az önbecsülésünk helyreállításának az irányába hat, nagyon
időszerű elgondolás, és kétségkívül egy nagyon pozitív folyamat kezdő
lépése!

Üdvrivalgással:
KEA.